ZUDOR JÁNOS A RUSNYA VALCER CÍMŰ KÖTETÉRŐL
Zudor János könyve az atonalitás gyűjteménye, mely az eltérést húzza alá, emeli ki – Kovács Flóra írása
„A fény gyors, kiszámítható,
a hang lassúdad, hozzá képest meztelen”
(Szelíd szám-elhárító, 86.)
Zudor János legújabb kötete, a precízen szerkesztett A rusnya valcer (Szerk. és utószó Selyem Zsuzsa. Új Forrás Könyvek, Tata – Posticum, Nagyvárad, 2012.) az atonalitás könyve, az eltérést húzza alá, emeli ki. Részleteiben az átírást kísérli meg, a feltételezett rendből való kilépést, amely leginkább az idő viszonylatában mutatkozik meg. Ez a megmutatkozás nem tekinthető véletlennek, hiszen az idő mind a teológiai diskurzus jelenlétének okán, mind a zenére való utalásokkal markánsan van jelen.
Az időre célzások a legfeltűnőbb módon a Nagyváradot, illetve e várost érintő változások kapcsán lelhetők fel, amelyek nem feltétlenül választhatók el az isteni időtől és az emberi attól való különbözőségétől. Az emberi idő azonban ezekben a versekben hangsúlyos marad a „régi” Nagyvárad felidézésében és a mostani attól való különbözésében. [Egy ehhez hasonló játékot, annak virtuozitásával Balla Zsófia megmutatott mostanság a Látóban publikált érzékeny zárású Kolozsvár-versében is.]
Az átírás tehát ilyen módon a változással ábrázolódik. Ehhez kapcsolódik a „jézustalan világ” létének konstatálása (Arturnak avagy egy fiatalembernek, 16.). E világ nem függetlenedik a versekben sugalmazott diktatúra átírásra kényszerítésétől. A diktatúra Arturo Ui és Übü színpadra hozásával egyértelművé válik. Mivel e rendszer sajátossága, hogy az eltéréseket ki akarja küszöbölni s negligálni, az eltérést artikulálónak óvatosnak kell lennie. A kötet ezt Arturo Ui esetében humorral érzékelteti, miközben József Attila-átiratot gyaníttat:
„Jobb az Arturo Oui.
Különben egyremegy.
Mi végzünk másokkal
vagy ők végeznek velünk.
[…]
Aki megtanul franciául beszélni,
hogy ne legyen feltűnő,
ha éljenző a tömeg
és a világ végéről kezd beszélni.”
(Arturkának, 24.)
A név kiejtésében nem lelhető fel az eltérés, így az egyénnek lehetősége nyílik úgy megnyilvánulni, hogy a körülötte lévők felügyeletét kijátssza. A felügyelet nemcsak a diktatúrában van jelen, hanem a társadalom összes osztályozó aktusában. Zudor kötetében a „normálistól” különböző lét az őrültség által képviseltben tárul fel. Az őrültet vagy beteget a társadalom és az orvostudomány az eltérő jeggyel ruházza fel az osztályozás során. Az eltérőt Zudor az „ákombákom” léttel (Kibernetika, 112.), „az örök búbánat” természetével (Én, 113.) jellemzi.
A diktatúra ellen fel lehet lépni a hallgatás, a meg-nem-szólalás által is. [Erről ugyancsak Selyem Zsuzsa által szerkesztett kötetben szó esik T. Szabó Levente írásában: T. Szabó Levente: A hallgatás alakzatai: öt kérdés. Hozzászólás a Szilágyi Domokos-szimpozionhoz. In Magány és árnyék. Egy Szilágyi Domokos nevű ember a Szekuritáté hálójában. Szerk. Selyem Zsuzsa. Kolozsvár, Láthatatlan Kollégium, Tranzit Alapítvány, Emberi Piramis Sorozat 1., 2008. 49-61.]
„Azóta nem merek írni,
csupa gyász, csupa ima,
csupa rendszer, és vak
szelek, simogató felület,
fájdalom, lágy rémület,
vak szél mindenütt,
vastaps szavak, a dúdoló
sirató […]”
(Vak szélszavak, 41.)
A vallás értékei mintha e részletnél finoman láthatóvá tennék magukat. Egy, a társadalom által prezentált rendszer és az őrültek osztályozása összeér a zudori perspektívában.
A kötet legérdekesebb részletei a rendszerből kiszólásnak, a hang és a zene kérdésének találkozásai. A másképpen szólás tematizálódik:
„[…] csak nem merem
kimondani, ezek szerint csak ciszben.”
(Szórócédula c-dúrban, 30.)
Zudor a halál rossz lépésében és a hozzá kötött atonalitásban a zenét fájdalmasan szépen érzékelteti. A testvér halála atonális, utána már nem lehet megtalálni a tonálist, márha a tonálisról egyáltalában van értelme beszélni a halált követően, amely után a tudat is csak sérülésekkel, eltéréssel telített lehet.
„Tem, tem, tem.
Temetés ütem.
Halott testvér, merre vagy?
Ütem testvér, merre vagy?
[…]
Tetem, tetem,
magamat elültetem.
Hol bujdosol majd ezután?
Szegény halott önmagam.
Netalántán az összhangban.
Tetem, tetem.
A világban egy ütem.”
(Tem, tem, tem, 20.)
„Tárgyiasult szemlélőből
elvonatkoztatott milyenség,
lelki kínzás, rafinált
sunyiságba viszen át,
fáj a hézagos tudat,
elültetem, mint bátyámat,
fölötte guggolok én.
[…]
Kopog a sors, talpnyaló idő!”
(Fáj, 60-61.)
Zudor a négykezest nem az egymáshoz igazódás, a segítés diskurzusában mutatja meg [a négykezesbeli segítés és „együttjátszás” egyik legérzékenyebb leírása Orbán Gyöngyi Ígéret kertje című könyvben olvasható (Pro Philosophia, Kolozsvár, 2002. 51. 29. lábjegyzet)], hanem a kényszerítésében, amelynél ő az eltérés oldalára helyezkedik úgy, hogy a négykezes meghiúsulása, a négykezesben részt-nem-vevés mellett foglal állást a „sérült lét” applikálásnak következtében.
„Itt kell négykezest
játszanom Hitetlen
Tamásként, pucéron.”
(Meztelen a városban, 69.)
A hang, a zene, a halál problematikáját rendkívüli könnyedséggel köti Zudor a pontos számításhoz és a tonalitáshoz, a rendszer, a hatalom átírásához az Élő mondja ugyancsak élőnek!-verssel és annak brutalitásával. Ez utóbbi, a brutalitás attribútuma a (ki/meg)fordított létben és a teológiai alapvetések újrafogalmazásában, átírásában – mely a hagyomány jegye is egyben az újraírás aktusában – tetten érhető. Ezek az átírások azonban a megbocsátás, az árulás újraértelmezését is hordják emberi módon, s talán Zudor János kötetének ez az emberi a valódi tétje. Selyem jól látja, hogy „Zudort olvasni ha nem is könnyű, de katartikus, tiszta, érdekmentes őrület” (123.).
Zudor János: A rusnya valcer. Szerk. és utószó Selyem Zsuzsa. Új Forrás Könyvek, Tata – Posticum, Nagyvárad, 2012.
Kántor Melinda mondja el Zudor János Angyalszárnyakon című versét
(Köteten kívüli anyag).
