HA FELTÁMADUNK… Letarolt búzamezők, beomlott jelen: romok, menekülők rémísztő görcsei. Utcaharcok, égi bombák, zokogó percek, s a ruinák között megbúvó fák gyökerei: újjászülető életek a keresztfán és a város üszkös sebei. Végül nyugalomra találunk világnyi kóborlás után: bújó erdőkben óriási fák, és szomorú, rémült katonák hívják a bölcs lombok alatt, szétszórva, mint a szárnyas aknák rettegő békénk néma álmát. Valaha mi voltunk a feltámadás, az első gyermekkacagás, erdőkben a gubbiói farkas testvér, a forrásokból a lezúduló halk, csobogás, s ránk vártak a pártás Angyalok, míg Jézus ismét feltámadott. Most, ha bölcsőjében sír, csak puskapor mentes óvóhelyre vár. Miért így várjuk a feltámadást? Az ember csak, mint állat, lapul, s hagyja, míg egymásnak vadul az összetört, szent maradék … [DE AKKOR IS…] A létezés találkozás a mostban, minden egyetlen pillanatban olvad, oldódik, vegyül, összeforr áttűnik, él egy másik dimenzióban. De akkor is, de akkor is megyünk, ha az út elfogyott, s aknákra lépünk és idegen katonák szemébe nézünk szemeikben gyűrődött életünk: sebek. De akkor is, de akkor is lépünk, ha lábaink csonkja fájdalomba szédül, megromlott a világ, s csak rusnya céda, Krisztusra vár, nem lehet más Megváltója. Utóhang Az időtlenségbe úgy kapaszkodok, mint gyermek az égi kékbe, vagy rekkenő nyarakban a szikla oldalán futó forrás vizébe. A tisztaságot hol keressem én? A tisztaságra hol vigyázhatok? Az égi felhők most mind feketék… HEJ! CSAK SÚGOM… Hej! Csak halkan súgom én, ma is kizökkent a világ. Nem fut a szokott kerekén. Az augusztus is lassan elveszett, eső még mindig nem esett. Lángokban sírnak az erdők. Hej! Csak halkan súgom én: a szelek port kavarnak egyre. Szmog ül ránk, s lassú pusztulás. Talán végleg eltűnik a teremtett világ, ha atommal és hatalommal dobálóznak egyesek, mert háború van és elveszett életek. Hej! Csak halkan súgom én, a történelem egyre ismétli végzetét… És beteljesül a jóslat, nincs többé menedék. A MEGVÁLTÁST VÁRVA Uram, bocsásd meg a vétkeinket: gondolataink hatalmát, cselekedeteink szándékát, és add meg kegyelmed irgalmát, hogy benne legyen élő és holt, s így legyen letéve gonoszság, jóság! Mert a jövőnk erről szól nekem: majd itt ülünk együtt, öleljük a csendet, és gyertyát gyújtunk, várjuk szentséged, hogy minden bűnünk megbocsáttassék, s tudjunk szeretni minden tévelygőt, hogy ne legyünk élő temetők! Add meg nekünk az álomszőttes éjszakát, és add meg a Nap megújult sugarát, és adj hosszú évtizedeket e népnek, hogy ne alamizsnát osszon a szegénynek, hanem keze nyomán szülessen megújult világa! Mert hinni kell! Nem lehet tétlenül henyélni, dolgozni kell: szántani, vetni, esztergálni, írni… Teremtés nélkül nem lehet Mennyország… Naponta útnak indulunk, s Te küldesz egy csillagot.
