Tiszatájonline | 2014. június 16.

A buli másnapja

BUDAPEST – 2014. JÚNIUS 15.
Ha a Könyvek Éjszakája olyan, mint egy házibuli (csak jobb), akkor a rákövetkező vasárnap a klasszikus másnap. Nemcsak illumináltsági tekintetben, hanem nehézkesség, fáradtság szempontjából is. Vagy csak a délutánra nagy nehezen kiérő naplózó látja így, ki tudja… – Nyerges Gábor Ádám beszámolója

BUDAPEST – 2014. JÚNIUS 15.

Ha a Könyvek Éjszakája olyan, mint egy házibuli (csak jobb), akkor a rákövetkező vasárnap a klasszikus másnap. Nemcsak illumináltsági tekintetben, hanem nehézkesség, fáradtság szempontjából is. Vagy csak a délutánra nagy nehezen kiérő naplózó látja így, ki tudja.

Ez az a nap, amikor már nehéz a Könyvhét, kellemetlen és ellenszenves. Ez a rossz könyvheti nap – írja a naplószerző abbéli reményében, hogy ezt most csak (azaz, pontosan) az olvasók fele fogja elhinni neki. És megfogadni, hogy márpedig vasárnap nem jönnek többet Könyvhétre. Így pont még elviselhetőre feleződne a tömegnyomor és arányosan oszlana el a többi napon. De ez persze nem így megy, kár is az álmodozásért.

Sikerül elcsípni valamennyit a nagyszínpados beszélgetés végéből, Tarján Tamás Markó Bélával elemezgeti (lényegében) a haiku-írás, a haikus látásmód és szemlélet lélektanát, maga a beszélgetés nagyon izgalmas, a lezárásaképp elhangzó haiku azonban nem rengeti meg berögzülni látszó ízlésítéletem: Markó Béla líráját szeretem, a haikut viszont továbbra is képtelen vagyok, így sajnálatosan a halmaz metszetét sem. Csöppet elmerengek: Tarján Tamás színpadi (azaz, szinte sértő itt e jelző, elvégre nem holmi bohóckodásról van szó), mondjuk inkább úgy, előadói karaktere privát és tantermi ismeretségünk első pillanataitól lenyűgözött és ámulatba ejtett. Ahhoz, hogy tudjuk, Tarján Tamás jelenség, elég meglátnunk belépni egy ajtón, szólásra emelkedni, gesztikulálni, lényegében bármit csinálni. Hanem Tarján mindeközben – még legprofánabb, legdurvább megnyilvánulásaikor is végtelenül elegáns és kifinomult, (bármely) szerepéből kibillenthetetlen előadó, akit lényegében bármeddig képes volna az ember elhallgatni, hacsak saját gyarlóbb és Tamásénál természetesen klasszisokkal lassabb felfogása nem fáradna el önnön erőfeszítéseiben a befogadás során.

19

Közben TT épp felkonferálja következő beszélgetése résztvevőit, a résztvevők azonban sehol sincsenek. Tarján elnézést kér, kis türelmet, liftzene csendül föl, hogy a szünetet kitöltse. Pillanatnyi zavar nem látszik rajta, oly megnyugtató, természetes higgadtsággal kezeli a helyzetet, hogy az egyébként tűző napon halálrasülni készülő közönség soraiban fel sem merül a moccanás lehetősége: abszurd színház, ül a közönség és nézi az üres színpadot, érdeklődve figyelik, amint nem történik semmi.

Egyedül én vagyok az áruló, mert csörög a mobil, cigitarhálási reményekkel veszem célba három költőismerősömet. Arról beszélgetünk leginkább az épp az Apokrif Online-nak a mai napról tudósító vasárnapi sorstárssal, Halmi Tiborral, hogy ez tényleg a merő dögvész, elvégre mire jó a vasárnap, könyveket már láttuk, vettünk, amit tudtunk (persze még tervezek venni holnap, a kapkodós-szomorkás zárónapon is, több jelölt közül választok majd egyet), meleg van és fél Magyarország itt lökdösődik. Dicsekszem egy sort, épp Parti Naggyal dedikáltattam, s örülök, hogy olyan társaság vesz körül, amely előtt az ilyesmivel lehet felvágni. Enyhe, de sunyin, egy ártalmatlannak látszó reggel után egész délelőtt-délután egyre rosszabbodó másnapomat kólával és ásványvízzel kezelem, nézegetnék még könyveket (akár ugyanazokat is, amiket tegnap), de semmihez sem lehet hozzáférni. Találkozom Mizser Attilával, nyavalygok (neki is), hogy így nem lesz napló. Elköszönünk, majd visszafelé menet még meghagyja: „Szia, elmentem, írd meg.” Én meg, mint böcsületes magyar krónikás, mi mást is tehetnék: Attila elment, megírom.

20

Ketten maradunk Bödecs kollégával, naplóim gyakori szereplőjével, aki ma elvben „csak beugrott egy könyvért, de nem marad, siet, dolga van” (tényleg van – lenne neki), ezt hallgatjuk tőle másfeledik napja. Ennek ellenére marad még úgy jó egy órát, velem kórusban szidja a vasárnapot, a randa, keléses, a csúnya arcát mutató Könyvhetet, de közben észrevétlenül is úgy beszél, ahogy már az otthonáról szokott az ember, végeérhetetlen a panaszáradattal, de azt valami mindvégig belengő, valahogy minden panaszt felülíró, ösztönös szeretettel. Ezen az öt napos héten ilyen értelemben is a Vörösmarty tér az otthonunk. Belül ácsorgunk, a két belső standsor közötti, parkos részen, ekkor épp a gyerekszínpad mellett. Épp megérkezik a következő előadó, rosszat sejtek, valamint ismerem trágárságra való hajlamaimat ismerve pár lépésnyit arrébb megyünk, nehogy olyat is halljon a még romlatlan ifjúság, amit nem kéne. Jól tesszük, amint felcsendül a végtelenül inautentikus, erőltetett, műparaszti népdalgajdolás (még a hangszín is ismerős, különböző „ifjúsági kulturális műsorok” során ilyesmikkel szokták egy életre meggyűlöltetni nyomorult gyerekekkel azt, amiről szegények – a hallottak alapján – azt képzelik, valódi népművészet). Reflexszerűen hagyja el a számat egy félhangosnál valamivel hangosabb, közkeletű, hatbetűs indulatszó, szerencsére már az ovisok-alsósok hallótávolságán kívül – pechjükre az agresszív népdalénekes egy darabig még nem kerül ki belőle.

21

Végül még elcsalom Torma Marcsit (azaz, ő csal el engem, vagy még inkább: csalatja el magát) egy kávészünetnyi pihenésre a Kalligram-standjától. Bár a sajgó talp és a zúgó fej már nagyon mást javasolna, még visszamegyek vele a Vörösmartyra, a standsor mögött suhanva kikerüljük a zombihordára egyre inkább emlékeztető emberhalmot. Meglátom a Kosztolányi-kritikai sorozat ismerős borítóját a kiadó ezer forintos, akciós polcán, megdobban a szív, majd vissza is rendezi az ütemet a jól megszokottba: pont az a kötet került oda, ami, bár nincs meg, nem is igazán kéne, elbiggyesztem az ajkam. Elfelé menet, reflexből, mint egy régi ismerősnek, biccentek Grecsónak (elvégre olvasójaként így is viszonyulok hozzá), aztán esik csak le, hogy élőben még be sem vagyunk mutatkozva, így szomorú bizonyossággá kezd válni a sejtés, miszerint a visszabiccentés feltehetően nem a pillanat töredékéig beképzelten hitt rámismerés, hanem tapintatos udvariasság eredménye. Tétován visszafordulok még, de most már ciki bemutatkozni („heló, én biccentettem az előbb, levelezünk már egy ideje” – ?). Pipogya hátrafordultságomban azonban délibábszerű jelenést, szabályos X-aktát látok: két perccel hat előtt még szabad szemmel belátható az Esterházy-sor, el lehet férni mellette, nem vágja ketté (előbb széltében, majd az idő előrehaladtával kanyarogva már hosszában is) a teret. Izgatottan kapkodok a fényképezőgépem után, sikerül is a felvétel, mire még egyet kattintok, már kétszer annyian állnak sorban, Esterházy (de még a névtábla sem) nem is látszik már a fotón, ahogy ellepik a több irányból is kérdezni, köszönni, aláíratni igyekvő olvasók. Megnyugszom: tényleg pillanatnyi zavart láttam a világ rendjében, apró hibát a Mátrixban, de már helyre is állt minden.

22

23

Kishíján újra elkövetem a reflexbiccentést, míg, mint takarítani még álmos házigazdák a buli maradványai közt, elbicegek a bámészkodva tolakodó kultúrturisták tengerében, szidom a kurva könyvhetet és ezt a hülye naplózást, amit minek vállaltam el. Aztán lefordulok a Deák Ferenc utcáról és azonnal öblöset sajdul a lélek, honvágyam van, vissza akarok menni, de már felülírhatatlan az agyi program: tovább cammogtat hazafelé a két lelketlen, sajgó és lúdtalpas láb.

Nyerges Gábor Ádám