Puiu, az úttest túloldalán állt és célzott. Elfordulni sem volt időm. Mozdulatlanná bénított a tény, hogy célba vettek. A szemüvegem bal oldali lencséjét találta el a parittyából kilőtt kavics. Éppen a közepén. Szerencsém volt, a vastag üveg megvédte a szemem világát. A kő nem jutott át rajta, csak pókhálószerűen széthasította a lencsét.
Már nem emlékszem rá pontosan, de minden bizonnyal ordítva szaladtam anyám biztonságot jelentő közelségébe. Ő pedig jött is. Puiu arcán csattant a pofon, a helyzetnek megfelelő kommentár kíséretében.
Ezután már csak tisztes távolból figyeltük egymást a szomszéd nagyfiúval.
Nem szerettem szemüveges lenni. A csúnya, vastag keret megváltoztatta, elcsúfította az arcomat. Nem beszélve arról, hogy több évig a jobb oldali lencsét le kellett takarni. Merthogy Franciska doktor néni, akinél rendes időközönként megjelentünk anyámmal a klinikán, szemtengelyferdülést diagnosztizált.
Így aztán kétszeresen szenvedtem. Nem elég, hogy kaptam egy, a korszaknak megfelelően ronda szemüveget, amiben úgy festettem, mint egy reménybeli pártfunkcionárius, de a letakart lencsével úgy éreztem, átváltoztam szánni való hülyegyerekké, állandósult csúfolódások célpontjává. A kötözködő nagyfiúk is folyton azzal a megszólítással léptek oda hozzám: hé, te szemüveges! Ezért egy idő után, reggelente, az iskolakapuban az egyenruhám zakójának zsebébe vándorolt a pápaszem. Hogy ne bántsa sérülékeny identitásom.
A szemüveg azonban a rejtekhelyen is bosszút állt. Egy szünetben, valami fiúk közötti virgonckodás közben neki találtak nyomni a falnak, a pápaszem pedig reccs, eltörött. Anyámmal indulhattunk a Fő utcai optikushoz, ahol a púpos, alacsony látszerész nem győzte vakarni a fejét, de aztán győzött a szakértelem és hamarosan megint csak az orromra került megpróbáltatásaim tárgya.
Valahányszor felvettem, úgy éreztem más ember lettem. Mintha valami testi sérülést hordanék magamon, amit vannak, akik elfogadnak és vannak, akik nem. A szemüveget úgy hordoztuk pápaszemes sorstársaimmal, mint valami billogot, amit ránk sütöttek, csúfságunk jeleként. Mi pedig szívszakadva várjuk, hogy szabaduljunk tőle.
Így teltek az évek.
Ezzel a csendes, a külvilág felé elhallgatott várakozással. A szemüveg időnként eltörött, de a púpos látszerész rátermettsége miatt mindig vissza is került az orromra. Anyámmal rendes időközönként megjelentünk Franciska doktor néninél, ő pedig a vizsgálatot követően aprólékosan és türelmesen elmagyarázta, hol tartunk, mennyi van még hátra a szemüveg nélküli üdvözülésig.
Aztán az idő teltével lassanként megszoktam a pápaszemes életet. A keret is változott, szinte már elfogadható lett. Emlékszem egy hetedik osztályos csoportképre, amelyen már egész belevaló srác voltam, a szemüveg ellenére is. Aztán nyolcadik végére lekerült rólam a pápaszem, és hosszú-hosszú ideig nem is került vissza az orromra.
Már meglett férfiemberként kaptam vissza a szemüveget. Ami akkorra már divatszimbólumként hódított. Lett is belőle több is. De az a régi, gyerekkori ellenkezés mégis csak ott dolgozott bennem ellene. A sündörgő gondolat, hogy a pápaszem átváltoztat, elcsúfít, degradál. És hogy mi lesz, ha váratlanul megjelenik Puiu az út túloldalán, és szakszerű mozdulatokkal céloz, lő és talál. Úgy, ahogy régen. Én pedig megint csak rohanhatok anyámért.
Időnként, amikor otthon járok, eszembe jut, az egykor szemben lakott nagyfiú. Ilyenkor a szemüveget óvatosan a homlokomra emelem és lopva átsandítok az út túloldalára. Vajon merre lehet most Puiu? Hol lődözheti a szerencsétlen pápaszemeseket?
Fábián Tibor
