100 éve halt meg Ady

Kicsoda neked Ady? Miért szereted, vagy esetleg miért nem áll közel hozzád? Debreczeni Tibor drámapedagógus, népművelő, tanár barátunk teszi föl a kérdést a Kuckó-egyesület tagjainak. Neki, tudjuk, kedvenc költője volt. Mindig azt hangsúlyozta: „Neked mit mond most a költő?”

Levettem a polcról a harmincas évekből, nagynénémtől örökölt, agyon-forgatott Ady-kötetemet. Rengeteg versét tudom kívülről. Ifjú koromban engem is megfogott Ady mindennel szembeni lázadása. Melyik fiatalban nincsenek lázadó gondolatok? De azért már kamaszként is más kedvencet választottam a Nyugatos magyar költők közül. Ma se tartom a legnagyobbnak a XX században. Elvitatni azonban néhány versének kivételes nagyságát nem lehet. Igen, ez az, amit ki kell emelni. Néhány verse csodálatos… De nem az összes. Ami azonban kiemelkedő, az megkerülhetetlen a magyar irodalomban.

Hatalmas egója volt. Az Értől az Óceánig. Tisztában volt saját értékeivel. Én-központú világunknak akár logója is lehetne Ady. Mindent az egyén, pontosabban, önmaga szemszögéből ítélt meg. Mindnyájan a saját szemünkön keresztül látjuk a világot. Na, de ennyire… Petőfinek is megvolt a véleménye saját tehetségéről. „Tábornok úr, én nem tartom magam Nagy embernek, de akkorácska csak Vagyok, hogy oly parányok, aminő ön, Levett kalappal szóljanak velem…” Nem egyedülálló tehát a költő önbizalma. Igaz, azt írta, nem érdekli, „hogy tempóz Arany, s Petőfi hogy istenül…” Azért Petőfi nem Szabolcska Mihály. S Arany nyelvi gazdagsága nélkül sem lenne magyar irodalom. Ady minden egyéni szófacsarásai ellenére sem. Meglehet, nem hatná meg ez az összehasonlítás nagyjainkkal Hiszen még verseit is csak cifra szolgának tartotta, önmaga, a „nagyúr” sírja mellett. Ami kétségkívül Attila temetésére utaló, nem épp szerény hasonlat.

Tudott azért olykor azonosulni a társadalommal, annak bizonyos rétegeivel. S ilyenkor – szerintem- még nagyobbat alkotott, mint amikor csak saját maga istenítését öntötte versbe. Kivételesen nagy mű a Grófi szérűn. Itt a vers formája, lüktetése, rímei, ritmusa is első osztályú. A kisemmizett parasztság, az úri Magyarország legnagyobb bűne, szinte zokog benne. A vagyont csak herdáló, népével mit sem törődő úri osztály és a földet a magáénak érző földműves ellentéte mesteri. És a Proletár fiú verse, vagy az Álmodik a nyomor is gyönyörűen fejezi ki a munkás-lét kétségbeejtő állapotát. Kicsit túl gyönyörűen… De az általános emberi, ami messze nem csak anyagi, kifejeződik soraiban: „Tiszta ágyat és tiszta asszonyt álmodik, s vígan felkacag, Kicsit több bért, egy jó tál ételt, foltatlan ruhát, tisztességet, s emberibb szavakat…” később József Attilánál is visszaköszön ez a szemlélet, anyjánál, aki „álmában tiszta kötényt hordott s a postás olyankor köszönt néki…”

Nem tudom, miért ezekkel a manapság kevésbé divatos verseivel kezdtem. Nem azért, mert az ötvenes években a munkásmozgalmi Adyt „nyomatták”. Engem apácák tanítottak, nem voltam agyon politizálva. De rettenetesen zavar, hogy mai korunk embere szinte képtelen megérteni a XX. század szörnyű társadalmi igazságtalanságait, amelyek még a legpolgáribb költőket is az ember vörös csillagának csodálatára indították. Szegény Ady, dehogyis sejthette, hogy a „sose hull le a vörös csillag” nagyon is lehullik majd 1956-ban, munkások ovációja mellett, mert az elnyomás gyűlölt szimbólumává vált. Csak néhány évtized választotta el a forradalmat, a Petőfi Kört, a Galilei-Körtől Utóbbi tagjainak sok versét ajánlotta Ady. De azért nem Ady Körnek nevezték a forradalom előkészítőjét. (Igaz, Gímes Miklós, a forradalom egyik mártírja a Galilei- körös apa fia volt…) Az Ady által „geszti bolondnak” nevezett konzervatív Tisza Istvánról is megoszlik a történelemtudomány ítélete. Verseiben, indulatos publicisztikáiban is ő meglehetősen egyoldalúan láttatta. S a nagyváradi kanonoksort ostorozva, ugyancsak nem látta Prohászka Ottokár püspök szociálisan rendkívül haladó magatartását. (Csupán a sajnálatos módon jólétben fürdő felsőpapság életének visszásságát.) De a társadalmi igazságtalanságok meglátása messze nem akadályozta meg abban, hogy gazdag polgári szeretője kitartottjaként ne vágyakozzék éppen az után az élet után, amit másoknál megvetett. Nagy verse a Harc a disznófejű Nagyúrral. Ugyanakkor árulkodik is arról a sóvár vágyról, ami a nagypolgári élet lehetőségei után megvolt benne. Ez a tudathasadás engem nagyon zavar. Mondják ugyan az esztétikai elemzők, hogy csak a művet magát nézzük, s nem számít, milyen az élete a művésznek magának. Ezt a véleményt soha nem tudom 100%-ig elfogadni, még ha művek saját jogon való megítélését el is ismerem. Az élmény-hajszolás, bármi áron, nem igazán vonzó számomra. „Hajtson szentlélek vagy a korcsma gőze…” Nekem nem mindegy. Noha, abszolút értékelem Ady törekvését: „Én nem leszek a szürkék hegedőse”.

Megértjük, hogy az „érted haragszom, nem ellened” motiválja a Magyar Ugar leírásában is, a gatyás, bamba társak emlegetésekor. S szép, hogy föl-földobott kőként visszahullva, mégis csak ide tartozónak érzi magát. Kedvesek nekem azok a versei, amelyekben a megkeseredett kurucok mondatait énekli meg. Ő, aki a látványos „kuruckodást” megvetette… Nekem ma is üzen: „Lehet, hogy az Isten nem engedi vesztünk, De már ne rohanjunk és ne lelkendezzünk”.

Míg a Léda versek nem tudtak hozzám közel kerülni, a Csinszka-versek annál inkább.. Kőrösgégényben laktak szüleim, amikor születtem, s nem messze van oda Csucsa. 1956-ban voltam elsőéves gimnazista, néhány száz méternyire a Corvin köztől. Láttam, érzékeltem, milyen az, mikor „mindenek vesznek, tűnnek.” Sokat foglalkoztam az elmúlás kérdésével, és ezért a társsal való összekapaszkodást nagyon átéreztem. „Gondoltam drága kicsi társam, Próbáljunk mégis megmaradni Ebben a gyilkos, vad dúlásban”. Isten úgy adta, hogy ötvenöt év múltán is a társammal való összekapaszkodás segített megmaradni embernek a nagy tülekedésben. Még hallottam a hatvanas években az Egyetemi Színpadon Neményi Lili énekét is, a Reinitz-féle megzenésített verset: „Már vénülő kezemmel fogom meg a kezedet…” Nagyon megindít, ma is. (Radnóti mintha folytatta volna: „Két karodban a halálon, mint egy álmon, átesem”…)

De számomra a legmeghatározóbbak Adyból: az istenes versei. „Az Isten van valamiként minden gondolatnak alján”. Igen, a századelő, a XX. század kezdetének nagy eszmei kavarodása köszön vissza verseiből. „Az Isten: az Én és a kín, A terv s a csók, minden az Isten.” Egy olyan személyiségnek, mint ő, saját maga volt az istene. Istennel akart folyton versenyezni. „Még meg se leltem s akkor is Kötődtem vele s versenyeztem.” Nyakas kálvinistaként „unta a faragott képet, s dalolt mikor keresztre nézett…” De eljön az életnek az a pillanata, amikor átérezte az Idő múlását, bölcsebb lett valamivel, s amit ifjan, az erdőben a havas Krisztus-kereszt előtt elmulasztott, megemelte a kalapját mélyen… Megélte, hogy szent mennydörgést néz a két szeme, s eldadogta:

Köszönöm, hogy nem tartozok senkinek
Másnak, csupán néked, mindenért néked.
Napsugarak zugása, amit hallok,
Számban nevednek jó ize van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott,
Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm
S hogy te leszel a halál, köszönöm.

Íme, most is a halál. Mindig a halál. A csongrádi temetőnkben járva tőle idézett sorokat olvasok egy faragott kövön:

Amikor elhagytak,
Amikor a lelkem roskadozva vittem,
Csendesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Hányan élték, éltük át ezt az érzést! De a legmegrázóbb, amikor a beteg ember ráeszmél, hogy micsoda érték, amit korábban kikacagott. „Hiszek hitetlenül Istenben, mert hinni akarok. Mert sohse volt úgy rászorulva Sem élő, sem halott.” És én meg nem hiszem, hogy van szebb vallomás, mint az „Istenhez hanyatló árnyék” című verse:

Meghalok szent Szined előtt
S akarom, hogy hited akarjam.

Megűzeték s nem nyugszom addig,
Míg hitedet meg nem nyerem,
Mert kockán van az életem,
Mint árnyék, mikor elhanyatlik.

S hányattatom, miként a sáska,
Mert csak Tenéked van erőd
S mert nem láttam régen előbb:
Nem szabad hinni senki másba.

Nekem, most, ezt mondja Ady.

Botos Katalin