Tiszatájonline | 2017. május 10.

„A bizalmatlanság a dolgok nem tudásából fakad”

BESZÉLGETÉS KOSZTA GABRIELLA MŰFORDÍTÓVAL
Koszta Gabriella színművész és műfordító, Erdélyben és Magyarországon él. Kétlaki és „kétfunkciós” személyiség, akinek életében egyenlő hangsúllyal van jelen a szavak művészetének színházi és irodalmi változata. Sikeres szerepek mellett a román kortárs próza műfordítója lett, számos regényt, novelláskötetet fordított magyarra. Koszta Gabriellával e fontos, hézagpótló feladatról, az évszázadok óta egymás mellett élő két nép kultúrájának különbségeiről marosvásárhelyi otthonában beszélgettünk… PACSIKA EMÍLIA INTERJÚJA

BESZÉLGETÉS KOSZTA GABRIELLA MŰFORDÍTÓVAL

Koszta Gabriella színművész és műfordító, Erdélyben és Magyarországon él. Kétlaki és „kétfunkciós” személyiség, akinek életében egyenlő hangsúllyal van jelen a szavak művészetének színházi és irodalmi változata. Gyulakuta szülötte, Marosvásárhelyen a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben szerzett színész diplomát, majd a Temesvári Állami Magyar Színháznál töltött el sikeres éveket. A hetvenes években települt át Magyarországra, filmezett, játszott a szolnoki, a veszprémi színházban, majd Pécsett talált hazára és családra, ma is e város egyik lakóhelye. Sikeres szerepek mellett először csak besegített a Jelenkor irodalmi kiadó munkájába, később a román kortárs próza műfordítója lett, számos regényt, novelláskötetet fordított magyarra. Koszta Gabriellával e fontos, hézagpótló feladatról, az évszázadok óta egymás mellett élő két nép kultúrájának különbségeiről marosvásárhelyi otthonában beszélgettünk.

– Hogyan csöppentél a műfordításba, ami látszólag messze esik a színészi hivatástól?

– A két hivatás azért kicsit hasonló. A fordítónak is először mondatról mondatra kell értelmezni, megfejteni a szöveget, mint a színésznek az olvasópróbán. A kiadónál, ahol dolgoztam, a román irodalom lektora voltam,  ha a művekről érdeklődtek, néha egyszerűbb volt lefordítani, mint elmagyarázni. A kilencvenes években a Jelenkor Kiadó kortárs irodalmi műhelyként a szomszédos országok irodalmának publikálását is fontosnak tartotta, de elősősorban a kortárs magyar nyelvű irodalom kiadója volt; a vajdasági és erdélyi vagy nyugati emigrációban alkotó magyar költők, írók műveit az egységes magyar irodalom részének tekintette. Nádas Péter, Oravecz Imre, Aczél Géza és Parti Nagy Lajos mellett Tolnai Ottó, Kovács András Ferenc, Balla Zsófia, Bodor Ádám, Király László, Lászlóffy Aladár, Láng Zsolt vagy az Amerikában élő Kelemen Géfin László és a Párizsban élő Karátson Endre művei is rendszeresen megjelentek a Jelenkornál.  A rendszerváltás után a szomszédos országokban is önálló, független kiadók és irodalmi műhelyek alakultak, és az ezredfordulón úgy tűnt, hogy felpezsdül az addig egymástól elszigetelt kultúrák és népek közötti együttműködés. A kétezres évek elejéig a kiadó munkatársaként – mivel tudtam románul –figyelemmel kísértem a román irodalmat, de akkor még nem gondoltam, hogy rendszeresen fordítanom kellene. A Jelenkornál Mircea Cărtărescu két kötetét Csiki László, kiváló magyar író és költő fordította. Csiki László halálával az Európa Könyvkiadónál megörököltem Gabriela Adameșteanu Az elveszett délelőtt című regényének fordítását.Tulajdonképpen akkor éreztem rá arra, hogy bár filológiai felkészültséget is igényel ez a munka, mégis sokkal közelebb áll az eredeti hivatásomhoz, mint gondoltam volna. Egy regény fordításakor  nemcsak nyelvet, hanem sorsokat,  lelkiállapotokat, körülményeket – vagyis kultúrát, gondolkodásmódot is fordítok. Nagy játéklehetőség és nagy élmény egyszerre.

– Korábban mennyit tudtál a román kultúráról?

– Tudtam, hogy akárcsak a magyar, a román kultúra is hihetetlenül gazdag. A román történelem, földrajz és irodalom a magyar tannyelvű gimnáziumban is kötelező tantárgy volt Romániában, ha érettségizni és felvételizni akartam, meg kellett tanulnom. A kötelező ismeretekért a gyerekek legtöbbször nem rajonganak. Szerencsém volt az erdőszentgyörgyi középiskolai tanáraimmal, mert nem csak a tananyagot tanították, hanem amellett, hogy mániákus olvasót neveltek belőlem, felkeltették a román kultúra iránti kíváncsiságomat és általában a mienktől eltérő kultúrák iránti tiszteletet. De a román  kultúrának vannak szeletei, amelyeket csak a fordítás révén ismertem meg és amelyek érdekes felfedezések számomra. Mindazt, amit a román kultúráról, a román történelemről, gondolkodásmódról, irodalomról, vagy akár a román mondatszerkesztésről megtudok, a fordításban közvetítenem kell valamiképpen, ráadásul úgy, hogy a szöveg olyan érthető legyen, mintha magyarul írták volna. A fordítói munkának ez a része a legnagyobb kihívás, mindig izgalmas kaland, és ez nyújtja a legtöbb örömöt is; visszaadni  az eredeti szöveg természetes lélegzetvételét, miközben a két nyelv szórendje, sőt, a teljes nyelvtani struktúrája gyökeresen különbözik.

– Erdélyi magyarként mennyire kedvelted korábban a román nyelvet, és ha a fordító egy másik kultúrában mozog fontos-e hogy szeresse a lefordítandó nyelvet?

– Hogy szereti vagy nem szereti – érzelmi kérdés. A színjátszásban sem csak az érzelmek érvényesülnek egy szerep megformálásakor, hanem sokszor egy, az enyémtől eltérő gondolkodás és viselkedés okainak feltárása.  Hogy kell-e szeretni – nem tudom, de feltétlenül ismerni kell, azt hiszem, és nemcsak a nyelvet, hanem a közeget, a nyelv környezetét is. Viszonylag későn tanultam meg románul, magyar iskolákba jártam, valójában Temesváron sajátítottam el a nyelvet, már felnőtt koromban, pedig előtte Marosvásárhelyen is azt hittem, hogy tudok románul. Igen ám, de amikor a temesvári színházhoz  szerződtem, a piacon a bánsági kofáktól nem tudtam vásárolni. Nem értettük meg egymást. Én addig csak főként írott és irodalmi szöveggel és az erdélyi román konyhanyelvvel találkoztam. Pécsett jöttem rá, hogy a román nyelvvel észrevétlenül különös viszonyom alakult ki. Erdélyben, mint amikor a kutya bemegy a bojtorjánba és rátapdnak a bogáncsok, úgy tapadtak rám a román szavak és a román közegben szerzett tapasztalatok.  Nem sokat gondolkodtam ezen, de Pécsen éreztem meg, hogy ez a háttérmotívum nálam hiányként jelentkezik. Furcsa volt, hogy körülöttem senki sem tud románul, s akkor döbbentem rá, hogy ez a nyelv, amely – inkább csak háttérzajként – végigkísérte az ifjúságomat, számomra milyen fontos. Én nemcsak a nyelvben, hanem általában a román közegben is otthonosan érzem magam, és talán ettől az otthonosság-érzéstől élvezem a román irodalmat, érteni vélem, és ezért szívesen fordítok román könyveket.

– Mi az, amit szeretni lehet bennük?

– Románia földrajzilag is nagyon érdekes hely, Európa keleti széle, a Nyugat és Bizánc itt ér össze. Dél és Kelet Románia egészen különös világ, a levantei kultúra fészke. Az ortodoxia, a görög és a nyugati kultúrák találkozási pontja ez a hely. Itt számos nemzetiség mentalitása, szokása, tradíciója és életformája találkozik, ütközik – amiből rendkívül érdekes irodalom és remek színház születik, mint egyébként az egész Balkánon A román kultúra és irodalom sok mindenben különbözik a magyar kultúrától és irodalomtól, és talán éppen ezért izgalmas.

– Miben különbözik legjobban?

– Egyszerűen egy másik nép kultúrája, másfajta történelmi tapasztalatokkal, más mentalitással, más vallással, más szokásokkal. Tehát bizonyos szempontból másképpen viszonyulnak a dolgokhoz, a világhoz, vagyis másmilyen az egész lelkiségük. Nem jobb, nem rosszabb, mint a mienk, hanem  más. Egy közösség mentalitását döntően meghatározza a hithez és a transzcendeciához való viszonya. A románok többsége mélyen vallásos, a keleti keresztény ortodox egyház híve, ami nemcsak a rengeteg régi kolostorban és újonnan épülő beton-katedrálisban nyilvánul meg, hanem a népi hiedelmektől kezdve a rituális szokásokon át sok minden egyébben is, olykor még a nem hívő laikusok viselkedésében is. Az ortodoxiában a mágiának, a varázslatnak, a csodának, a kollektív rítusnak és alázatnak nagy szerepe van, ami közvetlenül hat az életfelfogásra és gondolkodásmódra is. A pásztorélettel együttjáró természetes és földközeli napi gyakorlat, a vallásban megnyilvánuló varázslattal és természetfelettivel való intenzív érzéki kapcsolat, valamint az univerzummal való folytonos kacérkodás sajátos, a mienktől eltérő, színes és meseszerű irodalmat hoz létre, amelyben egyszerre jelen van a földhöz ragadt és a természetfeletti világ. Ez a kettősség a 19. század elejétől érzékelhető a román irodalomban. Elég ha Mihail Eminescu Esthajnalcsillag című elbeszélő költeményére gondolunk. Talán a dél-amerikai irodalmakban, például Márqueznél, találkozunk a mágikus realizmus ilyen nyilvánvaló példáival.

– Ez azt jelenti, hogy e világlátás gyökerei egy ősi, mitikus  múltba nyúlnak vissza?

– A vulgáris és a transzcendens nagyon régóta párhuzamosan van jelen a román kultúrában, és közvetlen átjárás is van köztük. Lucian Blaga, 20. század eleji erdélyi író nevezi 1936-ban írt filozófiai tanulmányában „mioritikus térnek” azt a föld és ég között lebegő láthatatlan sávot, amelyben a spiritualitás, a román mentalitás létrejön.  A fogalmat a miorița, azaz bárányka szóból alkotta. (Miorița – Bárányka címet viseli az a román pásztorballada is, amelyben két pásztor megöli a harmadikat, de a gyilkosságra varázslatos módon fény derül. Az emberi lelkiismeretet mennyei fény és nem személyes döntés irányítja.) A mioritikus tér a köztes állapot az ég és a föld, a szent és a profán között, és Blaga szerint ez a román lelkiséggel azonosítható. Lenn a kemény és kegyetlen élet, de fölötte a csillagos ég. A földtől való elszakadás a csillagokig való vágyódás tulajdonképpen maga a mioritikus térben való létezés – a kultúra.

Ez a kortárs művekben is benne van?

– A két világháború közötti időszak gazdag irodalmát a szocialista realizmus teljesen betakarta. A nyolcvanas években az úgynevezett „nyolcvanasok nemzedéke” rafináltan fordult szembe Ceaușescu nemzeti kommunista kultúrforradalmának elvárásaival. Tehetséges fiatal román írók elkezdték minociózus pontossággal ábrázolni az „igaz valóságot”. Ebből fantasztikus irodalom született, olyan, amely annyira ellentmondott a szocreál elvárásnak, hogy már-már mitikussá vált a valóság végletes ábrázolásában. A költők úgy tudtak írni mondjuk egy lepukkant villanyvezetékről, hogy a vezeték kapcsán a versben az egész ország állapota, nyavalyája benne sűrűsödött, miközben valódi költészet volt. Kiváló írók indultak akkor, olyan alkotók, mint a Párizsban élő Matei Vișniec regény- és drámaíró, Mircea Cărtărescu író, költő, Gheorghe Crăciun regényíró. A nyolcvanasok körét, a România literară irodalmi hetilap köré szerveződő Hétfő Esti Társaságot, a hatalom nem nézte jó szemmel, fölismerve veszélyességüket, vegzálta őket, de ők ennek ellenére írták a magukét. Véleményem szerint a kortárs román irodalom érdekességét és sokszínűségét több tényező is meghatározza: 1. – a már említett mioritikus tér, 2. – a Vasile Alecsandrival kezdődő és Ion Luca Caragiale drámaírói munkásságában kiteljesedő irónia, önirónia, szarkazmus. 3.  – a népköltészethez, a kolindákhoz  és az ortodoxiához való viszony, 4. – az abszurd, a groteszk iránti vonzalom, 5. – erős társadalomkritika és humor, 6. – a francia ízléshez és kultúrhoz való igazodás. Ezek a legjellemzőbb tulajdonságok, és  szerencsés esetben némelyik szerző írásmódjában ezek ötvöződnek.

És a romániai  frankofónia hogyan keletkezett?

– Már a 19. században a francia nyelv elterjedt volt a bojárság körében is, amikor a románok fanarióta uralkodókat hívtak az országba. Isztambul Fanar nevű városnegyedében letelepedett görögöket hívták így, akik a Balkán és Kisázsia közötti kereskedelemmel és gazdasági közvetítéssel foglalkoztak, és a román bojárság állandó pártoskodása és ellenségeskedése megfékezésére  őket bízták meg a fejedelemségek politikai irányításával, és az ő diplomáciai nyelvük a francia volt. Ha a diplomáciában a bojárok is részt vettek, a nyelvet kénytelenek voltak megtanulni.(A párvenük persze csak utánozták a diplomatákat.) Az első világháború után viszont valóban felerősödött a franciák iránti rokonszenv, hiszen Románia,  bár német származású királya volt, az antant hatalmak, vagyis a győztesek oldalán fejezte be a háborút. A két világháború közötti időszakban megszilárdultak a francia-román politikai, gazdasági és kulturális kapcsolatok. Bukarest Párizst akarta utánozni, a fővárosi értelmiség körében teljesen természetes volt a franciás műveltség és a francia nyelvhasználat,  a francia divat követése. Mindehhez hozzájárult a nyelvrokonság is, hiszen a közös latin grammatikára és szókincsre épülő nyelvek között átjárhatók a határok. A fiatalok azonban ma már szívesebben tanulnak és beszélnek angolul.

– A két nemzet mintha nem mutatna általában érdeklődést egymás iránt, téged mi fordít egyre jobban a román kultúra felé?

– A munkám során egy sor adatnak kell utánajárnom, sok homályos dolgot kell kiderítenem, így sokkal hitelesebben föltárul a román történelem, mint ahogy azt a tankönyvekből lehet megtanulni. Meg hát kíváncsi vagyok azokra, akikkel évszázadok óta együtt élünk, akikkel sokszor vitatkozunk, hogy milyenek is ők valójában, hogy gondolkodnak. Milyen a viszonyuk nemcsak hozzánk, hanem önmagukhoz, hogyan élnek? Egyenként, személy szerint vajon milyen emberek? Bármelyik nép nagyon sokféle személyekből áll. Én viszonylag elég sok román embert ismerek, és úgy látom, hogy rendkívül különbözőek. Ami egyértelműen és alapvetően közös bennük, az a nyelv, tágabb értelemben a kultúra, amelybe már nemcsak a nyelv tartozik. És a nyelvnek is vannak különböző regiszterei.  Az irodalom közvetíti ezeket a regisztereket. Az irodalom személyes jellegű, kiderül belőle, hogy milyen a viszonya az egyes embernek az élethez, a halálhoz, a születéshez, a szerelemhez, az együttéléshez, a szolidaritáshoz, a megértéshez, a saját népéhez, egy másik néphez, a hazájához, az univerzumhoz stb… Úgy is mondhatnám, hogy a jó irodalom ajándékba kapott emberi tapasztalat. A fordító ezt az ajándékot osztja meg másokkal is. A személyekről szóló tudás és tapasztalat nélkül a közösségről semmit sem tudhatok.  Fordítóként elsősorban olvasó vagyok, kíváncsi olvasó, és remélem, értő olvasó is. Vannak mentalitásbeli, vallási, szokásbeli különbségek a két nép között, és ezekből kisülhetnek jó és rossz dolgok egyaránt. Azért fontos ismernünk egymást, mert így egy sor előítéletet elkerülhetünk. A bizalmatlanság kölcsönös félelemből és  a dolgok nem tudásából, a meg nem értésből fakad.

– A munka során milyen véleményed alakult ki a romáságról?

– Általában a románságról nincs véleményem. Ahogy általában a magyarságról sincs. A kollektív erényekben és a kollektív bűnökben nem hiszek. Szeretem a román irodalmat, mert érdekes, változatos, színes, olyan tapasztalatokat oszt meg velem, amelyekről csak az irodalom révén szerezhetek tudomást.  Vagy például én nagyra értékelem a derűt az irodalomban, ami még a legszomorúbb vagy fájdalmasabb dolgokat is áthaja. A román prózában ott van ez a fajta derű és életöröm. A román emberek megtanulták kívülről szemlélni a saját hibáikat és képesek önmagukon nevetni. Úgy vélik, nem kell mindent olyan véresen komolyan venni, nem kell folyton siránkozni, sokkal jobb nevetni, örülni, aminek lehet. Ez egy levantei életszerető, vidám kultúra. Sajnos a 90-es márciusi nagy konfliktus óta Marosvásárhelyen egymásnak tulajdonképpen hátat fordítva él két társadalom. Nem bántjuk egymást, de nem is ismerjük egymás kultúráját és értékeit. Csak a régi sérelmeket tartjuk számon. Egyébként egymás iránt a fanatikus közöny uralkodik mindkét népcsoportban, mindenki magával van elfoglalva, pedig a másik megismerése az önismeretünket is gyarapítaná. Ez által jobb pszichés állapotba kerülhetnénk valamennyien.

– Az egymáshoz fordulás igénye vajon elvárható-e a sok éven át szembe fordított társadalomtól? Hogyan lehetne ezt a „fanatikus közönyt”oldani?

–  Nem tudom. Én csak annyit tehetek, hogy megosztom a tapasztalataimat és az olvasmányaimat másokkal is, lefordítok néhány könyvet. Akit fordítok, azzal bensőséges és őszinte a kapcsolatom. A megismerés és a remény vezet. Gyűlölködés kizárva. Egyébként komoly barátságok és alkotói kapcsolatok születtek már eddig is román és magyar művészek között. Dan Lungu Egy komcsi nyanya vagyok! című regényét – melyet 2008-ban fordítottam – Csoma Judit, a Katona József Színház művésze színpadra állította és előadta, a monodráma több évig ment nagy sikerrel a Sufniban.

– Mostanában szinte többet vagy Marosvásárhelyen, mint Pécsett, miért szeretsz itt lenni?

– A műfordítás nem helyhez kötött, szabad ember vagyok. Marosvásárhelyen mindig itthon érzem magam. Édesanyám ebben a városban élt, és az utolsó éveiben én is itt voltam vele. Oravecz Imre egyszer azt mondta, hogy azért szeret Szajlán élni, mert ha kilép a házból, még mindig otthon van, és ha kilép a kapun, még akkor is…  Ha kimegyek az utcára, rögtön ismerőssel találkozom, ha Pécsről jövök, úgy érzem, még mindig haza érkezem.

Pacsika Emília