AARON GÁBORRAL ORCSIK ROLAND LEVELEZIK
Aaron Blumm álneved Darvasi László prózájából került elő. Ez azt jelentené, hogy írói karriered elején Darvasi-rajongó voltál? Ma is annak tartod magad?
Az irodalommal való kokettálásom kezdetén aránylag gyorsan felfedeztem magamnak a modern magyar irodalmat, legelőször is Ottlikot, majd Örkényt, Hajnóczyt, Mészölyt, Nádast, Esterházyt. De a fiatalabbakat nem ismertem, egy-két szerző a kezembe akadt ugyan, de nem igazán lelkesedtem értük. Az áttörést Bányai János tanár úrnak köszönhetem, egy órájára ugyanis nagy rakás könyvvel állított be, és kiadta az ukázt, írjunk róluk kritikákat. Nekem éppen Darvasi jutott, A portugálok. Először csak pislogtunk, kik is ezek az arcok, de amint haladtunk a „sűrűjébe” egyre nagyobb élvezettel olvastuk a szövegeket. A friss magyar próza lehengerlő hatással volt rám: Garaczi, Bodor Ádám, Podmaniczky, Ficsku Pál, Németh Gábor és a többiek szövegei bátorítólag hatottak, egyfajta könnyedség érződött belőlük az addigi „komoly” szerzők után, mutattak egy utat, amin én is elindulhattam. Darvasi szövegeit már akkor megszerettem, az álnévnek köszönhetően pedig különös kapcsolat alakult ki közöttünk, annak ellenére, hogy élőben háromszor-négyszer ha találkoztunk összesen, a szövegeink, a „Blumm”-motívumok valahol mindig összeértek. A múltkor Laci vendégünk volt a Dombos Festen, és rögtön azzal indított, akkor most ki is találta ki a nevet, mert már nem emlékezett. Nekem sokáig úgy rémlett egyébként, hogy az Aaron Blumm név A portugálokban jelenik meg először, sokáig keresgéltem is ott hiába, végül A Borgognoni-féle szomorúságban újra megtaláltam. Persze nagy öröm volt az is, hogy a Könnymutatványosokban is „szerepelek”. Darvasinak végül, mint körösztanyámnak dedikáltam a Török Zolit, azt hiszem ennyivel minimum tartoztam neki.
Tanulmányokat Virág Gábor néven közöltél. Aaron Blumm csak szépirodalommal foglalkozik? Miért? Az álneved egy olyan fátyol, amin átdereng a valódi neved. Mindenki tudja rólad, hogy Te vagy Aaron Blumm. Sőt, Wyragh Gáborként is publikáltál már. Nem akartad titokban tartani vagy csak nem sikerült eltitkolnod az álneveid a futótűzként terjedő falusi pletyka miatt?
A legelején rejtőzködési szándékkal kezdtem használni az álnevet, de persze nem lehetett sokáig titokban tartani. A Virág Gábor szerzői név egyébként foglalt volt a helytörténész apám által, ezért már a kezdetektől fogva próbálkoztam a különböző írói (ál)nevekkel: ivg, ifj. Virág Gábor, Virág Flóra, Márk Virág, Wyragh Gábor, sorolhatnám még, milyen neveken nem publikáltam, amikor is szerencsésen összefutottunk Aaron Blummal. Úgy éreztem, valahol meg kell húznom a határt a valós és a fikciós énem között, ha egyáltalán léteznek ilyen kategóriák. A tanulmányírásnak (amiről hál’ istennek leszokóban vagyok) megvan a maga komolysága, munkahelyi, jogi, stb. következményei, ahogyan a szerkesztői, főszerkesztői pozícióknak is. A polgári munkahelyem is megköveteli a komolyságot, Aaron Blumm bohémsága nem biztos, hogy mindenki számára elfogadható és érthető. Amikor egy-egy „kuncsaft” betéved a munkahelyemre az „életbevágóan fontos” problémájával, nem biztos, hogy örülni tud, ha egy megbízhatatlan, gyanús foglalkozású és identitású személlyel szembesül. Az ember persze gyakran skizofrén helyzetekbe is keveredik mindezek miatt, de mi mást tehetnék, próbálom az egészet iróniával kezelni, illetve hasznosítani a szövegeimben.
A ’90-es években sokan úgy döntöttek, hogy otthagyják a háborúba menetelő szülőföldjüket, köztük én is. Téged sohasem kísértett meg az eltávozás gondolata? Hogyan tekintesz azokra, akik elhagyták a Vajdaságot? Árulók, bűnözők, karrieristák, álvajdaságiak vagy szimplán csak gyávák?
Úgy érzem, a menni vagy maradni kérdés a maga bonyolultsága miatt a vajdasági magyarság kibeszéletlen problémáinak egyike. Semmivel sem volt könnyebb azoknak a sorsa, akik elmentek, azokénál, akik itt maradtak. Súlyosbítja a problémát, hogy amint az ember elmegy innen, a szavai más kontextusba kerülnek, s ezt nagyon könnyen félre lehet értelmezni. Mindez fordítva is igaz, az itt elhangzó szavak más jelentést nyernek odaát. Saját példámon is megéltem, hogy egy pesti lapnak adott ártalmatlan nyilatkozatból hogyan lesz Vajdaságban súlyos felségárulás. Az eltávozás gondolata engem is sokáig és sokszor foglalkoztatott, és azt sem mondhatom, holnapután nem fogok én magam is lelépni. A háború(k) előtt egyáltalán nem volt könnyű dönteni, pont annak a generációnak a tagja vagyok, amelyiknek 1991. szeptember 15-én kellett bevonulnia a(z akkor még) Jugoszláv Néphadseregbe, amikor is már nagyon tisztán lehetett látni, mi vár ránk. Szlovéniából már kivonult a hadsereg, és tudni lehetett, Horvátországban véres összetűzések lesznek. Nem tartom magam jó politikai elemzőnek, de érdekes mód a titokzatos turistához, Waldóhoz hasonlóan valahogy mindig odakeveredtem a dolgok sűrűjébe: az 1988-as joghurtforradalmat, amivel ugye valahol a miloševići őrület elkezdődött, teljesen véletlenül élőben néztem végig a tévében, és tizenöt éves fejjel is éreztem, onnantól egész más lesz az élet az addig mintaországnak számító Jugoszláviában. Sokáig nem értettem, ezt mások miért nem látják, látták, persze azóta okosodtam, s rá kellett jönnöm, az ember sokféle kompromisszumra lesz képes az idő előrehaladtával. A katonaságba való bevonulást afféle sorsszerűségként, eleve elrendeltségként éltem meg, noha napokkal előtte is gondolkodtam azon, elmeneküljek-e az országból. Nekem végül is szerencsém volt, de a generációmból többen is meghaltak, megroppantak az akkori háborúkban. Amikor leszereltem, Újvidékre kerültem egyetemre, és sajnos nagyon más volt az a város, mint amit azelőtt megismertem, nagyon hiányoztak belőle bizonyos emberek, akiknek a hiányát nehezen lehetett pótolni. Légüres térben találtam magam, amiben aztán újra fel kellett építeni a barátságokat. De mindig ez történt Újvidéken: az ember körül épp kezdett kialakulni egy közeg, amikor megint jött egy háború, és megint elmentek egy csomóan. A legfájóbb számomra a NATO-bombázás volt, épp összejött egy jó társaság a Symposion körül, kezdtünk jó számokat csinálni, pezsgett a szerkesztőség, komoly viták, komoly írások jelentek meg nálunk, amikor elkezdtek potyogni a bombák, és megint csak a légüres tér maradt. A bombázások után magam is leléptem, egyszerűen nem találtam már a helyem Újvidéken, nem nagyon hittem abban, hogy ismét el lehet kezdeni az építkezést, de aztán egy év pesti tengődés után mégis visszajöttem. Elkezdtük szervezni a Dombos Festet, munkatársa majd szerkesztője lettem a HÍD-nak; a Sympónak újra vannak jó számai, megint vannak fiatal írók, jó írások, fontos történések, sokszor úgy néz ki, érdemes csinálni, de aztán mindig történik valami, ami miatt hajlamos vagyok igen pesszimistán látni a jövőt.
Költőként kezdted, első versesköteted 1989-ban jelent meg, címe: Istenfélő ház. Mi csalogatott a próza felé? Olykor még írogatsz verset, néha ezeket publikálod is. Nem tervezel újabb verseskötetet?
Azt az első kötetet legszívesebben letagadnám, volt benne egy-két jó vers, de az egésznek nem sok köze van ahhoz, amit később csináltam. Vajdaságban kultusza van a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjének, valójában itt kap először bemutatkozási lehetőséget a jövő generációja, ott lehet meglátni, kikre lehet számítani a későbbiekben. A KMV-n én is szerepeltem, verseimmel egy második és egy első díjat is elvittem, ebből lett az első kötet, de aztán egy szakadás állt be, évekig nem írtam semmit, jött a katonaság, majd az egyetem, utána pedig prózaíróként definiáltam magam újra, igaz, olykor versek is megjelennek tőlem. Valahogy a próza jobban vonzott, vonzottak a történetek, a történetek elmesélhetőségének módozatai. Lehet azonban, hogy többet kellene versírással is foglalkoznom, legutoljára, amikor volt egy próza rendelésem, sehogy sem jöttek a prózamondatok, csak verssorokat tudtam egymás alá írni. Elképzelhető, hogy az annak idején magamban megerőszakolt költő, idővel majd megpróbál bosszút állni a prózaíró Aaron Blummon.
Vajdaságiként kik állnak közel hozzád és miért az Új Symposion lírai és prózahagyományából? Rajtuk kívül mely költőkkel foglalkozol még szívesen?
Már említettem, bizonyos szempontból hiszek a sorsszerűségben, s valahogy ez az irodalomban is működött nálam: a fontos könyvek mindig megtaláltak. Gyerekkoromban rengeteg ifjúsági regényt olvastam, szinte mindent, ami a kezembe került, aztán egyszer a szokásos csantavéri nagymamás nyaralás közben elfogyott a magammal vitt olvasnivaló. Turkáltam öreganyám szekrényében, ahol elméletileg csak vallási újságokra bukkanhattam volna, amiket már szintén elolvastam. Ott találtam rá a Cuniculusra (az egyik hetilap élőújságján osztották nyereményként), és hirtelen egy nagyon más világ nyílt meg a könyv által előttem. Ahogy én látom egyébként, Vajdaságban minden jelentősebb költő vagy prózaíró kötődött valamilyen szinten a Symposionhoz: Balázs Attila után faltam a Tolnaikat, Domonkost, Végelt, Danyi Magdolnát, Böndör Pált, Sziverit, sorolhatnám hosszasan a sort, és csak azért nem teszem, nehogy valakit kifelejtsek. A világirodalomból három nevet említenék: Carver, Salinger és Hemingway. Nálam ők a Szentháromság, Aaron Blumm sokat tanult tőlük.
Nekem a prózáid gyakran líraiak: sűrített metaforikusságuknál és tömörségüknél fogva is. Téged foglalkoztat a próza és a líra közötti átmenet?
Nem.
Eddig prózád rövidtörténetekből állt. Mi vonz a rövid formában? A rövid forma a prózádat a fragmentum műfajához közelíti. Az új köteted is felfogható fragmentált regényként vagy rövidpróza-füzérként. Szerinted van még lehetőség a töredékes formában, nem használódott még el? Sohasem gondoltál arra, hogy egy napon nagy epikával ugorj elő a bokorból? Íróként téged nem vonz Nádas Péter Párhuzamos történetek atomokra bontott szimfóniája?
Természetesen prózaíróként számomra is kihívás a regény, s talán nem árulok el titkot, ha bevallom, már számtalan regény írásába belekezdtem. Hogy ezek soha nem fejeződtek be, annak prózai és kevésbé prózai okai is vannak. A legprózaibb, hogy a különböző munkáim miatt igencsak töredezett az időm, mire újra odaülhetek egy elkezdett szöveg elé, már egészen más dolgok foglalkoztatnak, így igyekszem az elkezdetteket rögtön be is fejezni. Másrészt mindig is érdekelt, hogy például egy Kosztolányi-novella meddig marad meg Kosztolányi-novellának, ha egy-egy szót elveszünk belőle, működik-e továbbra is ugyanúgy a szöveg, meddig lehet lecsupaszítani a mondatokat. Sok szövegem pont ennek a kísérletezésnek a jegyében született, próbáltam minél kevesebb szóval, minél egyszerűbben elmondhatóvá tenni egy-egy történetet. A Carver által megszeretett tartalmi minimalizmus egyfajta formai minimalizmusba is átfordult nálam. Az új kötet kapcsán is elmondhatom, egy-egy szöveg esetében sokszor húztam ki szavakat, mondatokat a minél egyszerűbb és szikárabb forma végett. A múltkor Sirbik Attilával regényszösszenetként sikerült behatárolnunk a Biciklizések műfaját, s ha megnézed, nagyon egyszerű, stilisztikailag szegényes nyelven megírt szövegekről van szó, de ezek egymás mellé rakva mégis létrehoznak valamiféle regényérzetszerű bonyolultságot.
Első prózaköteted, a Dombosi történetek csak harmadában volt a tiéd, a másik két szerző Szerbhorváth György és Mirnics Gyula. A kötet írásait többször átírtad, remixelted. Elégedetlen voltál a korábbi formájukkal?
A Dombosi történetek születése idején nagyon izgalmas irodalmi élet alakult ki Kishegyesen és környékén. Kishegyest egyébként is az írók falvának szokták nevezni/csúfolni, s tényleg magas itt az egy főre eső írószám. A kilencvenes évek közepén több irodalmi társulás is kialakult a faluban, ebből mi hárman, dombosiak elsősorban a Symposionhoz kötődtünk, de volt egy másik csoport is, amely lankásiként definiálta magát, és Táltos néven adott ki folyóiratot. A lényeg: a friss szövegek nagyon gyorsan nyomdába kerültek, sokszor anélkül, hogy véglegesíthettem volna őket. A nagy karriert befutott Miért szeretünk óvodába járni? című szöveg először úgy jelent meg, hogy csomó hibát nem is tudtam kijavítani benne; ahogy frissiben megírtam és kinyomtattam, úgy szaladtam vele a Mirnics-gyerekekhez, hogy büszkélkedhessek vele. Gyula bátyja fogta a kinyomtatott változatot, és beletette a Táltosba, anélkül, hogy még egyszer átnézhettem volna. Bár lehet, hogy épp azért lett olyan népszerű, mert nem volt alkalmam javítani rajta :). A Dombosi történetekkel egyébként valódi sztárok voltunk, értsd: a csajok is buktak utánunk.
Első önálló prózaköteted 2006-ban jelent meg, a Csáth kocsit hajt címmel. A Dombosi történetek 1998-ban jelent. Az új kötetedre 5 évet kellett várni. Keveset és lassan írsz? Naponta egy betűt? Többnyire az újvidéki Híd és a szabadkai Symposionban jelennek meg írásaid. Ritkán publikálsz magyarországi folyóiratokban, miért?
Tényleg keveset írok, de ennél nagyobb problémám, hogy keveset is olvasok. Egyszerűen annyira szét vannak töredezve a napjaim, hogy azokba ritkán még egy-egy novella elolvasása sem fér bele, nem hogy egy-egy regényé. Természetesen legszívesebben mást sem csinálnék csak írnék és olvasnák egész nap, de ezt a luxust sajnos nem engedhetem meg magamnak. A kisebbségi író átka, hogy amellett, hogy írnia, szerkesztenie, szerveznie, működtetnie kell az irodalmat, számos más közösségi feladatot is el kell látnia, ha normális körülmények között akar élni, így én az irodalom mellett települést vezetek, helyi lapot szerkesztek, civil szervezetek munkájában veszek részt, satöbbi. De remélem, idővel sikerülni fog minél jobban csak az irodalomra koncentrálnom, mert sokszor engem is nagyon tud zavarni a felületességem. Az utóbbi időben például (remélem, ezt nem fogják olvasni a főnökeim) rászoktam arra, hogy a munkahelyemen verseket olvasok, így lopkodva össze egy-egy öt percet az irodalomnak. Az íráshoz meg persze sokkal több idő kellene: általában este 11-12 körül csendesedik el minden körülöttem, hogy azon gondolkodhassam, milyen jó is lenne mondatokat írni egymás után, s mire belejövök, már lassan indulni kell újra dolgozni. A publikálás meg csak úgy működik igazán, ha folyamatosan jelen vagy, határontúli szerzőként jelen a magyarországi és az itteni folyóiratokban is, így van esély arra, hogy az ember nevét megjegyezzék. Mondjuk az irodalomnak ez a része annyira nem érdekel, megírom a magamét, aztán ha jól csinálom, előbb-utóbb mindegy lesz, hol jelenik meg és mikor, ebben reménykedem. Bár azt elismerem, a vajdasági magyar irodalomnak sokkal erőteljesebb marketingre lenne szüksége, hogy a magyarországi viszonylatban is jelentős szerzőket (nem magamra gondolok) ott is elismerjék.
A legújabb kötetednek három kiadója is van: a budapesti JAK és Prae, valamint a szabadkai Symposion. Fontos neked, hogy a munkád eljusson a magyarországi olvasóhoz és kritikához is?
A magyarországi jelenlét természetesen nagyon fontos, mert ezáltal méretik meg igazán az ember, a hármas kiadással azonban inkább a vajdasági mivoltomat szerettem volna hangsúlyozni. Súlyos lokálpatrióta vagyok, s talán nem lépek senki tyúkszemére, ha kimondom, Vajdaságot sokkal inkább a hazámnak érzem, mint Magyarországot. A kötet kapcsán rengeteg technikai probléma felmerült a határontúliság miatt, de az is érdekes konklúzió volt, hogy közös kiadásként a pályázatokon végül sokkal több pénzt lehetett szerezni, mintha csak magyarországi kiadóként pályázunk. Érdemesnek tűnik hát magyar-magyar projektekben gondolkodni.
A Csáth-os könyved címe megidézi a Vajdaságban indult, mára Pesten székelő Tudósok Apa kocsit hajt dalát. Inspiráló számodra a Tudósok, dr Máriás illetve Bada Dada zsilettpengés abszurdiája?
A nyolcvanas évek végén, amikor elkezdtem művészkörökben mozogni, egy nagyon erős generáció volt éppen kibontakozóban. Urbán András Aiowája akkoriban mutatta be a Gyíkokat, melytől szó szerint tátva maradt a szám. Olyan egyéniségeket volt szerencsém megismerni, mint Keszég László, Francia Gyula, Karácsonyi Attila, Szemerédy Virág, és sorolhatnám hosszasan a sort. Nagy divat volt akkoriban afféle művésztársaságokba tömörülni, Papp p Tiborral és Szerbhorváth Gyurival mi létrehoztuk a Co.pír-t, de külsősként a topolyai kötődésű Morbydcr Forcycr csoporthoz is volt némi közöm. A lényege ezeknek a csoportosulásoknak a művészkedés mellett elsősorban a polgárpukkasztás volt. Spontánul adtuk elő az újabbnál újabb koncepció nélküli performanszainkat, amibe ugyanúgy beletartozott a szipuzás a mileševói focipályán, mint az improvizatív színielőadás (ha nevezhetem egyáltalán annak) Szabadka főterén, de ugyanígy a „hivatalos” fellépések is az Ifjúsági Tribünön az elitközönség előtt. Emlékszem, Újvidéken Sinkovics Ede el akarta készíteni a halotti maszkomat, de a gipsz túl hígra sikeredett, aminek következtében majdnem megvakultam. Egy ilyen akciónk alkalmával Bada Dadáék előtt léptünk fel, és már akkor elkápráztattak a hiperprimitív szövegeikkel. Az Apa kocsit hajt, vagy a Szabó Rozáliát agyonbaszta a villám frenetikus hatással volt rám (is), s annak ellenére, hogy szerintem egész másfajta szövegeket írok, mint amilyeneket Bada Dada írt, valószínűleg bizonyos párhuzamok felfedezhetők a szövegeinkben.
A vajdasági szerzők gyakran nyúlnak Csáth világához. Téged mi vonzott jobban, a kultusza vagy a művészete? A narkós és szexuális kísérletei?
A Csáthoz fűződő viszonyom sokban hasonlít a Darvasihoz való kötődésemhez. Miközben amit csak lehetett elolvastam Csáthtól, s ezáltal elsősorban a szövegeivel akartam kapcsolatba kerülni, valamiféle misztikus kapcsolat alakult ki Aaron Blumm és a Csáth Géza nevű szerző között is. Kezdhetném azzal, hogy mindketten álnevet használunk/használtunk, s folytathatnám a Csáth kocsit hajt c. kötettel, amelynél a mai napig nem tudom, miért is lett annak a rövidtörténetnek Csáth a szereplője, aki ugye valójában nem is biztos, hogy az író Csáth-tal azonosítható. De a Biciklizéseknél is folyton emlegetik az Egy elmebeteg nő naplóját, miközben ebben sem volt semmiféle szándékosság a részemről. A Csáth-kultusz persze engem is megérintett, társaimmal együtt annak idején mi is felfedeztük magunknak a varázsló házát, Szabadkához csomó transzcendens és pszichedelikus emlék fűz, szentségtörés lenne, ha elmesélném, miket nem csináltunk a Csáth-szoborral annak idején.
A Csáth kocsit hajt Esterházy Péter Harmonia Cælestiséből is átvesz szövegegységeket. Más műveidben is számtalan idézet található. Te is vendégszöveg-kupec szeretnél lenni, mint Esterházy?
Valóban emelek be szövegeket más szerzőktől a szövegeimbe, de ezek valahogy maguktól jönnek, nem nyomozok utánuk, azok találnak meg engem. Persze rögtön ellent is mondok magamnak, a Boldogasszony című blog csak idézetekből állt össze, ott nem is akartam saját szövegeket használni… Nem hiszek a szerzői autoritásban, az eredetiségben, egyszerűen annyi szöveg születik manapság, hogy nem biztos, tudni kell, ki a szerzőjük. Nem tartom bűnnek a mondatok lopkodását innen-onnan, ha annak megvan az indokoltsága, és tiszteletadási szándéka. Bár épp a napokban találkoztam egy olyan szerzővel, aki saját magától lopott mondatokat, és ez már nekem is magas volt. Amíg azonban egy-egy mondat új tartalommal telítődhet az idézettség által, addig magam részéről támogatni tudom az efféle kupeckedést.
A Csáth kocsit hajt könyvben ironikus ellenpontozással ugyan, de több novella a ’90-es évek generációs tapasztalataként is olvasható. A szereplőid gyakran könnyű drogokhoz fordulnak a háborús realitás elviseléséhez. Neked is segített a fű abban az időszakban? Nem volt elég az irónia?
Valóban volt egy időszak, amikor használtam különböző szereket, hogy stimuláljam az írást, ez eleinte működött is, hihetetlen hosszúságú szövegeket írtam nagyon rövid idő alatt, aztán pedig szétlövöldöztem őket a cybertérbe. Tudni kell, hogy ez az internet térhódításának a kezdetén volt, nagyon élveztem az új kommunikációs formákat, emberek tucatjait bombáztam éjszakánként a leveleimmel. Az egyik barátom őrizgette is az e-maileket, szerinte ezek a szövegek jelentették az írásművészetem csúcsát, én sajnos elvesztettem őket, így ma már nem tudom megítélni az értéküket, azt viszont tudom, hosszútávon nem működött a dolog. Ehhez részben az is hozzájárult, hogy az én bombázásaim után, a NATO valóságos bombái jöttek, az én leveleim pedig egyre érthetetlenebbek lettek a külvilágnak, néha magamnak is. Ma már nem használok semmilyen kábítószert, bár ahhoz, hogy írni tudjak, mindenféleképpen szükséges, hogy „másállapotba” kerüljek, legyen ez a másállapot szerelem, másnaposság, ihletettség vagy minek is nevezzem. „Józanon” túl normális vagyok, a mondataim is túl normálisak, melyeken csak szörnyülködni tudok.
A Biciklizéseink Török Zolival könyvedben egy ponton Svetislav Basara kultikus posztmodern könyvére, a Fama o bickilistima (magyarul: Feljegyzések a biciklistákról) című művére is utalsz. Miért volt fontos számodra ez az utalás? Vonzódsz Basara játékos pszeudo-történelméhez?
Bevallom őszintén, amikor elkezdtem írni a Török Zolit, semmilyen előtanulmányt nem folytattam a biciklizéssel kapcsolatban, csak a cím volt meg, aztán abból nőtte ki magát a szöveg. Bizonyos szempontból szégyellem is magam, hogy régi biciklisként mennyire nem voltam tisztában a kerékpár irodalmának gazdagságával, ismertem ugyan néhány biciklis festményt, biciklis könyvet, de a blog születése közben szembesültem a bicikli kultúrtörténetének valódi gazdagságával, az erotikus, vallási, transzcendens stb. vonatkozásaival. Basara könyvét ugyan ismertem még a 90-es évekből, de magához a bloghoz nem olvastam újra, az idézetet Barlog Károly barátom küldte el, és gondolkodás nélkül építettem bele a szövegbe, mert nagyon jól kifejezi az egész könyv kvintesszenciáját: a biciklisek csóróságát, a lelki gazdagság fontosságát az anyagi gazdagság helyett, a földi és égi szerelem közötti különbséget, a keresztrefeszülést a szerelemért. A szöveg írása közben aztán több szerzőtől is idéztem, nem is mindig kerékpáros részleteket, magának a biciklinek inkább az innen-onnan összelopdosott képek miatt volt fontossága, amik egyfajta értelmezési lehetőséget adtak, olykor kulcsot egy-egy bejegyzés megértéséhez.
Könyved rendkívül szép kiállítású, a grafikai tördelés Danijela Mamužić, Damir Rijovich és Sirbik Attila munkája. A borítón az Aaron Blumm mellett még egy név szerepel, a vajdasági származású képzőművészé, Sinkovics Edéé, ő készítette a könyv illusztrációit. Honnan jött az ötlet a közös munkához? Hogyan zajlott az illusztrációs folyamat? Volt olyan, hogy egy-egy elkészült kép újabb történetekre inspirált?
Számomra is meglepő módon a szöveg már a születése közben is elég nagy népszerűségre tett szert, nemcsak rákattintottak, hanem rá is kattantak az emberek. Körülbelül a felénél tartottam, amikor Ede hallott belőle részleteket egy irodalmi esten (érdekes módon pont Becsén, ahol rengeteg közös dolgunk volt eszmélésünk kezdetén), és saját bevallása szerint épp egy alkotói válság kellős közepéből rángatták ki a hallottak. A szöveg olyan hatással volt rá, hogy rögtön elkezdte gyártani a képeket, és csakhamar utol is ért, a vége felé már ő nyösztetett türelmetlenül, küldjem a szöveget, hogy rajzolhasson. Nem tudom, ott lesz-e a könyv a könyvespolcokon pár évtized múlva, de azt elmondhatom, kultikus tárgy lett belőle, egyik ismerősöm például több száz fényképet készített a könyvről különböző környezetben, egy másik az oldalszámokkal üzenget szerelmének, biciklis pólókat, képeket, festményeket kapok ajándékba, arról nem is beszélve, hogy Török Zoli tovább éli az életét, különböző történetekben bukkan fel újra és újra.
(A teljes interjú a Tiszatáj 2012. januári számában olvasható)
