47 Ronin
Mike Richardson író és Stan Sakai rajzoló kemény fába vágták a fejszéjüket, amikor úgy döntöttek, hogy elkészítik a történet első képregényes változatát, méghozzá kiterjedt kutatást követően, a lehető legnagyobb történelmi hűséggel. Már csak azért is, mert ezeknek a valós eseményeknek több részlete mind a mai napig tisztázatlan és vitatott, így aztán az alkotók dramaturgiai okokból kénytelenek voltak a sztori lyukait spekulációkkal kitölteni […]
Ismerni ezt a történetet annyi, mint ismerni Japánt – ez a mondás járja a 47 ronin legendájáról, amit az utóbbi évszázadokban sokszor feldolgoztak már filmen, színdarabban és könyvben egyaránt. A híres konfliktus a XVIII. század elején játszódott le: Asano nagyurat a sógun palotájába rendelték, ahol valamiféle provokációt követően rátámadt Kira Yoshinaka udvari hivatalnokra. Mivel a palotában való kardrántás halálos vétségnek számított, Asanót rituális öngyilkosság, szeppuku elkövetésére kényszerítették, családja nevét megszégyenítették, földjeit elkobozták, alkalmazottait szélnek eresztették. Ily módon gazdátlanná vált szamurájai, azaz róninjai közül 47 azonban úgy döntött, hogy bosszút áll Kirán, annak ellenére, hogy a sógun ezt megtiltotta nekik. Mivel a hivatalnok számított erre az eshetőségre, és testőrök armadájával vette körül magát, a róninok látszólag szétszéledtek, hogy eloszlassák a gyanúját, és csak egy évvel később indították meg támadásukat uruk tönkretevője ellen. Bosszújuk beteljesülése után, mivel a sógun akaratának ellenszegültek, vállalták a büntetést, és mindannyian szeppukut követtek el.
Mike Richardson író és Stan Sakai rajzoló kemény fába vágták a fejszéjüket, amikor úgy döntöttek, hogy elkészítik a történet első képregényes változatát, méghozzá kiterjedt kutatást követően, a lehető legnagyobb történelmi hűséggel. Már csak azért is, mert ezeknek a valós eseményeknek több részlete mind a mai napig tisztázatlan és vitatott, így aztán az alkotók dramaturgiai okokból kénytelenek voltak a sztori lyukait spekulációkkal kitölteni. Az egyébként rendkívül hitelesnek tűnő képregényből ezért derekas munka szétválogatni a történelmi tényeket és az azokat kiegészítő dramatizáló elemeket (már annak, akit ez foglalkoztat). Ennél is nagyobb kihívást jelenthetett Richardson és Sakai számára, hogy művüket a nyugati, azon belül is elsősorban az amerikai közönségnek szánták, aminek legfeljebb csak felületes és torz elképzelései vannak a 47 ronin legendájáról. A modern nyugati és a feudális Japán világképe márpedig tűz és víz, és egy mai amerikaitól bajosan várható el, hogy megértse a történet és a karakterek mozgatórúgóit.
Ezért, aki már ismeri a sztorit, annak feltűnhet, hogy a képregény több ponton is kiszól az olvasóhoz: érezhetően laikusnak magyarázza az eseményeket és a szereplők motivációit, vagyis a karakterek olyan dolgokat mondanak ki benne, amik számukra egyértelműek, és normál esetben nem szorulnának kifejtésre. Ez különösen az első és az utolsó részben érezhető, a konfliktus felvezetésénél és utóéleténél, amiket a Bushido szabályai, törvényi és morális irányelvei határoznak meg. Összességében azonban ez nagyon alacsony ár azért, hogy ezt a legendás történetet (ellentétben pl. a tavaly év végén bemutatott, fantasyvel felturbózott Keanu Reeves-verzióval) a lehető legkevesebb ferdítéssel, izgalmasan, érdekesen tárják a nyugati közönség elé.
Márpedig a 47 ronin egy tökéletes művészi érzékkel megvalósított képregény. Richardson mesterien demonstrálja a történet drámai erejét a tragédia mögött meghúzódó kicsinyes, emberi kapzsiságtól a Kirát megtévesztő róninok megrázó áldozathozatalán át (vezetőjük, Oishi részeges, becstelen senkiháziként tengődik) az elvekhez való végső, halálig tartó ragaszkodásukig, az apa-fiú kapcsolat kifinomult ábrázolása pedig gyönyörűen húzza alá a történet esszenciáját: a Bushido mindennél fontosabb, még az utód túlélésénél is. Richardson azonban nem mulaszt el rámutatni ennek a társadalmi berendezkedésnek a visszásságaira sem. Miközben a felszínen a becsület, a protokoll, az igazságosság eszméi uralkodnak, a mélyben burjánzik a korrupció, az önzés és a képmutatás, a rendszer pedig úgy van kitalálva, hogy ez a belső rothadás kimondhatatlan és megtámadhatatlan legyen. A 47 ronin így nem csak a jogos – és elvárt – bosszúról szól, hanem a dekonstruktív elemek kigyomlálásáról, és ennek következtében a rendszer romlatlan ideájának megerősítéséről is.
Stan Sakai, az itthon is népszerű, immár 30 éves Usagi Yojimbo nagyra becsült író-rajzolója a klasszikus történetet illő képi világgal támogatta meg: a nyúlszamuráj említett sorozatából ismert, szimpatikusan rajzfilmes vonásait a felnőtt témához illően kissé nyersebbre, darabosabbra vette, és elhagyta belőle az olyan stilisztikai elemeket, amik itt túlzónak és gyerekesnek hatnának. Az eredmény egy olyan meghökkentő erejű, kortalan vizualitás, ami a 47 ronin korának egyszerű, minimalista művészi stílusát idézi. Mesteri történetmesélőként Sakai csalhatatlan érzékkel bontja le panelekre Richardson forgatókönyvét, minden képkocka tökéletesen a helyén van, az oldalstruktúrák magabiztosan vezetik az olvasó szemét, a cselekmény a vizuálisan statikus dialógusjelenetekben is pergőnek tűnik, az akciók pedig különösen élénkek (és csak a kellő mértékig brutálisak).
Bár a legmélyebb gyökeréig japán sztorihoz képest a képregényt nyitó és záró kerettörténet jellemzően amerikai fogás, hatását nehéz vitatni. Az Oishi (látszólag) legszégyenteljesebb porban kúszásáig visszanyúló temetői jelenet roppant katartikus erővel szemlélteti, hogy mit jelentett ez a bosszú a 47 roninnak – és azt is, hogy mit jelentett a szintén a becsület útján járó kívülállóknak, és azt is, hogy mit kell jelentenie az olvasónak. Legyen az akár japán, akár amerikai, akár magyar.
[nggallery id=299]