tiszatáj | 2021. szeptember 2.

Lírai visszatérés

GRECSÓ KRISZTIÁN: MAGAMRÓL TÖBBET
Grecsó Krisztián új könyve alanyi líra, vallomásos költészet. Mint ismeretes, a kilencvenes években lírikusként induló szerző novellistaként, regényíróként ért el országos ismertséget, s talán részben éppen e széles körű (prózaírói) népszerűségnek is köszönhető, hogy zenei produkciók állandó résztvevőjeként a versekhez is visszatalálhatott. Hogy mennyiben beszélhetünk visszatérésről, vagy helyesebb lenne inkább a lírai életmű újrakezdéséről gondolkodni, összetett kérdés… – SZÁNTAI MÁRTK KRITIKÁJA

GRECSÓ KRISZTIÁN: MAGAMRÓL TÖBBET

Grecsó Krisztián új könyve alanyi líra, vallomásos költészet. Mint ismeretes, a kilencvenes években lírikusként induló szerző novellistaként, regényíróként ért el országos ismertséget, s talán részben éppen e széles körű (prózaírói) népszerűségnek is köszönhető, hogy zenei produkciók állandó résztvevőjeként a versekhez is visszatalálhatott. Hogy mennyiben beszélhetünk visszatérésről, vagy helyesebb lenne inkább a lírai életmű újrakezdéséről gondolkodni, összetett kérdés

: a korai Grecsó-kötetek, bár hozzáférhetőek, sem megjelenésükkör, sem azóta nem épültek be a hatástörténetbe. Az olvasóközönség véletlenszerűen találkozik a pályakezdő kötetekkel, és kritikai megszólalásoknak is csak ritkán képezik viszonyítási pontját. Éppen ezért lehet érdemes röviden áttekinteni a lírikusi és prózaírói pálya eddig kevéssé reflektált összefonódását, viszonyrendszerét, hogy ennek tükrében juthassunk közelebb a Magamról többet vállalásához.

Grecsó már korai lírájában is szívesen mesél történeteket, amelyek aztán rendszerint a prózájában is visszatérnek, újrafogalmazódnak, de jellemző az is, hogy utalások, ön­idé­zetek kapcsolják össze az egyes szövegeket. Említést érdemel emellett az is, ahogyan különböző utalások és önidézetek kapcsolják össze az életmű egyes darabjait. Gondolhatunk arra, ahogyan a Pletykaanyu reflektál saját szerzői pozíciójára végtelen (ön)iróniával („Onnan tehát nem hallottam jól, de vannak neki könyvei is, az abortuszról, vagy mi a rossebről, ami szerintem nem olyan jó kis verses téma, mint az ősz például.”, Pletykaanyu), vagy arra, ahogyan a Megyek utánad című regény idézi fel az Angyalkacsinálás című verseskötet egyik sorát („Nénik veszik meg a nénik tyúkjait.”). Mindebből talán láthatóvá válik az a hálózatosság, amelyre a Grecsó-prózával kapcsolatban szokás utalni, és amely meglátást – az új verseskötet olvasástapasztalata nyomán különösen – az életmű egészére is érdemes kiterjeszteni: az egymástól látszólag távol elhelyezkedő, eltérő műfajú, más-más poétikai célkitűzéseket megfogalmazó darabok is képesek egy-egy allúzió segítségével egymást megidézni. Ez a technika azonban korántsem önismétlésként mutatkozik meg, sokkal inkább az (ön)értelmezés lezárhatatlan, folyton újraíródó folyamatát jelenti.

Fontos felhívni a figyelmet arra is, hogy a kötetbe rendezett versek egy része (pl. Nekem ne, Legjobban nélküled, Alacsony égbolt) már korábban, a Rájátszás-koncertek és/vagy ‑lemezek révén eljutott a közönséghez, tehát előbb voltak ismeretesek dalként, mint versszövegként. Az értelmezés során éppen ezért nem hagyhatjuk figyelmen kívül azokat a műfaji és mediális áttételeket, amelyek a szövegek befogadástörténetét meghatározzák. Azáltal, hogy a „slágerként”, dalszövegként működő darabok, és a kötet kétségkívül legerősebb, drámai hangoltságú versei integráns egészet képeznek, a populáris és magasirodalmi különbségtétel létjogosultságát teszik kérdésessé – a választóvonalat sokkal inkább az énekelhetőség, megzenésíthetőség kategóriáiban érdemes keresni. Nem hagyható figyelmen kívül továbbá az sem, hogy más versszövegek pedig versfilmekben, egy összművészeti alkotás részeként találják meg újabb létmódjukat, a szerző felolvasását támogató tánc- és csellókíséret formájában.

A teljes életmű kontextusában érdemes tehát vizsgálni a Magamról többet című verseskötetet. Közelebbről vizsgálva elmondható, hogy a pretextusok nagyon erősen aláhúzzák a személyesség, önéletrajziság igényét: a cím már önmagában is a vallomásosság alaptónusát adja meg, a borító inverz sziluettje, Baranyai András kiváló munkája, ugyancsak a szerző alakját idézi fel. Ez a megoldás pedig kapcsolódik ahhoz, ahogyan Grecsó korábbi munkái világítanak rá az identitás körvonalazásának problematikus mozzanataira. Míg a regények egy jól felismerhető, mégis imaginárius térbe helyezik az identitáskereső figurákat és történeteket, addig a Harminc év napsütés című tárcakötet a korábbiaknál személyesebb, közvetlenebb módon tematizálja az önéletrajziságot, mintegy előkészítve jelen verseskötet vallomásos megszólalásmódját. A vallomásosság, a személyesség magas foka lehet a formaválasztás magyarázata: a szerző is utal rá interjúiban, hogy bizonyos témák a lírai megszólalást hívták elő a prózai formákkal szemben. A személyesség poétikája azonban részben ellenpontozódik is a megelőzöttség belátásával; azzal, hogy a lírai beszélő mindvégig tudja: csupán a szövegelődök ismeretében, az őt megelőző hagyományon keresztül szólalhat meg, tehet érvényes állításokat. Ez a szerteágazó hagyománykapcsolat nem korlátozódik az hommage-ra, hanem kreatív kisajátítás révén egybeolvasztja a saját és a vendégszövegek határait. Mint Balogh Ernő, a Népszavarecenzense megállapítja, az intertextuális utalások változatos szerepkörben vannak jelen, a hagyományba ágyazás a költői magatartás és az egyes szövegekhez tartozó ironikus vagy éppen tragikus regiszter támaszaként funkcionál. A vendégszövegek intenciója nem az eredeti radikális újragondolása, sokkal inkább a saját koncepcióba illesztés révén egyfajta hagyományfolytonosság felmutatása. Inkább olyan distinkciót érdemes talán tenni, hogy a Babits-átiratok (Balázsolás, Esti válasz), vagy az egy-egy találó átvétellel dolgozó alkotások (Vörösmartytól Lovasi Andrásig) sokkal elemibb erővel szólítják meg az olvasót, mint ahogyan teszi azt például a stílusimitációra építő Kék nefelejcs (Juhász Ferenc-szavak), vagy éppen aNyelvsiló (Sziveri-szavak). Grecsó maga is utal rá, hogy a betegség irodalmi reprezentációjának szerteágazó modern és kortárs magyar irodalmi hagyományát már csak az önmegértés szempontjából sem hagyhatta figyelmen kívül. E kikerülhetetlen előzménnyel szemben viszont, úgy tűnik, az apaságversek – az apa-szerep elmúlt évtizedbeli újradefiniálása folytán – nagyrészt előzmény nélküliek.

A kötetkoncepció tehát, ahol lehet, hagyományokon ível át, és reflexív módon viszonyul az elődszövegekhez: ezzel a megoldással az identitáskeresés folyamatát is képes megmutatni. Nincs és nem is létezhez ugyanakkor linearitás, egyenes vonalú előrehaladás: ahogyan a vendégszövegek vissza-visszatérnek, úgy a különféle gondolati egységek is inkább csomópontokat rajzolnak ki, amelyeket megszakítanak a személyes múltra, valamint a közéletre vonatkozó reflexiók. Ha a legfontosabb verscsoportokat szeretnénk meghatározni, akkor három nagyobb tematikus blokkra, a kötet időrendjében haladva a hitvesi lírára, a betegségversekre, valamint az apaságversekre érdemes felosztani a kötetegészet. A határok persze nem átjárhatatlanok, a cikluson kívüli három kötetnyitó (hitvesi) verssel a Legjobban nélküled-ciklus több szövege is párbeszédbe állítható, ahogyan a betegségtematika sem korlátozódhat csupán a Balázsolás-ciklusra, különösen, hogy a hang elvesztése, a némaság toposza végigkíséri a kötetet. A csomópontok tehát nem egy szigorú szerkezetet határoznak meg, sokkal inkább az értelmezés segédegyenesét adják. Ez pedig azt vázolja fel, hogy a mindenkor problematikus önazonosságot hogyan kezdi ki egy súlyos trauma, jelen esetben a rákbetegség, és miként lesz képes a gyógyulás, de különösen a boldog házasság, valamint a szülővé, teljes családdá válás újrarendezni az énképet, megteremteni az én kimondhatóságát. Ebbe a folyamatba ágyazódnak bele azok a visszatekintések, amelyek a gyermekkorra, a családra, a felnőtté válás folyamatára vonatkoznak.

Mindebből következik az is, hogy folytonos a leltár igénye: a lírai beszélő azért idézi fel a múltbéli eseményeket, és azért rögzíti akkurátusan a jelent, hogy választ kapjon az énképét, identitását érintő, nyugtalanító kérdésekre. A válaszokat hol önmagától várja, hol a transzcendens tartományok felé fordul: az ima, a könyörgés nemcsak az imaformulát címükben is jelző költeményekben van jelen (pl. Józan ima), de ott van más szövegekben is, nagyon hangsúlyosan például a Balázsolás című Babits-parafrázisban. A kreatív kisajátítás ténye és magas fokú művészi megformáltsága e szöveg esetében különösen jól megragadható. A babitsi alkotásra ráíródó vers nemcsak a sorsközösséget emeli ki, és vázol fel egy Szent Balázstól Babitson át Grecsó Krisztiánig tartó ívet, de az egyediségét is aláhúzza, személyessé teszi a családi múlt és a gyermekkori életesemények megidézésével, valamint az anya alakjának verszárlatbéli középpontba emelésével.

Az identitás bizonytalan körvonalai leginkább hasonlatokban és kérdésekben fogalmazódnak meg, hogy a kötet végén az apaságban lelje meg a lírai beszélő azt a vonatkoztatási pontot, amely megszólalásának esszenciáját adhatja: „Apa lettem, / Magamról, tőle teljesen függetlenül, / Többet nincs mit mondanom.” (148) A szerkezet keretes, amennyiben másik, nem kevésbé fontos bizonyosságként az első vers által tematizált kérdést, a szerető társ és a végleges otthon megtalálását vesszük számításba: „Akármit is jelentsen ez, jólesik gondolni ránk. / Hogy ez a helyrajzi szám már minden bizonnyal az utolsó.” (5) A verseskönyv mindemellett azt a sejtést járja körül, miszerint lényünk, identitásunk voltaképpen a mindennapok során lényegtelennek tűnő apróságokban, mégis, az egyén számára visszatekintve fontos, jelentőségteljes mozzanatokban ragadható meg. A „babkávé morajlása a késeken” (5) a hitvesi szerelem apró momentuma, „Jézus és Mária cingár agyagszobrai” (15) pedig a gyermekkori otthon felidézését, az ima felütését szolgálják. A Kassák utca sarkán című szabadversben pedig egy mindennapi helyzetképből, a fűrészláncból, egy cigarettásdoboz látványából és a „méregért” induló lírai én hangját vesztett, ezért írásban túláradó monológjából jutunk el a végső, nyugtalanító, mert megválaszolhatatlan kérdéshez: „miért akkor húzott ki valaki / a pomádés munkásisten / hajszálai közül egyet / amikor engem emeltek / a színe elé / és fűrészelte üvöltve ketté / mintha sosem lett volna / a korábbi / mintha oszlásnak indult murva / fölött felszikkadó délibáb lenne / amit igaznak hittem / az életem” (36–37).

A példák sora persze hosszan folytatható lenne, azonban talán a fenti néhány kiemelés is tudja jelezni azokat a súlypontokat, amelyek köré Grecsó Krisztián idén megjelent verseskötete szerveződik. A pályakezdő versekhez képest kiforrottabb versszövegek, a koherensebb kompozícióval rendelkező kötetegész érvényes költői megszólalásokban bővelkedő lírai visszatérést jelent. Akkor is így van ez, ha néhány vers nem a legújabbak közül való: a már említett Nyelvsiló az Ex Symposion 1999-es Sziveri-számában, a Dézsma és az Ami elhasadt pedig a könyvesbolti forgalomba sohasem került Caspar Hauser kötetben látott napvilágot. Az új verseskönyv annak a reményét hordozza, hogy a novellák és regények mellett a szerző lírájának alakulástörténetét is aktívan nyomon követhetjük, és bízhatunk abban is, hogy a következő verseskötetre már nem kell tizenkilenc évet várni.

Szántai Márk

(Megjelent a Tiszatáj 2020. októberi számában)

Magvető Kiadó

Budapest, 2020

147 oldal, 2999 Ft