„Nem próbálok mélyebb lenni annál, mint amilyen vagyok”

„Hogy mondjam el milyen nagyon szeretlek én ha bakker / nem áll rendelkezésemre több csak 160 karakter” – ha a Szívdesszert című kötetből nem is, a világhálóról bizonyára sokan ismerik ezt az SMS-verset, mint ahogy íróját, a kortárs szerzők között szokatlan népszerűségnek örvendő Varró Dánielt is. A József Attila-díjas költő a közelmúltban a szabadkai Városi Könyvtár vendége volt, és még mielőtt egyetemi hallgatókból verbuválódott közönségének Szösz néne születéséről mesélt volna, mi is szóra bírtuk. Be is igazolódott, hogy nem csak a versei esetében helytálló, amit az egyik pályatársa írt róla az első könyve megjelenése után: jellemző rá a nyílt lélek, a jókedv, a báj és a szemtelenség.

Első köteted, a Bögre azúr 1999-es megjelenését óriási érdeklődés kísérte. Hogy viselted 21 évesen ezt a rendkívülinek számító sikert, és több mint egy évtized távlatából hogyan értékeled, miként hatott a pályafutásod alakulására?

– A Bögre azúr egy válogatás volt a 16 és 20 éves korom között írt versekből, ezért borzasztóan izgultam a megjelenésekor. Féltem, ha ez a sok zsenge össze lesz gyűjtve, egyszer csak lelepleződöm, kiderül, hogy nincsen semmiféle komolyság mögöttük. Sok kritikusnak viszont pont az tetszett, hogy nem a magyar költészetben megszokott tragikus hangvétel uralkodott a kötetben. A siker nagyon meglepett, meg kellett szoknom, alkalmazkodnom kellett hozzá. Utána rengeteg megkeresés futott be hozzám, sok olyasmit is elvállaltam, amiről bebizonyosodott, hogy nem értek hozzá, és végül az egyetemet sem tudtam befejezni a felkérések miatt.

Nemcsak a költői hagyományt, hanem a tradicionális költői szerepet is igyekeztél újradefiniálni ezzel a versesköteteddel. A megrendült komolyság helyébe a rendületlen játék lépett, mintha csak az Ének című költeményed költőképének tartanál görbe tükröt: „a költők felvidulni félnek, / mert abból vers sosem lehet – csak ének”. Szerinted milyen egy költő, és mit gondolsz magadról: költő vagy-e, vagy inkább énekmondó?

– Az a nagyszerű a költészetben, hogy rengetegféle költői alkat és megszólalásmód van, és én nem hiszem, hogy van köztük hierarchia. Témaként a politika sem előrébb való, mint a hétköznapi dolgok, az a lényeg, hogy milyen színvonalon írnak róluk. A kritikusok szeretik megmondani, hogy ki a jó költő, és milyen a jó vers, és én ezen nagyon fel tudom húzni magam, mint ahogy azon is, ha számon kérnek a verseimen olyasmit, ami nincs meg bennük, hiszen más viszont megvan bennük. Azt gondolom, hogy ez butaság. Attól, hogy vidám verseket írok, még én is ugyanolyan költő vagyok, mint aki szomorú verseket ír.

Számos neves költő méltatta a Bögre azúrt, Orbán Ottó például köszöntőt is írt neked, amelyben arra figyelmeztetett, hogy a versbe kell a hús, a csont, a vér, a könnyed is. Hol tartasz ma, megvannak-e már a költészetedben azok a sokszor számon kért súlyok?

– Az idő múlásával egyre inkább úgy érzem, hogy ez egy kedves vers, amelyben a befogadás gesztusa uralkodik. Orbán Ottó arról ír benne, hogy az évek előrehaladtával dől majd el, költő leszek-e, vagy trükkös mesterverselő, mert mindkét út előttem áll. Én a Bögre azúrnál, 20-21 évesen nem éreztem, hogy rengeteg életbölcsesség lenne bennem, ezért úgy gondoltam, akkor leszek hiteles, ha nem próbálok mélyebb lenni annál, mint amilyen vagyok. Erről jut eszembe: valahol olvastam, hogy Mikszáth Kálmán kapott egyszer egy olvasói levelet egy hölgytől, aki felrótta neki, hogy amiket ír, azok nem rázzák meg az ember lelkét. Erre Mikszáth állítólag nagyon udvariasan azt válaszolta: „Drága hölgyem! Állítottam én azt valaha, hogy a kegyed lelkét akarom rázogatni?” Hát én teljesen át tudom érezni ezt a mondatot.

Jellemző rád egyfajta „tudós költői” magatartás: egy-egy köteted elolvasása igazi verstani kalandozás a formák és a trópusok világában. Mennyire korlátoznak a szigorú verselési szabályok?

– Nem korlátoznak, inkább felszabadítanak. Szenvedélyesen érdekelnek a versformák, számon is tartom, hogy miben írtam eddig, mert szeretek újabbakat meghódítani. Lehet, hogy elavult nézet, de én azt vallom, hogy a forma sokat hozzáad a vershez. Ha például írok egy szonettet, abban benne van a szonett egész története, ami szerintem gazdagítja a verseimet, ad egyfajta kontextust nekik. Éppen ezért szabadverset sosem tudtam igazán írni, hiába szeretem például Tolnai Ottó költészetét.

A Túl a Maszat-hegyen című verses meseregényed és a kisfiad, Misi születése óta megjelent két mondókás könyved, az Akinek a lába hatos és az Akinek a foga kijött is arról tanúskodik, hogy szeretsz és tudsz is gyerekeknek írni. A felnőtt- vagy a gyermekirodalmat műveled szívesebben?

– Amikor megszületett a kisfiam, abszolút ráálltam a gyermekvers-vonalra, mostanában viszont szeretnék komoly létösszegző költeményeket írni, úgy érzem, illene megalkotnom a fő művemet és az ars poeticámat. Nemrég elkezdtem egy póker-eposzt, és mivel a feleségem nagyon rágja a fülemet, kénytelen leszek hitvesi verseket is írni. A gyermek- és a felnőttverseket sohasem tudtam jól elkülöníteni egymástól: az első kötetemet kifejezetten felnőtteknek szántam, mégis azt mondták, milyen infantilis; a Túl a Maszat-hegyent gyerekeknek írtam, pedig egyesek szerint legfeljebb a sznob óvodások értik meg a finom irodalmi utalások miatt; a mondókákat Misinek jegyeztem le, de mindenki úgy beszél róluk, mintha a szülőknek szólnának. Úgy látszik, nem vagyok jó az életkor-belövésben.