Tiszatájonline | 2024. március 12.

Szabálytalan mesék

A 265. krumpli első napja a földi létben

GAJDÓ ÁGNES

Fotó: Pesti Tamás / feol.hu

Olyan nincs, hogy mese nincs

Előfordult már veled, hogy egész nap fájt a szíved? Megmagyarázhatatlan szomorúság dögönyözött reggel, míg kitámolyogtál a napra, hogy beszívd a késő nyár illatát. A szomszéd háromszínű macskája ijedten rohant keresztül az udvaron, nyomában a rémület halványkék felhője gomolygott. Álltál a fügefa alatt, és sírtál. Komolytalannak, üresnek, semmirevalónak érezted magad. Kapaszkodtál a régi nyarak pókjai szőtte hálóba, de nem tudtál meg a múltadról többet. Magadról sem. Akárhogy töprengtél. Feladnál mindent, de a mesét nem lehet abbahagyni. Folytatni kell. Fájó szívvel is.

Korán kelt, ahogyan máskor is. Pedig nem volt még máskor. Ma született, mégsem bárány. Hogy is történhetett ilyen csúfság? Ő is krumpli, mint a többi száz meg százezer? Nem is. Ő a 265. krumpli. Egyedi és megismételhetetlen. Nem élt belőle több, és most sem él. Egyedüli példány. Különleges. A maga módján. Más módján már nem lenne maga. Morfondírozott. Magában. Magányban. Lehet élni egyedül? – kérdezgette a faliórát hangos percegésre késztető ceruzaelemet, de az nem felelt. Sziszüphosz is így kezdte, legyintett a 265., majd arrébb gurult, és az íróasztalon elmélyülten ultizó porcicákat figyelte. Fedák Sári – kontrázott az egyik vehemensen, de elbukta. Miért nem Blaha Lujza vagy Jászai Mari? – gondolta a legifjabb krumpli, kinek hamvasságát Béla sem fedezné föl. Csak a fa alatt szomorkodó őszibarack, amit már elleptek a falánk hangyák, hogy apránként eltüntessék a föld színéről, minden egyes rostját beépítve az örök körforgásba. A 265. krumpli szomorúan nézte a jelenetet, és elképzelte, hogy kézen fogja a barátságos barackot, és meg sem állnak Portugáliáig. Ott majd elmúlik a pesszimizmus, Fernando bölcsességei segítségével rájönnek talán az élet értelmére is. Lélekharang, Alkonyati benyomások, Képtelen óra, Lemondás, Falvacskám messzi harangja! „Oly távol a múlt, messzehangzó”. A gondolatom folyó a föld alatt. Bánatos költő ez a Pessoa.

De mi, krumplik, nem szomorkodunk. Inkább kételkedünk. Hol a pozsonyi sétatéren botladozva, hol a szegedi Tisza-part fényein csodálkozva. Kételyek úszkálnak, tempóznak, lubickolnak szívünkben, mélyen belefúródva a kamrák és pitvarok közötti billentyűkbe, kifogva a szelet vitorláikból. Kis vérkör, nagy vérkör. De hol lakik a bánat? A koszorúerek szűkületeiben tán?   

A 265. krumpli még csak néhány órája járt-kelt a világban, máris nagyon elfáradt. Megterhelő gondolkodni. Fájdalmas érezni. Félelmetes vágyakozni. Csupa ismeretlen hatás, ellenhatás. Newton harmadik törvénye: az erők mindig párosával lépnek föl. Párosan szép az élet. Nekem miért jó egyedül? Hol az első meg a tizenharmadik meg a negyvennegyedik meg a száznyolcvankilencedik krumpli? És a kétszázhatvannegyedik? Úszik a mocsárban? Beleesett az árokba? Vagy koncerten őrjöng? Rácsok között ugrándozik? Fel és le?

Sokat tűr. Sokat bír. Túl sokat. De hát krumpli az istenadta. 

Gajdó Ágnes