Szigeti Kovács Viktor 1978-ban született Győrben, a Szegedi Tudományegyetemen 2003-ban végzett magyar-komparatisztika szakos bölcsészként. Kritikáit és szépirodalmi publikációit a Bárka, a Műhely, a Forrás, a Vörös Postakocsi, az Irodalmi Jelen stb. folyóiratok közölték. Egy bestiáriuma és négy regénye jelent meg. Az utolsó, A táltos – Karakondzul éjszakája címmel 2022-ben. Jelenleg A cinkotai rém című új regényén, valamint Newton almája című novelláskötetén dolgozik.
(részlet)
1911 telén jött vissza hozzám a feleségem. Öt órakor már sötét volt, az utcákon tompa fények. A verandán cigarettáztam, még nem láttam, de a hó recsegéséből tudtam, ő közeledik. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a lépéseiben bűntudat lenne, de a hó az nem hazudik, azért jött vissza, mert kidobta a zenész. A hold fénye átvezette a fagytól gyötört barackfa alatt, majd tovább az udvaron, egészen a tornácig. Kezében piros ridikül volt, amit biztosan nem tőlem kapott. Viszont a barna szövetkabátja most is úgy feszült rajta, mint az évek, amiket együtt voltunk kénytelenek eltölteni.
Nem szerelemből nősültem meg, nem tudom, hogy az mit jelent. A környezetemben már mindenki házasságban élt, amikor anyám azt mondta, lassan ideje lenne találnom valakit, mert ő hamarosan meghal. Anyámnak hívom, holott csak a nevelőm volt, három hónapos voltam, amikor hozzá kerültem, az igazi anyám cselédasszony volt, napi tizennyolc órát dolgozott, nem tudta a gondomat viselni. Ennél, a másiknál, soha semmiben nem szenvedtem hiányt, még taníttatott is, ami akkoriban nem járt osztályrészül bárkinek. Minden második héten könyvet kaptam tőle, hogy olvassak, hiszen az csak a hasznomra válhat, ebben is igaza volt. Mindenesetre olyan tisztességben nevelkedtem, hogy amit mondott, azt megtartottam, miután ő meghalt, ez a tisztesség is elment vele.
Nem volt nehéz lányt találnom, többhöz is jártam egyszerre. Végül azért választottam Júliát, mert mindig lakkozta a körmét, és ez valahogy igazán nőiessé tette. Jó volt nézni, ahogy megfogta vele a dolgokat, ahogy nyúlt ezért vagy azért. Akkor is ki volt festve, amikor megérkezett, és csak ennyit mondott:
– Visszajöttem.
– Miért? – kérdeztem kurtán. Téblábolt pár pillanatig, aztán úgy bökte ki a választ, mintha fogóval húznák ki belőle.
– Mert rájöttem, hogy csak téged szeretlek. Soha senki mást. Meg tudsz nekem bocsátani?
Láttam rajta, hogy fázik, próbált nem remegni ugyan, de a kezében a táska elárulta, hogy egyszerre kínozza a hideg és az idegesség. Soha senkinek nem kellett még megbocsátanom, nem is hiszem, hogy van megbocsátás. Ez csak egy hazug szó, amit azok az emberek használnak, akik abba is beletörődnek, amibe nem kéne, akik folyvást önmagukat árulják el. Mindegy volt, hogy itt van-e vagy sem. Amikor elment, az is mindegy volt, Trauber előtt eljátszottam, hogy szenvedek és fojtogatnak a könnyek, az meg persze el is hitte, pedig csak nem akartam, hogy furcsán nézzen rám a cinkotai rendőrség feje. Errefelé ugyanis olyan volt az ember, hogy ha elhagyta a felesége, akkor vagy bőgött, vagy leitta magát, vagy mindkettőt csinálta egyszerre. Néztem a feleségem és hagytam, hadd kínozza még egy kicsit a hideg. A csendben erősebben harap az ember bőrébe a fagy, mintha kiszolgáltatottabbá válna, a cinkotai tél pedig kegyetlen jószág, nem kíméli azt, aki egyedül van, vagy akit bűntudat gyötör.
– Most már mindegy – mondtam végül neki –, gyere be, mert megfázol, van krumplileves, az majd felmelegít.
Miközben evett, beszélgetni próbált velem, nem tudom, hogy a vicces, vagy a szánalmas-e a jó szó erre. Kérdezgetett, én meg válaszoltam, elmondtam, hogy kevés a munka, leginkább ereszeket javítok, hordó nem kell most senkinek. Elmondtam neki azt is, hogy szerencsémre Batthyány Ilona grófnő is alkalmazott, csinálnom kellett neki egy szökőkutat. Azt azonban már nem árultam el, hogy annyi pénzt kaptam érte, hogy akár egy évig se kell dolgoznom. Jóllehet a bádogangyalkák tényleg mesterien sikerültek, úgy hullott rájuk a vízpermet, mintha valóban az örökéletet hirdetnék a szivárványos napsütésben.
Hamar kifogyott a kérdésekből, és csend lett. Tudtam, hogy kellemetlen neki a hallgatás, de én nem kérdeztem tőle, nem könnyítettem a lelkén, hogy mesélhessen Bihari Pálról, a szeretőjéről. Amióta elment, nem voltam nővel, az pedig, hogy egy másik férfi fogdosta, másnak a péniszét vette a szájába, felizgatott. Hátulról beletúrtam a szőke göndör hajába, és magam felé húztam, a kanálból rálöttyent a leves a fehér ingére. Hagyta, tudtam, azt tehetek vele, amit akarok, most nem mond nemet semmire. Mintha a bűnre bocsánat lenne az alázatosság. Istenben nem hiszek, de régen eljártam vele a templomba, tudtam, mi történik most: égeti a szégyene, mert megcsalta a férjét. Pedig miért is ne csalt volna meg? Gyönyörű volt, és tizenöt évvel fiatalabb nálam, ráadásul soha nem kapott tőlem se odafigyelést, se gyengédséget.
Fölállítottam a székről, és magam felé fordítottam. Éreztem, ahogy a fenekébe vág az asztal lapja. Benyúltam a virágmintás szoknya alá, és egyenesen a pinájához szorítottam a kezem, forró volt és nedves, szinte a kezem után harapott, hogy nyúljak belé. Felültettem az asztalra, és közben egy kézzel levettem róla a bugyogóját. Az is átázott, annyira kívánta. Könnyedén becsusszant a farkam, és szinte azonnal elélveztem. Láttam a döbbenetet az arcán, amikor utána közöltem vele, hogy megágyazok neki a vendégszobában. Nem mondott semmit, de megrándult az arca, nyilván azt gondolta, hogy minden rendben van, a bűne megbocsájtást nyert. Soha nem értettem, hogy a baszás miért változtatja meg az emberek fejében a dolgokat. Összefekszenek, és utána minden más lesz. Két idegen megy be az ágyba, aztán úgy kelnek ki onnan, mintha a másik minden titkát ismernék, mintha legalábbis együtt nőttek volna fel, mintha a kúrás múltat tudna adni az embernek. De a feleségem ezektől is sokkal rosszabb volt, ő azt hitte, hogy azért, mert széttette a lábát, a múlt meg sem történt. Olyan ártatlanul bambult maga elé, mint egy elhagyott kutya, nem értette, mi történik vele. Néztem és undorodtam.
Hajnali három körül ébredtem fel, kint ismét elkezdett havazni. A hópelyhek részvéttelenül hulltak a koszos udvarra. Egy-egy pihe fennakadt a barackfa fehéren ragyogó virágain. Éjszaka nyílhatott ki. A tél dacára! Hasonlót még nem láttam, de egy picit emlékeztetett az álmomra, melyből felriadtam. Egy nagy tükör előtt állok, nem magamat látom benne, hanem átlátok rajta. A tükör mögött fekete folyosó van, ami kanyarogni kezd jobbra, balra, megint jobbra, kettéválik, majd négyfelé oszlik, mindegyik út folytatódik tovább, szétválnak azok is, míg az egész egymásba nem fonódik. Egy labirintus. Valahogy egyszerre tudtam látni az egészet, a közepén egy ember ült, egyszerre voltam én és valaki egészen más.
A feleségem nem szenvedett. Álmában öltem meg. Föl sem ébredt, csak roppant egyet a nyaka. Gyerekkoromban, amikor nyulat vágtunk, meg kellett fogni a hátsó két lábát és a fejét, aztán erősen meghúzni, mintha csak ketté akarnánk tépni, a nyak csigolyái finoman elválnak egymástól, és már vége is. A feleségem nyakának is pont ilyen volt a hangja, amikor rászorítottam a matrózcsomót. Olyan finoman lépett át a halálba, ahogy a hópelyhek értek földet az udvaron. Nem lett semmi baja.
