„A versben minden mondat egy Atlasz”

LYRE AND LEMONADE
– ÚJ EPIZÓDOK

Nemcsak a Netflix gondolkodik sorozatokban, hanem a szegedi Törzsasztal Műhely is. A Lyre & Lemonade első, 2020-as évada után az irodalmi minisorozat idén július 28-án és augusztus 4-én két további epizóddal folytatódott a Grand Café kávézójában. Az est keretében a műhely tagjai olvastak fel és beszélgettek írásról, szövegekről, személyes tapasztalatokról.

Míg a júliusi felvonáson Molnár H. Magor faggatta Borbíró Bíborkát, Fodor Barbarát, László Lizát, Szutorisz Szabolcsot, Veszprémi Szilvesztert és Zádori Bencét, addig az augusztusi kérdez-felelek Bencsik Krisztina segítségével valósult meg, aki Dudás Robert, Ferencz Hedvig, Gráf Dóra és Kiss Lóránt írói praktikáit piszkálta elő. Bár a szerzők nem egy időpontban meséltek, mégis vannak tematikus átjárások az epizódok között.

Molnár H. Magor a Törzsasztal elmúlt évének programjaira – vagyis az online műhelyekre, a támogatói bazárra, a költészetnapi chatbotra, az Eközben Szegeden blogra, illetve a kísérleti fázisban lévő kritika műhelyre – utalva indította el a beszélgetést. Kézenfekvőnek mutatkozott a kérdés: mivel az online „szövegköpködések” nélkülözték a szerzői, szerkesztő meghívottakat, így nem tért-e vissza a Törzsasztal a pilothoz, mennyire tudott szakmai fórumként működni. Szutorisz Szabi szerint, „hogy mi kitermeltünk-e annyi tudást, jó kérdés, viszont mégiscsak három éve csináljuk ezt. Amikor a szerzők jöttek, akkor tőlük szerintem eltanultuk, hogy mire kell rákérdezni egy-egy szöveg kapcsán.”

Nemcsak a Törzsasztal munkájába való betekintés, de a felolvasók flashbackjai is múltidézésre sarkalltak. Mint Zádori Bence humorosan mesélte, „azért kezdtem el tizenhét évesen írni, mert nagyon szerelmes voltam. És bár annak, akinek szántam, nem tetszettek a verseim, a védőnőtől kezdve az iskolai versenyekre eljáró nagymamákig mindenki másnak igen.” László Liza mosolyogva vezette fel, hogy mi ösztönözte az írásra: „Én nem akarok rögtön traumákról mesélni, majd olvasok verseket helyette”, margózta, majd gyerekkorát felidézve arra a megállapításra jutott, hogy ő az olvasással, később az írással kompenzálhatta azt, hogy túlsúlyos, magának való kisgyerek volt.

Ferencz Hédi nem az írás kezdetére, hanem a próza és líra terén tett próbálkozásaira emlékezett vissza. „A versírás nem volt nálam annyira komoly dolog. Én prózákat kezdtem írogatni, és ha volt egy verspályázat, akkor próbáltam arra írni. Ilyenkor kísérletezgettem vele, ebből volt, ami jól sült el a visszajelzések alapján, de nem éreztem magam annyira otthon ebben a formában.” Dudás Robert ugyanerre a kérdésre kissé önironikusan jegyezte meg, hogy „úgy tűnik, szeretek pofonokat kapni meg adni saját magamnak. Az, amikor eldöntöttem, hogy nem írok több verset, hasonló eset volt. Tavaly megjelent egy versem. Elolvastam nyomtatva, és azt mondtam, hogy szörnyű, utálom az egészet, és borzalom. Végül rájöttem, hogy az első megjelent versemnél abba kellett volna hagyni az egészet. Egyszerűen úgy érzem, nem vagyok fejlődőképes versírásban.” Robert szerint az utóbbi időszak befelé fordulása hozta magával a prózát, viszont a felolvasás során egy lírát is választott, ami nem volt se szörnyű, se utálni való vagy borzalmas.

Fodor Bara képalkotás szakra jár, viszont az irodalom is foglalkoztatja. Arra a kérdésre, hogy melyik fontosabb számára, azt felelte, „nem érzem, hogy választanom kéne. Sőt, igazából azon gondolkodtam mostanában, hogy mivel kollázstechnikával dolgozom, miként tudom összevegyíteni a verbális elemeket a vizualitással: könyvlapokat, saját verseket kollázsolok a képekbe. Hogy a végeredmény mennyire tud plusz dolgot létrehozni, még keresem, kísérletezek, mert nem szeretnék választani a kettő közül. Bízom benne, hogy ki tudják egészíteni egymást.”

Az esszékben beszélő Kiss Lóri a különböző médiumok, műnemek közti választás helyett a líra és próza sajátosságait fogalmazta meg. „A versben minden mondat terhet hordoz, mind sűrű és nem magyarázzák egymást. Valahogy mindegyik egy zárt világ. A prózában ehhez képest van egy bekezdés vagy leírás, és a mondatok mégiscsak egymásból következnek, egymást magyarázzák. A mondatok továbbadják a saját terheiket a következőnek, és egy gnómában végződik a bekezdés. Azt a képet találtam ki magamnak otthon, hogy a versben minden mondat egy Atlasz, tartja az egész vers súlyát. A próza mondatai pedig olyanok, mint a sziszifuszi görgetés, ahol a jó prózánál nem görög vissza a kő, a rossz prózánál viszont igen.” Veszprémi Sziszi már nem a formák és szerkezetek, hanem a tartalom kérdéséről beszélt. „Vannak tök fura érdeklődéseim. Vagy nem is furák, mert belülről még mindig nem tudom megítélni, de vannak ilyen típusú érdeklődéseim, meg városról való gondolataim és észrevételeim, így ezeknek keresek valamilyen formát slamben, blogbejegyzésben, versben. Nagyjából azért írok, mert érdekelnek flashek szövegek kapcsán.” Ez Sziszi apatematikájú verseivel is összekapcsolódik, viszont – ahogyan arra Molnár H. Magor is felhívta a figyelmet – a várostematika volt a szerző Móricz-pályázatának fő vállalása. Sziszi szerint a Helyek, ahol öröm vár munkacím nemcsak a várost jelenti, hanem az otthonosság keresését és újraírását, amit a felolvasott verseiben be is mutatott.

A résztvevők közül eddig csak Gráf Dórinak jelent meg önálló kötete (Környezetismeret, Symposion, 2019.), aki a megjelenés utáni élményekről beszélt. „A mai napig nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki hozzájárult ahhoz, hogy ez a kötet megjelenhetett, mert nagyon jó érzés még most is mondjuk egy könyvesboltban látni. Szokták kérdezni, hogy lesz-e következő vagy írod-e már a következő kötetet. Nekem ez az elsőnél sem úgy működött, hogy konkrét kötettervem volt, hanem éveken keresztül írtam verseket, aztán így egy idő után, mikor már összeállt annyi, amit elég jónak tartottam, akkor azokat nagyjából összerendeztem egy kötetté, és szerencsés véletlenek folytán sikerült megjelentetni.”

A múltból jelenbe tartó beszélgetésből nem maradhatott ki a jövőbe való kitekintés sem. Félig humorosan, félig komolyan Borbíró Bíborka jegyezte meg, hogy „tanár szakos vagyok, három év múlva valószínűleg tanítani fogok, öt év múlva ki leszek égve. Az öt éves tervem az, hogy annyira mégse legyek majd, hogy ne írjak.”

A Törzsasztal Lyre & Lemonade felolvasó-beszélgető estje folytatta a korábbi év témáit, idén mégis személyesebb volt, hiszen az alkotók kevésbé társadalmi, mint inkább személyes tapasztalatokra építettek. Talán ez is jelzi, hogy évről évre közvetlenebb a kapcsolat a műhely tagjai között, miközben programjaikból jól kiolvasható, hogy nem zárkóznak el az új érdeklődők elől sem.

Borbíró Aletta

(A cikk szerzője a szegedi Törzsasztal Műhely tagja)

Fotó: Höffler Norbert