Tiszatájonline | 2024. február 24.

Emberképek Törökországból

A bosszúvágy

AYFER TUNÇ

A Tiszatáj folyóirat 2023. októberi számában – Kincses-Nagy Éva és Bariş Yilmaz szerkesztésében – összeállítást közölt a török irodalom évszázadairól „Emberképek Törökországból” címmel. Ayfer Tunç (1964) török ​​író novellája is ennek a válogatásnak a része, de csak nálunk, a tiszatájonline.hu oldalon olvasható.


Az irodalomtanár a szünetre azt a feladatot adta, hogy olvassanak el egy könyvet, és írjanak róla összefoglalást, de előre leszögezte, hogy az olyan műveket, amelyekből tévésorozat készült, például Reşat Nuri Güntekin Lombhullás, Halit Ziya Uşaklıgil Tiltott szerelem vagy Orhan Kemal Asszony-gazdaság című regényét nem fogja elfogadni. Hiába próbálnák a látott sorozatok alapján leírni, amire emlékeznek, az első mondatoknál le fognak bukni, mert a feldolgozásoknak nem sok közük van az eredeti művekhez.

Meriçnek egyetlen hétvégéje maradt, hogy elolvasson egy könyvet. Nem volt túl jó viszonyban az olvasással, ezért egyre nehezebbnek látta a feladatot. Egész szünidő alatt halogatta, s a végén már kétségbeejtőnek érezte a helyzetét. Az internetről nem másolhat ki semmit, mert az irodalomtanár olyan kérdéseket tesz föl, amelyekre egyetlen weboldalon sem találni választ, és ha rájön, hogy a diák nem olvasta el a művet, könyörtelenül beírja az elégtelent. Meriç haragudott a tanárra, amiért ennyire fontosnak tartja a munkáját. Meg különben is, minek vannak az iskolában török órák? Hiszen mindenki tud törökül! Az miért nem elég?

A tankönyveken, meg a Korán-magyarázatokon kívül nem akadt könyv az otthonukban. Volt idő, amikor az apja lelkesen gyűjtötte a könyveket, amelyeket az újságokhoz mellékeltek, de mivel rájuk se nézett senki, az anyja − mint porfogókat − kidobta őket a szemétbe. El kellett volna mennie egy könyvesboltba, de lusta volt rá. Felment a felettük lakó Selami bácsihoz, akit már látott olvasni, de épp elment a kávéházba. A felesége letett Meriç elé egy rakás könyvet azzal, hogy válasszon magának.

Mindbe belenézett, forgatta a lapokat, kínkeservvel elolvasott egy-egy bekezdést. Végül egy elbeszéléskötetnél állapodott meg. Nem értette minden szavát, de úgy érezte, ezt legalább el fogja tudni olvasni. A többiben ugyanis csupa oldalnyi hosszúságú mondatot látott. Mire egy oldal végére ér, el fogja felejteni az elejét…

Egy csomó embert talált otthon: éppen átjöttek a szomszédok. Egy pohár teával bevonult a szobájába, és az ágyára kuporodva olvasni kezdett.

Az első novellának Engedő Emine volt a címe. Eleinte unalmasnak találta. Próbálta közben az ismeretlen szavakat is megérteni, de hamar rájött, hogy nyugodtan átugorhat rajtuk, mert így is megérti a szöveget. Aztán olyasmi történt, amire egyáltalán nem számított: a könyv beszippantotta. Este az anyja vacsorázni hívta, de nem akarta letenni a könyvet. Sajnálta a Sértődött Ömer-t, kíváncsi lett Vehbi efendi gyanújá-ra, Ayşe sorsa pedig megrémisztette. Amint reggel kipattant a szeme, folytatta az olvasást. Reggeli közben is olvasott, így a bátyja elette előle a kolbászos rántotta legnagyobb részét.

Rendet kellett rakni a házban, kivasalni az előző napon kimosott ruhákat, rengeteg volt a dolog. Az anyja azt akarta, hogy Meriç segítsen neki, de vasárnap lévén otthon volt az apja, és ő a lánya mellé állt:

− Te csak olvasd azt a könyvet, kislányom!

Alighogy végigolvasta a könyvet, Meriç átsiet Zülal nénihez, mert az utolsó elbeszélés mintha az ő életéről szólna!

− El se fogod hinni, mi van ebben a novellában! − ront be Zülal néni régi, de annak idején láthatólag nagy gonddal megépített házába. Zülal néni Alzheimer kóros édesanyával él benne. Az egész környék sajnálja, mert soha sem ment férjhez, és állandó megélhetési gondokkal küszködik; az asszonyok − lehet kopasz, özvegy vagy bármiféle − férjet szeretnének találni neki. Negyvenhét évesnek mondja magát, de nyilvánvalóan régen elmúlt ötven. A pénzhiány miatt nem tudja elég sűrűn festetni a haját, így láthatóvá válnak a hófehér hajszáltövek, szeme környéke csupa ránc, tokája lóg, kezén barna foltok jelentek meg.

Varrónő, de igazi munkát ezer éve alig kap, ezért szoknyafelhajtást, nadrágszár-szűkítést, cipzárcserét és derékbővítést, és más efféle aprócseprő javításokat végez. Anyját nem hagyhatja egyedül, ezért nem tud munkába járni, de az is kérdés, hogy ilyen idősen találna-e egyáltalán. Szerencsére amióta nővére három gyermeke közül a legidősebb dolgozni kezdett egy gyárban, kifizeti nagynénje villany-, víz- és telefonszámláját, sőt azt is megígérte, hogy télre szenet is vásárol neki. A környék tehetősebb asszonyai néha-néha szoknyát-blézert vagy esküvőre új ruhát varratnak vele, így anya és lánya nem hal éhen.

Az ember azt hinné, hogy aki ilyen körülmények között él, az előbb-utóbb elveszíti a jókedvét, Zühal néni azonban az idő múlásával egyre jobban kötődik az élethez. Ezért van az, hogy a nyolcadik osztályos Meriç minden gond nélkül beállíthat hozzá azzal, hogy A bosszúvágy című novella az ő életéről szól.

A könyv címe Hazai történetek, írója pedig Refik Halit Karay. A szóban forgó elbeszélés főhőse Nebile, egy kisvárosban élő szegény család leánya, ám az apja váratlanul meggazdagszik. Isztambulba költöznek, és ettől fogva Nebile fényűzésben, elkényeztetetten él. Szórják a pénzt, és a gazdagság amilyen gyorsan jött, ugyanolyan gyorsan véget is ér. Nebilében bosszúvágy ébred az apja iránt, aki fényes életet nyújtott számára, de aztán el is vette tőle, s egyszer, amikor az elszegényedett öregemberre esik a pillantása, felejtve a nagyvilági élet során tanult isztambuli nyelvezetet, egy ősi anatóliai átkot mond rá.

A történetet végighallgató Zülal néni csengő kacagással válaszol, Meriç azonban a nevetésben furcsa mellékzöngét észlel. Ez a nevetés nem olyan, mintha egy gondtalan élet summázata volna. A kislány megfogalmazni nem tudja, de valami keserűséget érez mögötte, s magában keresgéli a megfelelő szót a kifejezésére.

− Csak mi nem költöztünk Isztambulba, mint Nebiléék. Amit elcsesztünk, azt itt csesztük el − szólal meg Zülal néni.

Hiába állították, hogy Zülal néni édesapjának váratlan meggazdagodását egy nagyapai örökségnek köszönhették, a talált kincstől a csempészkedésig, a lottéria-főnyereménytől a szerencsejátékig egy sor pletyka kapott lábra, de a legtöbbet arról a közel húsz kilogramm aranyról beszéltek, amelyet a hetvenes években raboltak el. Egyetlen éjszakán ugyanazon a bazársoron öt egymás mellett lévő ékszerészbolt páncélszekrényeit fúrták meg. Akkoriban mindenféle bűntettet néhány „forradalmár” nyakába varrtak. Olykor-olykor még mindig szóba kerül, hogy vajon a letartóztatottakat szabadon engedték-e azóta vagy sem.

− Volt egy vastagfalú tölgyfa ládánk, teli pénzzel − meséli Zülal néni. − Mindenki annyit vehetett ki belőle, amennyit csak akart. Megvettünk mindent, ami csak az eszünkbe jutott. Talán ötven pár cipőm is volt. Kalapok, táskák, kesztyűk… Tucatjával vásároltuk a selyem zsebkendőket, a használtakat egyszerűen eldobtuk. Egy róka- és egy nercbundám volt, az anyámnak és a nővéremnek szintén.

− Mi történt aztán?

− Akárcsak a te történetedben, bundáinkat megették a molyok, az arany ékszereinket pénzzé tettük, lassanként mindent eladogattunk az ószereseknek. Pár fillérért… amit kapni tudtunk értük…

− Cselédek is voltak?

− Persze, kettő, kettő. Volt egy szakácsunk. Annyiféle ételt készített, hogy éppen csak belekóstoltunk mindegyikbe. Rengeted étel ment pocsékba. Csak sofőrünk nem volt. Mindenhová taxival mentünk. Ezt a házat apám építtette, de autót nem akart venni, ha vennék, én akarnék vezetni − mondogatta. Talán attól félt, hogy balesetet okoz, és meghalunk…

Zülal néni gyorsan túllép a szomorú részleteken, inkább a vidámakra emlékezik.

− Teljesen elveszítettük a józan eszünket. Egy nyári napon anyám azt mondta apámnak, hogy unja magát, utazzunk el valahová. Mindenki nyaralni megy, mi miért nem megyünk? Jól van, menjünk – mondja apám. Akkor elmegyünk bevásárolni − lelkendeztünk a nővéremmel ‒, új fürdőruhát, kalapot, cipőt, papucsot, estélyi ruhákat kell vennünk. Majd ott veszünk, mondta apám. Útra készülődtünk, elindultunk, apám fogott egy taxit, irány Izmir – mondta.

− Taxival mentetek Izmirbe?

Zülal néni nevet Meriç csodálkozásán.

− Mondom, hogy teljesen elment az eszünk. A taxis is azt hitte, hogy apám tréfál, Lüleburgazig nem is hitte el, hogy komolyan gondoljuk. Izmirben pár napig maradtunk, aztán átmentünk Marmarisba, onnan Bodrumba, a végén le egészen Antalyába. Ugyanazzal a taxissal. Apám nagyon megkedvelte. Izmirből nem küldte haza. Megállapodtak a napidíjban, szállást, étkezést, cigarettát, fehérnemű-mosatást − mindent apám fizetett neki. A taxis azt hitte, hogy legkésőbb Gelibolunál észhez térünk, de látta, hogy szó sincs róla. Mondta, hogy haza kell szólnia. Felhívott valakit, és megkérte, szóljon a feleségének, hogy kuncsafttal van, csak két hét múlva megy haza. A felesége persze nem hitte. Miféle erkölcstelen perszóna karjaiban töltöttél két hetet? Maradj is nála! − kergette el otthonról. A taxis eljött apámhoz, és könyörgött neki, hogy beszéljen a feleségével. Apám megmutogatta a nyaralás alatt készült fényképeket, magyarázta, hogy ez az ő felesége, ezek a lányai… Meggyőzte az asszonyt, aki így visszafogadta a taxist.

− Ott lakott ő is a hotelben?

− Igen. Apám neki is kivett egy szobát. Egy idő múlva úgy viselkedett vele, mintha az unokaöccse volna, olyan barátságosan. Az éttermekben egy aszalnál ült velünk, együtt itták apámmal a rakıt.

− Bolondság volt, nem?

− Bolondság… de életem legboldogabb két hete volt….

Miközben odateszi a teavizet, Zülal néni arról beszél, hogy egy ruházati bolttól vár értesítést.

− Bár sikerülne megállapodni! − sóhajtja. − Ha napi három-négy nadrágszár-felhajtást rendelnek, kijön belőle a mindennapi.

Sok éve él szegényen, megszokta ezt az állapotot.

− Hogyan gazdagodott meg az édesapád? − kérdezi Meriç.

Soha senki nem tudott meg semmi biztosat, és az évek múlásával a pletykák is elcsitultak.

− Nem tudom… soha sem mondta meg. Egy nap egy bőröndnyi pénzzel jött haza. Átöntötte a tölgyfaládába.

− Nem kérdeztétek, hogy honnan van?

Zülal néni hangja alig észrevehetően megremeg.

− Nem kérdeztük.

− Miért?

− A pénz elvette az eszünket. Talán nem akartuk tudni, hogy honnan van.

− De miért?

Zülal néni megszokott vidám hangjában keserűség bujkál.

− Nem is tudom… Talán akkor nem lettünk volna képesek elkölteni.

Meriç nem érti. Zülal néni hallgat, majd mintha hirtelen világosan meglátná annak a két bolond évnek a valódi értelmét, akárha vallomást tenne, úgy mondja:

− Nem tudtuk pontosan, hogy honnan származik, de azt tudhattuk, hogy valami törvénytelen dolog állt mögötte. Talán azért akartuk mielőbb elkölteni.

Csönd támad. Minden vidámság eltűnik a hangjából, mire újra megszólal.

− Törvénytelen tulajdon ez a ház is. Alig ér valamit, látod, omlik, romlik benne minden, de a telek értékes. Apám halála után ránk szálltak az építési vállalkozók, le akarták bontani, hogy lakóházat építsenek a helyére. Nekünk két lakást ígértek benne. Gondoltuk, az egyikbe mi lakunk anyámmal, a másikat kiadjuk, és így megélünk belőle, de nem tudjuk eladni, mert apám egy számunkra ismeretlen nevére íratta. Fogalmunk sincs, ki az, mivel foglalkozik, és apa miért adta el. Talán, hogy még egy darabig tovább dőzsölhessünk? Harminc éve reszketek, hogy csöngetnek, megjön a tulajdonos, és kitesz bennünket az utcára. Eddig még nem jelentkezett senki. Reménykedem, hogy csak anyám halála után bukkan fel. Én meghúzom magam a nővéreméknél, de anyával nehéz volna.

Meriç este leül, hogy összefoglalót írjon a könyvről, de sehogy se megy. Elfelejtette, hogy mit olvasott. Összehord valamit, de az is leginkább Zülal néni életéről szól. Újra végignézi Selami bácsi könyveit. Ha találna hasonlót, azt elolvasná, de nem talál. Letesz arról, hogy olvasson valamit.

Tasnádi Edit fordítása