Tiszatájonline | 2023. június 24.

„a felvillanó résben a pontos idő” – Táj és tekintet Mészöly Miklós lírájában

BESZÉLGETÉS OSZTROLUCZKY SAROLTA IRODALOMTÖRTÉNÉSSZEL

JÁNOS EMÍLIA INTERJÚJA
Osztroluczky Sarolta irodalomtörténésszel, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem adjunktusával – egy talán kevésbé kutatott témáról – Mészöly Miklós lírájáról beszélgettünk. Szörényi László irodalomtörténész szerint Mészöly olyan nyelvet tudott teremteni, ami versnyelvnek is elsőrendű, és hogy egyre többen fedezik fel, hogy Mészöly nemcsak prózában, hanem versben is tudott mindent.

Mészöly lírája az írói életmű viszonylag kis szelete, kevésbé kutatott téma, a recepcióban kevesebb figyelmet fordítanak rá. Minden prózai szerzőnél megfigyelhető a lírai hang? Mit jelent a prózában a líraiság?

A kérdésre több aspektusból is választ lehet keresni. A líra és a próza a leghatározottabban a ritmusnál vagy a ritmikusságnál választható külön. Azt is érzékeljük azonban, hogy egy prózaszövegnek is lehet erős ritmusa – valószínűleg fölismernénk egy Krúdy-szöveget, a Mészöly-prózát is a saját ritmusáról, de egy Nádas-mondatnál is gyanút fogunk: tehát a ritmus, a mintázat bizonyos szerzőknél határozottan felismerhető. Egy másik nézőpontból a metonimikusság kontra metaforikusság, adhat választ a lírai próza működésmódjára, mivel a líra inkább metaforikusan működik, mint metonimikusan. Ebből következően a lírai prózánál nem annyira a történetszerűség, vagy az ok-okozatiság a fontos, hanem például az asszociativitás, vagy az olyan metaforikus kapcsolódási elemek, amik elsősorban a nyelvet emelik ki: vagyis a nyelvi megközelítés, és nem a történeti olvasat a fontos.  Végül Thomka Beátának A pillanat formái című kötetében kiemelt sűrítettséget, mint a rövidtörtének líraiságának felismerési pontját említeném. Mit jelent a sűrítettség? Megfigyelhetjük, hogy a lírai prózában a sűrítés, a töredékesség, vagy a csöndek fontossága kerül a figyelem középpontjába: példaként Hajnóczy rövidprózáit lehetne megemlíteni, a Veseszörpöt vagy az Embólia kisasszonyt, esetleg A padot, ahol tetten érhető az a sűrítettség, ami a lírához közelíti ezeket a szövegeket. Ezek felől nézve a Mészöly-próza is talán egy más fénytörésbe állítható, és nagyon sokszor egészen egyértelműen nevezhető lírainak.

– Mik a mészölyi líra gyökerei, milyen hagyományokon alapul? Mitől modern a mészölyi líra, és hogyan illeszkedik a korabeli kortárs lírához, például az újholdasokhoz?

– Mészöly tájlíráját fókuszba helyezve tetten érhető a Nemes Nagy Ágnes-i vonal, vagy az a hatástörténeti kapcsolat, ami a két líra között van, de megfigyelhető egy erős József Attila-hatás is: tárgyias tájlíra, talán így lehetne a Mészöly-lírát megközelíteni. Ugyanakkor a Pilinszky-féle hermetizmus, a titokzatosság, a csendbe fúló beszéd vagy a személytelenség is megfigyelhető ezekben a versekben. Mészöly a maga szerénységével az Esti térkép című (1981) kötet előszavában még csak lírának sem mondja, vagy verseknek sem nevezi a szövegeit, hanem azt mondja, hogy ezek kiemelések vagy kiemelődések, tehát olyan, talán melléktermékei a prózájának, ami akkor keletkezik, amikor éppen szünetet tart, vagy olyan mondatok, amiket nem tud beépíteni, vagy beépít, de verssé is formálja egyúttal. Mészöly nem keres és nem nevez meg elődöket: szerényen azt mondja, hogy ez nem költészet, hanem valahogy a prózából kiemelődő egy-egy mondat. Én ezzel vitatkozom, szerintem a szerző értelmezése csak egy értelmezés a többi között, nem hiszem, hogy autentikusabb, jobb olvasója önmagának, mint mások. Szerintem ez evidens módon líra, legalábbis ami ezeket a verseket illeti. Szóval, ez a szerény visszavonulás a lírakötet rövid fülszövegében is megjelenik:

Kiemelések – írtam alcímnek, s ezt legjobb, ha szó szerint érti az olvasó, és arra a senkiföldjére gondol, ahol a próza már nem próza s a vers még nem vers. Ami erről a területről begyűjthető, másképp azonos önmagával, mint egy »tiszta« műfajú vers vagy próza. Valamiképpen az eldöntetlenségben időzik, viszont annyira makacsul, hogy semmi erővel nem mozdítható el onnét. S ez már jogossá teheti a gyanút, hogy ott van a legjobb helyén, ahol megmakacsolta magát. S rendhagyó tisztaságát éppen azzal őrizheti meg, ha nem igyekszik eltitkolni, honnan tévedt erre a senkiföldjére. Ez a kötet sem kívánja megtéveszteni az olvasót: a legkevésbé sem gondolom, hogy prózaíróból bármivé is át tudnék vagy akarnék vedleni.

Annyit tehetnék még hozzá: kiemelések helyett írhattam volna azt is, hogy önkiemelődések. Ez pontosabb. Míg két ing között csupasz a melled – írja Valéry. Talán így is kellene olvasni őket.”


Mészöly szerint tehát ez valami határterület, ami próza és líra között fogan vagy keletkezik, és „önkiemelődések”, vagyis valamiféle intratextualitásról beszél, és ezek a lírai alkotások saját prózaszövegeiből emelődnek ki, vagy emelik ki magukat.

– Esterházy Péter sokat idézett mondata szerint Mészöly még egyet feszít a mondatain. Hogyan jelenik meg ez a mészölyi lírában? 

Ezt a metaforát kétféleképpen látom. Még egyet feszíteni mondjuk egy kötélen vagy egy dróthuzalon az azt jelenti, hogy minden kurflit kiiktatok, addig feszítem, amíg totálisan mentes lesz a redundanciáktól vagy a felesleges köröktől, amíg a lehető legszikárabbá nem válik. Ez a szikárság vagy feszesség egyfajta nyelvi lecsupaszítottságként jut érvényre, sokszor hiányzik a versmondatból az állítmány, érzékelhető a moccanatlanság, a kimerevített pillanat és a nyelvi csupaszság. Mit jelent például a Gemenc című vers végén, hogy „diluviális távolodás”? Az a fajta távolodás, azt hiszem, amikor egy követ dobunk egy állóvízbe és ez a körkörös, centripetális távolodás. Ezt hogyan lehetne másképpen egy szóval leírni, mint diluviális? Itt érhető tetten a szikárság, csak ez a szó olyan, mintha nem a helyén lenne, furcsa, kissé maníros a szöveg egyszerűségéhez képest. Az Esterházy-metaforának a másik olvasati módja talán az lehetne, hogy ezek a mondatok feszültségteliek, tehát aki még egyet feszít, az még feszültebbé teszi a szöveget. Tehát a feszesség vagy szikárság az egyik aspektus, a másik a feszültséggenerálás. Kanyarodjunk vissza az Esti térkép fülszövegéhez. Mészöly nyomozás toposza a regényeiben állandóan visszatér. Az atléta halálát vagy a Filmet olvasva mi magunk is nyomozóvá válunk, egyszerűen nem tudjuk kivonni magunkat ebből a szerepből. A fülszöveg szóhasználata (eldöntetlenség, gyanú, eltitkolás, megtévesztés, pontosság), illetve a megszólalásban rejlő visszavonó és elbizonytalanító szándék („írhattam volna”, „[t]alán így is kellene olvasni”) hatására a Mészöly-prózából ismerős nyomozás toposz beépül a kötet olvasatába. Ez talán a másik aspektusa az Esterházy-mondatnak. 

– Mészöly tájlírájából több verset is górcső alá vettél. Milyen alapvető motívumokat vagy motívumcsoportokat különítettél el?

– Alapvetően a tér- és időszerkezetekre koncentráltam. Valami olyasmit, vagy olyan szándékot vélek felfedezni – és itt nem a szerzői szándékról, hanem a szöveg szándékáról beszélek –, ami az idő térbeliesítésére, megállítására fókuszál. Ez nem epikus vonal, hanem alapvetően lírai ambíciója a szövegeknek: kimerevíteni az időt, vagy valahogy megjeleníteni benne az örök jelent. A Helyzetből kiindulva válaszolom meg a kérdést.


Helyzet

Szurdik sárga fala közé préselt nyárkivonat

Fönt akác és ecetfák,
hanyatt kinyúló rönk-comb;
kimosott gyökérpofák
kimosott gyökérszakálla

Lent korcs kutya kapaszkodik a földbe
s reszket, de nem ereszti

A kerékvágásokban kék glisszandó féknyom

Már a holnapi csend is itt van

Az üreges falon
nagy zsákmányolt fény-pajzs,
kemény,
arany-zöld legyekkel
kiszegecselve

A tartalék pihenője
Rezzenéstelen a dögszag

(Esti térkép [Kiemelések], Szépirodalmi, Budapest, 1981)


Az első, amit érdemes szóvá tenni: az üres sorok. Ez a líra sajátossága, benne a csend ugyanis nagyon fontos szerephez juthat. Nem tudom, hogy mennyi időre kell megállítani ezeket a mondatokat, ezt ki-ki saját maga, a saját olvasatában érzi igazán. Látni, hogy nincs központozás, hogy valójában a sorvég csend is; hogy mennyi ideig kell itt a szöveget kimerevíteni, az megragadhatatlan. Az egész szöveg erről szól: olyan nyárkivonatról, olyan pillanatról, ami közöttiségbe szorul – és ennek érzékeltetésére a szurdik a legalkalmasabb térképzet vagy térbeli metafora. Az első sor talán az egész szöveg önértelmező sora: „Szurdik sárga fala közé préselt nyárkivonat.” A nyarat vagy az időt a szurdik falai közé beszorulva látjuk. Ez is egy kimondottan nominális szöveg, ami szintén az állóképszerűséget, a kimerevített időpillanat tapasztalatát erősíti föl. 

Itt szeretném felhívni a figyelmet egy filológiai érdekességre. Míg az Esti térkép (1981) című kötetben a szöveg szabadversszerű tördelésben szerepel, addig az 1997-ben publikált Elégia prózaverssé alakítva hozza:


Helyzet 

Szurdik sárga fala közé préselt nyárkivonat.
Fönt akác és ecetfák, hanyatt kinyúló rönk-comb,
kimosott gyökérpofák kimosott gyökérszakálla.
Lent korcs kutya kapaszkodik a földbe
s reszket, de nem ereszti.

A kerékvágásokban kék glisszandó féknyom;
már a holnapi csend is itt van.
Az üreges falon nagy zsákmányolt fény-pajzs,
kemény, arany-zöld legyekkel kiszegecselve.
A tartalék pihenője.
Rezzenéstelen a dögszag.

(Elégia, Jelenkor, Pécs, 1997)


Azt feltételezem (bizonyítékom nincs rá), hogy ez az ötlet nem Mészölytől származik, ő talán csak rábólintott a szerkesztő javaslatára. De ezek a csendek, amik az üres sorokkal, a mondatvégi pontok hiányával és általában a központozás hiányával léteznek a szabadversként tördelt versben, megszűnnek a prózavers-változatban. Nem találok rá észszerű magyarázatot, hogy miért ezzel a tipográfiával jelennek meg tizenhat évvel később ugyanazok a versek. Ez olyan filológiai probléma, ami ezeknek a szövegeknek a líraiságáról szól: kiiktatni a csendeket egy olyan szövegből, ami a csendre alapoz, ami akarja, hogy ezt a kimerevített pillanatot, ezt a nyárvégi, hőséggel teli megállót, csöndek között érzékeljük. Egész más olvasói tapasztalatban részesítenek ezek a versek, ha az Esti térkép ismerete nélkül, az Elégia című kötetben olvassuk őket. Sőt, aki ezeket a print köteteket, ezek különbségét nem ismeri, és a Digitális Irodalmi Akadémia weboldalán olvassa Mészöly verseit, az eleve a prózaversszerű változattal szembesül, mert a DIA az Elégiát használta forrásként. Ez a textológiai tény akár egy későbbi líraelméleti kutatás tárgya is lehetne. Felvetődik ugyanis a kérdés, hogy miért kaptak új tördelést ezek a szövegek, vagy hogy pusztán azért, mert egy vers nem ritmusos, szabad-e átalakítani, a tördelését megváltoztatni? Érdemes tehát megnézni, hogy miről szól ugyanaz a szöveg a két különböző szegmentálással.

Nézzük meg egy másik példaként a Garancia című verset:

Garancia

A Duna, 
a dombok, 
az éjszaka

Halk veszkődés a sötétben: 
kicsit még maradjon minden a helyén

Röntgenpapírba csomagolt díszletek

A gyümölcstároló réseit 
visszafojtottan feszegeti 
a túlsó partról a fény

Még ott áll, amikor visszafelé jövök

Nincs semmi garancia reggelig

(Esti térkép [Kiemelések], Szépirodalmi, Budapest, 1981)


Garancia

A Duna, a dombok, az éjszaka. Halk veszkődés a sötétben: 
kicsit még maradjon minden a helyén
. Röntgenpapírba cso-
magolt díszletek. A gyümölcstároló réseit visszafojtottan fe-
szegeti a túlsó partról a fény. Még ott áll, amikor visszafelé
jövök.

Nincs semmi garancia reggelig

(Elégia, Jelenkor, Pécs, 1997)


Szerintem ez egy alkonyattól pirkadatig tartó vers, és meglehet, hogy a felolvasásakor is autentikusabb lenne, ha többórás szüneteket tartanánk az üres sorok között. 

A vers enigmatikus, mégis azt érzem, hogy a harmadik sorban megjelenő éjszaka a versbeszélő megszólalásának kezdete, a „röntgenpapírba csomagolt díszletek” képe pedig a hajnalhasadás fényeinek a technikai metaforája, amely a pirkadatot jeleníti meg. És amikor a beszélő azt mondja, hogy „[m]ég ott áll, amikor visszafelé jövök” – bár pontosan megmondani nem tudom, hogy mi az, ami ott áll –, akkor talán a fényről beszél. Úgy érzem, hogy ez a visszafelé jövetel talán már pirkadat után van. Hogy mire nincs semmi garancia reggelig, az ismét bizonytalan, csak találgathatunk felőle. 

Inkább azt mondanám, hogy ez a vers is valahogy az időt szeretné megállítani, egy hajnalhasadást fázisait pillanatképekké kimerevíteni. Persze, nincs semmi garancia arra, hogy az idő térbeliesíthető, hogy bármi úgy marad reggelig, ahogy szeretnénk, a helyén. 

Ezek lennének azok az izgalmas jelenlétpillanatok és téridő-problémák a mészölyi tájlírában, amit a legerőteljesebben artikulálnak ezek a versek. Figyelemre méltó, de a korszak poétikáiban bevett, hogy ezekben a szövegekben ritkán vagy egyáltalán nem hangzik el az egyes szám első személyű személyes névmás, inkább valamiféle alanyiság nélküli tekintet pásztázza bennük a környezetét, mint a legjobb Mészöly-regényekben a kameraoptika-szerű megfigyelő. Nem az a lényeg tehát, hogy ki néz, hanem hogy milyen ívben, milyen ritmusban néz, hogy hogyan fog be egy tájat vagy tájelemet, hogy hogyan képzi meg a tájat a tekintetével. Számomra ezek voltak a legizgalmasabb motívumok ezekben a versekben.

– Örülök, hogy említetted, hogy a prózában is jelen vannak ezek a motívumok. A kötetben találkozhatunk a szekszárdi tájra, annak jellegzetes elemeire emlékeztető versekre, ilyen például a Gemenc. A mészölyi líra tájai mennyire azonosíthatók a valós szekszárdi tájakkal?

Bevallom, hogy én nem ilyen szemmel olvasom a szövegeket, de persze, igazad van, a kérdés adja magát. De vajon megtalálnám-e, tudnám-e biztonsággal lokalizálni azokat a helyeket, amelyek ezeket a verseket inspirálták? Lehet, hogy nem. Ugyanakkor a szurdik mindenképpen ehhez a tájhoz tartozik. Amikor először olvastam a Saulust, meglepő volt, hogy szurdikkal kezdődik, és horhossal végződik. Ezeket a megnevezéseket tájidegennek éreztem a regényben. Mészölynek mégis pont ezek a szavak és ezek a térképzetek kellettek. A Saulusnál maradva a hasadékok, a rések, az árkok olyan térképződmények, amelyek nyilvánvalóan a szekszárdi tájból jönnek át, de térformákból térmetaforákká válnak, és ilyen formán lesznek fontosak a páli történetben.


A Helyzet szurdikjára is igaz, hogy egyszerre térképződmény, illetve a közöttiség metaforája is. Ha kimondom, hogy szurdik vagy horhos, azt a létélményt hívják elő ezek a szavak, hogy mindig valami közé szorítva élünk, vagy mindig két helyzet relációjában határozzuk meg magunkat.

Mint Nemes Nagy Ágnes Között című verse esetében. Az említett, Szekszárd ihlette tájelemek pedig mészölyi védjegyekké váltak.

– Térjünk vissza a bevezetőre, Szörényi László gondolatára. Mit gondolsz, Mészöly valóban mindent tudott a líráról?

Nem is tudom… van olyan, aki mindent tud róla? Az Esti térképben mindenféle vers található, néhányat fájdalmas volt olvasni, és ahogy minden nagy költő költészetében, vannak jobb és kevésbé jó versek, ez Mészöly esetében sincs másképp. Az az érzésem, hogy Mészöly nem is akart mindent tudni. Őt olyan talmi dolgok, mint mondjuk a ritmus (úgy értem a szabályos ritmus), vagy a rím, hidegen hagyták, ezekkel nem akart kísérletezni. Talán a lírának azokkal az alapvető kérdésirányaival akart valamit kezdeni, amik nem formai bravúrokban bontakoztathatók ki, hanem például így, a tájlírával. Úgy érzem, hogy Mészöly nem a mesterségbeli tudás, nem a költészet arte részét szerette volna felmutatni, hanem olyasmivel kísérletezett, ami talán még számára sem volt nyilvánvaló: hogy hol van a próza és a líra határa. 

– Térjünk egy kicsit át a munkádra. Évek óta szervezed a PPKE BTK középiskolásoknak szóló Bölcs-Ész versenyét, illetve annak irodalmi szekcióját, jól ismered a követelményeket és azt, hogy a hallgatók milyen tapasztalatokkal érkeznek az egyetemre. Mennyit tudnak a középiskolások Mészölyről?

Ott kezdeném, hogy a diákok a középiskolában nem annyira irodalommal, inkább irodalomtörténettel foglalkoznak, adatokat tanulnak, lexikai ismereteket szereznek, hogy a tudásuk „mérhető” legyen. A Pázmány Bölcs-Ész verseny kreatív feladatokra épül, a diákok a verseny keretében szövegekről gondolkodhatnak, és ez új, felszabadító élmény nekik. A versenyt idén új formában, csapatversenyként is meghirdettük, és most is az olvasás szeretete, illetve az alkotókedv számít.

Arról, hogy az irodalomról másként is lehet gondolkodni, másik példaként említem, hogy a centenáriumi évben, a Mészöly100-projekt keretében szerveztünk egy izgalmas, Mészöllyel kapcsolatos versenyt, szintén középiskolásoknak. A diákok filmes feladatot kaptak: az Atlétából, a Filmből és a Saulusból egy-egy bekezdésnyi részt kiragadtunk, és azt kértük, hogy ne adaptációkat készítsenek, hanem az adott szövegrész ihletésére forgassanak kisfilmet. Minket is meglepett, hogy milyen lelkesek voltak a csapatok, mennyire sok és jó kisfilm készült. 

– Az Esti térkép és az Elégia című Mészöly-kötetekben gondolattöredékeket, vagy – ahogy Mészöly a fülszövegben/előszóban említi – „kiemelődéseket” olvashatunk. Mit gondolsz, ezek a kiemelődések alkalmasak lennének, lehetnek arra, hogy instagramon, facebook-posztokon vagy más formában népszerűsítsék, közelebb hozzák Mészölyt a fiatalabb korosztályhoz?

Igen, az ilyesminek szabad teret kell engedni. Úgy kell gondolni rá mint lehetőségre. Lehet, hogy valaki, aki csak egy töredéket vagy idézetet csíp el a közösségi médiában vagy egy pólófeliraton az életművéből, és ezért kezd el érdeklődni Mészöly prózája vagy – ez sem kizárt – a lírája iránt. A Mészöly-regényekről mi, Mészöly-fanok is tudjuk, hogy fogyaszthatóság szempontjából nem tartoznak a könnyű olvasmányok közé, mégis azt látom, hogy a filmes projekt elérte a célját, megihletődtek a Mészöly-szövegektől. Lehet, hogy utána elfelejtették, és már a filmkészítés örvénye sodorta magával őket, de olvastak egy bekezdésnyi Mészölyt, és ki tudja, hányan kaptak kedvet a művek elolvasásához. Tehát a kultusznak minden szegmense fontos, és hogyha pólóra nyomjuk, akkor úgy a jó. Csepegtetni és életben tartani, ez a legfontosabb feladat. 

– Nemcsak kreatív versenyeket, hanem konferenciákat is szervezel, előadásokat, továbbképzéseket, kiállítás megnyitókat tartasz, tanulmányokat írsz és konferenciaköteteket szerkesztesz. Ilyen például az a különleges ikerkötet, amely A modern magyar líra/próza világirodalmi kontextusban címmel jelent meg, vagy a 2019-es Ottlik-konferencia előadásaiból összeállított kötet is. Alapító tagja vagy a Modern Líraelméleti és Líratörténeti Kutatócsoportnak, szervezed a Pázmány Kultúr Klub nevű öntevékeny kört az egyetemen – szinte felsorolhatatlan, mennyi mindennel foglalkozol. 

 Az Ottlik-konferenciakötet és az ikerkötet két irodalomtudományi konferencia termése, ezek nagyjából egyidőben készültek. Az ikerkötet érdekessége, hogy a könyv közepén megfordítható, így olyan, mintha a két könyvet a hátlapján ellentétes irányban összeragasztottuk volna – egyik irányból a líra, a másikból a próza témájú tanulmányok olvashatók. 2022 decemberében Horváth Kornéliával Kabdebó Lóránt emlékére szerveztünk konferenciát, ebből is készülünk összeállítani egy tanulmánykötet. A saját, régebbi tanulmányaimat próbálom jelenleg egy hasonló típusú kötetté rendezni. A Pázmány Kultúr Klubnak széles a palettája: olvasóklubot működtetünk, színházi vagy mozielőadásokat nézünk meg, és utána meg is vitatjuk a látottakat. Minden évben hirdetünk novella-, vers- és esszéíró pályázatot az egyetemen, és a díjnyertes pályaműveket a Fénytörés című digitális antológiában közzé is tesszük. Az az álmom, hogy ez egy olyan egyetemközi projektté növi majd ki magát, amelyben más, elsősorban művészeti egyetemek hallgatói is részt vesznek, és velük közösen hozunk létre egy multimédiás antológiát. Ez a terv 2022 végén el is indult: a díjnyertes művek gyűjteménye a Képzőművészeti Egyetem hallgatói által készített alkotásokkal egészült ki. 

– A kreatív terveid életképességét jól mutatja, hogy azok sorra meg is valósulnak – gratulálok hozzá. Köszönöm az interjút, sok sikert és kitartást kívánok a további munkádhoz.

János Emília