Baros Beatrix Vácott született 1977-ben, jelenleg Budapesten él. A zene kihagyhatatlanul fontos része az életének, irodalmi példaképei Nádas Péter és Csehov.
Már alig várta, hogy este a szállodai szobában újra átnézze a laptopján képeket. Rengeteg fotót készített róla a Salzburgi Egyetem koncerttermében tartott zenekari próba alatt. Remekül sikerült felvételek, Elena szinte valamennyin nevet, világítottak az óriási, szürkéskék szemek, amelyiken komoly, ott a képet nézve szinte hallani a zenét. Ahogy jobban megnézte és bele is nagyított az egyik képbe, elmosolyodott: most már biztos volt benne, hogy a nő frissen mosta barna, félhosszú haját és még nem száradt meg teljesen. Farmert és fekete-fehér, nagy virág mintás blúzt viselt. Nincs rajta semmi smink, állapította meg, rettentő sápadt, arca megnyúlt, mintha nem aludt volna, szeme alatt a bőrön áttetszőek a halványkék erek. Mennyire ellentétben állt arcának már-már beteges fehérsége élénkségével, elragadtatott, szinte érzéki örömöt sugárzó vonásaival.
Zongorajáték közben is fotózta, szinte szünet nélkül kattintgatta a gépet, nem akart elmulasztani egyetlenen pillanatot sem. Közben igyekezett megjegyezni minden érzést, elraktározni minden benyomást. Ez különben nem volt szokása, pedig nagyon sok portré-sorozatot készített már a lemezkiadó megbízásából. A még félig-meddig nedves haj nem szálldosott könnyedén, pedig nagyon gyorsan játszott és közben kapkodta a fejét. A kezét alig lehetett a billentyűzeten követni, vértelen ajka néha furcsán, némán mozogott, mintha idegen szavakat mormolna, vagy a fogai akarata ellenére folyton összekoccannának. A zenekar tagjai megfeszített figyelemmel, mégis derűs izgatottsággal követték, ő pedig magabiztosan vezette őket. Mozart 20. zongoraversenyéből próbálták a harmadik tételt, a kadenciánál Andreas önkéntelenül abbahagyta a fotózást, a gépet leeresztette és megbabonázva figyelt. Mindössze alig két perc lehetett, démonikusan gyorsan játszott, majdhogynem túl gyorsan, a tempó szinte szétfeszítette a művet, a keze néha mégis megállt egy másodperce, ami végtelenül hosszú időnek tűnt, teljességgel megtörte vele a futamot, az egész darab minden légiessége és a harmónia ellenére vészjósló és feszültséggel terhes lett. A szünetben a tévéstáb sminkese a haját igazgatta, Elena rendíthetetlen nyugalommal tűrte. Andreas a legszívesebben rászólt volna, hogy menjen arrébb, ne érjen hozzá, ne abajgassa, pedig Elenán nem látszott, hogy zavarná. Ő viszont túl közelinek, túl intimnek érzete.
Nem, nem fogom retusálni a képeket, nem fogok rá színt tenni, döntötte el. Már ha ő is beleegyezik. Ez így tökéletes, legfeljebb a szeme színét, ezt a képtelen kékesszürkét hangsúlyozom ki. Habozva kereste ki a mobiltelefonból az azon a napon megszerzett telefonszámot, amit azért kért el Elenatól, hogy egyeztessenek a képekről. A nő arcát nézte a monitoron, közben tétovázva tartotta kezében a telefont. Az órájára pillantott: még nincs túl késő. Látni akarja, látnia kell. Rá fogja venni, hogy személyesen találkozzanak és úgy nézzék át a képeket, melyik kerüljön a magazin címoldalára, mi a vele készült interjú mellé, melyik legyen majd a turné koncertjeit hirdető plakáton. Semmit sem tudok róla. Miért akarok vele találkozni? Miért nem küldöm át egyszerűen levélben? Talán bolondnak néz majd a javaslatom miatt. Meglehet nincs semmi ideje. Meglepetésére a rövid, mindössze néhány perces beszélgetés alatt a nő némi zavart csend után beleegyezett a találkozóba. Nem kérdezte miért, nem is próbálta elhárítani, hamar megállapodtak, hogy két nappal később találkoznak az Elena által javasolt, Salzburg főterén levő kávézóban.
Délelőtt tizenegyre beszélték meg, korábban odaért, várt, figyelte a járókelőket, nem tudta, melyik irányból fog jönni. Sokan ültek a kávézó teraszán, gyerekek hajkurászták rikoltozva a galambokat a téren. Pontosan érkezett, a nap a szemébe sütött, elvakította, így szinte már csak akkor vette észre a pici, vékony, napszemüveges alakot, amikor már majdnem előtte állt. A napszemüveget szerencsére ahogy leült, azonnal levette és az asztalra tette.
Csodálatos képeket készített, mind nagyon tetszik. – emelte rá hitetlenkedve, hálásan mosolyogva tekintetét. Én még sosem láttam magam így, ilyen szemmel – mondta csendesen. Látszott rajta, hogy még kérdezett volna valamit. – Nem nehéz jó képeket csinálni valakiről, aki ennyire szép. Andreas egyből szerette volna visszavonni a bókot, megijedt, hogy otromba volt és túl messzire ment. Az volt az érzése, hogy Elena mindjárt véget vet a találkozónak és megy, mint akinek sietős dolga akadt, vagy inkább menekülnie kell. Még sokáig ültek ott a kávézó teraszán. Nem kellene gyakorolnia? – kérdezte később. De hisz én fejben gyakorolok akkor is, ha nem ülök a zongora mellett. – nevetett.
Aznap este a koncerten lágyan, rebbenékenyen, mégis szenvedélyesen és áthatóan zongorázott. Mindez olyan fojtogatóan erőteljes, mintha lassanként kiszippantanák a koncertteremből a levegőt. Játéka könnyed, épp csak érinti a billentyűket, mintha csak próbaképpen tenné, és a darabra is most csodálkozna rá először. De akkor hogyan játszhatná el ilyen tökéletesen? Az egész Beethoven szonáta törékeny, kecses, tünékeny, talán meg sem történt, mégis végleges, mint amit kőbe véstek.
Mutasd meg nekem a fákat. Az erdőt, úgy, ahogyan te látod. A fák mindig csodálattal töltöttek el, de igazán sohasem éreztem magamhoz közel őket. Nem úgy, mint az állatokat. A kutyákat, a lovakat, sőt a farkasokat is. Mondd, Andreas, te ismered amúgy igazán a farkasokat? Szerintem az egész világ félreérti őket. Az állatok egyértelműek. Egyszerűbb és szorosabb velük a kapcsolatom, mint az emberekkel. Megnyugtat az erdő, de a fák érinthetetlenek. Mutasd meg nekem a fáidat. A te fáid között szeretnék járni. A hideg zöldjüket szeretném látni, az árnyékokat, a befogadhatatlan magasságukat. A kiismerhetetlen gyökereiket, a bámulatos kérgeiket. A leveleiket, és a fényösvényt, ami áthatol a lombkoronán és a benne szálldosó porszemeket. Mutasd meg nekem a falevélen koppanó esőcsepp hangját. A fénycsíkot, amit a fű zöldje úgy ver vissza, hogy elvesznek az árnyak és egy tapodtat sem akarsz továbbmenni. Amikor a reménytelennek látszó ködön át utat tör magának egy sugárnyaláb. A leveleiket vesztett fákat, a vörösesbarna, roppanó avart a lábunk alatt. Az üde, áthatolhatalan zöldet. A nedves föld szagát és fagyos kopárságot. Tanítsd meg nekem a fákat. Ha nézem a fotókat, olyan, mintha én is ott lennék. Vagy legalábbis nagyon szeretnék ott lenni. Csinálhatnánk valami közösen. Egy koncert, ahol a képeid a háttérben lennének kivetítve. A zene és vizualitás együtt. Mit szólsz?
Az erdő lett a közös tartomány, a vidék, ahol együtt maradhattak. A fák a háttér Elena mögött a vásznon. Az ő képei, amelyek a nő játékát inspirálták, amelyek előtt együtt lélegzett a zenével, és az erdő a zenemű szerves része lett, a hangok úgy járták át a tájat, mint a fény. Kép és hang egybeolvadt, egymást kiegészítve és felerősítve.
– Nem tudsz velem hova jönni. Nincs olyan hely, ahova hívhatnálak. Semmim sincs, amit meg tudnék osztani veled. A zenét nem kibúvónak használom, sőt, nem használom egyáltalán. Ez hiba lenne. Egyszerűen számomra nincs más út. Én szolgálom a zenét, és nem a zene van értem. Ez egy csodálatos, de egyszemélyes utazás, ahol csak egymagam lehetek. Ingoványos talaj. Nincs semmim a világon, amiért érdemes lenne velem maradni. Nem szülhetek neked gyereket. Üres és kifosztott leszek, mire feleszmélünk, és nem lesz semmim, amit megoszthanék veled. Megöregszem, és akkor már szépnek sem fogsz látni. Talán a játékom is kiüresedik majd. Mi lesz, ha tizenöt év múlva úgy érzem, hogy az egésznek nem volt semmi értelme? Hogy kisemmiztem önmagam és téged is? Ezt sohasem bocsátanám meg magamnak.
Micsoda hiábavaló erőfeszítés ez, hogy megakasszuk az időt. Andreas megfeszített figyelemmel nézte, most már nem is látta az Elena mögött kivetített képeket, a saját képeit. Ha lement a fény, és csak alakja körvonala látszódott a tömött félhomályban, más volt már törékeny testének sziluettje. Tévedtél, hidd el, mert mindez nem számít. A fényképek rögzítik a kimerevített pillanatot, így a rombolás, amit az idő végbevitt, csak még szembetűnőbb. Mintha csak aláfestést játszanánk ehhez a könyörtelen pusztításhoz, a versenyfutáshoz, amiben csak veszíteni lehet.
Elena arca kitöltötte az egészen közelről készített felvételt, amely végül a lemez borítója lett. Szemei visszatükrözték a férfit, de alakja éppen csak észrevehetően, fel sem ismerhetően sejlett fel. Tekintetében fény felé vezető mélység, mintha a fák is ott lennének a távolban, a múltjuk és a jövő, és a kép segítségével mégiscsak feltartóztatott idő. Közös titkaik és a játék, amiből mindenki más egy picit kívül rekedt, hogy egyedül Andreasra nézett így, és csak Andreas látta őt ilyennek.
Ezen a helyen, a közösen választott elhagyatottság vidékén bármikor együtt lehettek. Ha a fák, a sugárnyaláb, amely az ösvényt megvilágítva vezeti őket nem lenne, ha nem látnák ugyanazt, ugyanabban a pillanatban, nem lenne jövőjük sem. Itt azonban nincsenek titkaik. Egyszerűen nincs szükség rájuk. A fák közötti csapáson járva megszabadultak az értelmetlen lelkifurdalás mázsás terhétől, a fölösleges kétségektől, és ezt a közös bizonyosságot otthonukba is magukkal vihették. Elena a kanapén ülve, szemét behunyva teljes súlyával Andreasnak dőlt, fejét otthonosan a férfi vállára hajtotta, puhán, egyenletesen lélegzett, kezeit a combján pihentette. Talán éppen egy darabot gyakorolt magában.
