Tiszatájonline | 2012. április 29.

„A régi magyar nyelv szinte megbabonáz”

FARKAS WELLMANN ÉVÁVAL KOVÁCS FLÓRA BESZÉLGET
Körülbelül tizenhét éves koromban kezdtem írni verseket, legalábbis olyanokat, amelyeket vállalni tudtam. De tény, hogy tizennyolc évesen még mindig csak négy verssel „büszkélkedhettem”. Ezek viszont szerencsés módon mind megjelentek […]

FARKAS WELLMANN ÉVÁVAL KOVÁCS FLÓRA BESZÉLGET AZ ITT AZ OTTAL CÍMMEL MEGJELENT KÖTET KAPCSÁN

Kovács Flóra: Jóllehet az új köteted (Az itt az ottal. Kolozsvár–Budapest. Erdélyi Híradó Kiadó, Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy–Fiatal Írók Szövetsége, 2011.) megjelenése apropóján beszélgetünk, érdemesnek tűnik az Itten ma donna választ-kötetedre (Kolozsvár–Budapest. Erdélyi Híradó Kiadó, Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy–Fiatal Írók Szövetsége, 2002. – Arad, Irodalmi Jelen Könyvek, 2005.) is kitérnünk. Az Itten ma donna választ erőteljesen felhívta magára a figyelmet. Hogyan emlékszel e könyved előmunkálataira? Mikor merült fel benned a kötetkiadás?

Farkas Wellmann Éva: Körülbelül tizenhét éves koromban kezdtem írni verseket, legalábbis olyanokat, amelyeket vállalni tudtam. De tény, hogy tizennyolc évesen még mindig csak négy verssel „büszkélkedhettem”. Ezek viszont szerencsés módon mind megjelentek: az Előretolt Helyőrség című folyóiratban, A hétfejű zsákmány antológiában, és rövidesen a Helikonban is. Így eléggé biztató volt a kezdet. Orbán János Dénes azt mondta, hogy ha ugyanezen a színvonalon folytatom, nemsokára kötetem lehet. Viszont akkor sem írtam túl gyakran, lassan gyűlt össze a könyv anyaga, végül illusztrációkkal is bővítették, és 2002-ben végre kijöhetett a nyomdából.

K. F.: Az Itten ma donna választ és Az itt az ottal rendelkezik közös jegyekkel, ilyenek például a rájátszások elődökre vagy akár kortársakra. Mely szerzőket tekinted a szépírói munkád szempontjából a legmeghatározóbbaknak?

F. W. É.: Főként az első kötet verseiben jól látszik az alteregó-keresés. A játék, de ugyanakkor a mélyre ásás kényelmes és látszólag kockázat-mentes módja ez. Meglehet, hogy a rendelkezésemre álló tapasztalatokból többet olvastam, mint éltem, s talán ez az oka annak is, hogy az olvasás maga ihletően hat rám. Nagyon nehezen tudnék neveket kiemelni, hiszen egyfelől sokféle olvasmány megragadja a figyelmemet, másfelől pedig szinte egyetlen életmű sem egyenletes. Szerintem mások is úgy vannak vele, hogy ha kedvenc verseikről kérdeznék, nem egyetlen vagy csupán néhány költőtől válogatnának. De egy nevet azért kiemelnék: Berzsenyi Dániel költészetével a kezdetektől mély alkati rokonságot érzékelek.

K. F.: A rájátszások is hordozzák nyilvánvalóan az idő fontosságának kérdését, amelyet így szintén közös pontnak érzek a két kötetben. Hogyan vált ilyen mértékben fontossá számodra Magyarósi Szőke József?


K
ovács Flóra, Farkas Wellmann Éva és Fried István

F. W. É.: Magyarósi szövegeivel a szakdolgozatom készítése közben kerültem kapcsolatba. Érdekes, hogy az időt a legkevésbé sem éreztem távolító tényezőnek a kutatás során. Ellenkezőleg, egyre több kapcsolódási pontot találtam kettőnk gondolkodása, sőt írásgyakorlata között. Az életét is tanulmányoztam, és eközben egy rendkívül romantikus történetszálra bukkantam: a székelyudvarhelyi kollégiumi rektorságot elvállaló Magyarósi otthagyja kényelmes nevelői állását és szerelmét, hogy magasabb hivatásának élhessen. Értelmiségi működése során hatalmas életművet hagy hátra: ír iskoladrámát, több tárgyból tankönyvet, jegyzeteket, igazgatja a rábízott taninézményt. Végül halála előtt úgy rendelkezik, hogy könyvtára és teljes vagyona az iskolára szálljon, cserébe egy verseskönyve kiadatását kéri. Ez a kötet az egész pályája alatt írt szerelmes verseket tartalmazza, amelyeket ahhoz a lányhoz címzett, akit feladott a karrierje miatt. Nem tagadom, hogy fiatal kutatóként nagyon megérintett ez a példa. És így kezdtem komolyabban odafigyelni az írásaira, amelyek később az engem foglalkoztató problémákra is felhívták a figyelmemet. Abban, hogy egy egész versciklust az ő emlékének ajánlottam, volt egy olyan szándék is, hogy valamelyest ráirányítsam az alakjára az érdeklődést. Hiszen abban a városban, ahol élete jelentős részét leélte, manapság szinte senki nem tud róla.

K. F.: Ez utóbbi kérdés már a kutatásaidhoz is átvezet. Mennyiben látod a kutatásaid lenyomatait a verseidben?

F. W. É.: A régi magyar nyelv szinte megbabonáz. És a régi történetek is nagyon vonzanak, amelyek nem könnyen, de felsejlenek több évszázad távlatából. Egy-egy halotti beszédből például egészen különös életsorsok, viszonyulási módok fejthetők meg, idézhetők fel. Emellett mostani magunkat is jobban megérthetjük, sőt átértékelhetjük, ha ismerjük elődeink gondolkodás- és beszédmódját. Azt hiszem, hogy – mivel igen sok tizennyolcadik századi szöveget olvastam – a verseimen stilisztikailag, hangulatilag is érezhető a hatásuk. Nagy tudatossággal persze lehet tenni ez ellen, és amikor feltétlenül szükséges, teszek is, de általában nem zavar. Meg merem kockáztatni, hogy az a nyelv, még mindenféle újítás előtti állapotában is, bizonyos szempontból egységesebb, szebb volt annál, amit manapság használunk.

K. F.: Az itt az ottal– kötetre áttérhetünk. Mikor kezdtél el dolgozni ezen az új köteten?

F. W. É.: Gyakorlatilag az első könyv kéziratának lezárása után azonnal.

K. F.: Vannak olyan olvasóid, akiknek még a publikálások előtt véleményük fontossága miatt elküldöd verseidet?

F. W. É.: Igen, ez jellemző. Van néhány barátom, akikkel szívesen megosztom az elkészült verseket. Többnyire ők maguk is írnak – de nem mind. A második kötet kéziratát néhány olyan emberrel osztottam meg, akiknek a véleményét akár perdöntőnek is tekintettem volna adott esetben (hogy meg- vagy kimaradjon egy-egy vers). Egyikük éppen Fried tanár úr. Volt egy konkrét kérésem is a kötet anyagát olvasókhoz: jelöljék meg az öt legerősebb darabot, és azt az ötöt is, amit nem tekintenek annyira jónak. Mert egy verseskönyv elkészítésében nem szerencsés, ha csak szubjektív szempontok érvényesülnek. Sokat segítettek nekem a saját verseim reálisabb értékelésében.


K
ovács Flóra és Farkas Wellmann Éva

K. F.: A közöttiség jegye mind idő, mind hely szempontjából erősödött az új kötetedben. Az előzőben is jelen volt az időviszonylatban hangsúlyosan, de most a tér viszonylatában felerősödött. Ezt mennyire érzékeled? Ez a kötet már az ingázásod időszakába nyúlik át, vagyis a Székelyudvarhely-Kolozsvár-Békéscsaba utazássoraid időszakára. Szerinted ez az erősödés esetleg ennek az ingázásnak is köszönhető?

F. W. É.: Minden bizonnyal. Igaz ugyan, hogy az itt és ott akár időben is elképzelhető. De a helyváltoztatás, a különböző utazások tulajdonképpen egy tágabban értelmezett jelen részei, így elképzelhető, hogy a térbeliség nagyobb hangsúlyt kap az általuk ihletett versekben is.

K. F.: Az idő kérdésével összefüggésben az emlékezés-felejtés kérdésköre lett markánsabb. Ez erősen személyessé is teszi a kötetet. A szerepektől egyre távolodsz el. Jól érzékelem ezt szerinted?

F. W. É.: Van ebben szándékoltság, de önkéntelenség is. Ha már elég sok örömet, bánatot tapasztal az ember, egyszeriben nem lesz annyira szükséges, hogy szerepeken keresztül szólaljon meg, általában is. Furcsa, de az alázat erősödésével lehet markánsabb így a versbeszéd. Elkoptatott szóval élve: hitelesebb.

K. F.: A kutatási területed tematikájával a halál belépése is hangsúlyosabb lett az új kötetben, akár a temető megjelenése kapcsán is. Itt egyszerre egy furcsa mítoszképzés és mítosztalanítás megjelenítése is felmerülhet, ha az Óda a monostori temetőhöz-versedre gondolunk?

F. W. É.: A doktori képzés alatt tizennyolcadik századi halotti beszédeket kutattam. De az, hogy a halál jelensége foglalkoztat, sokkal régebbi keletű (többek között ez a vers is korábban íródott). Megértenem még mindig nem sikerült, hiába tudta leírni a gégerákkal küszködő Babits, hogy „nem is olyan nagy dolog a halál”. Megrendít a világ bizonytalansága abban a tekintetben, hogy az emberek csak úgy kiszámíthatatlanul és váratlanul meghalnak, korra való tekintet nélkül. Mondjuk úgy, hogy önkéntelenül vagy ilyen-olyan indokokkal, ürügyekkel távoznak. Csak bekapcsolom reggel a számítógépet vagy kinyitom az újságot, és egyre gyakrabban ott van egy számomra fontos, kedves ember halálhíre. Legutóbb Fodor Sándoré, akinek a Csipike tetralógiájának olvasását épp aznap este fejeztük volna be a kislányommal. Nehéz feldolgozni az ilyesmit, főleg, ha az ember nem tárgyakhoz, hanem lelkekhez köti magát. Hogy mi hogyan fordul mítoszba, és hogyan veszti el ilyen jellegét, talán hosszabb kifejtést igényelne. Az Óda a mosnostori temetőhöz című vers a Kolozsvártól való elszakadásomat könnyítette meg. Azok közé a költők közé tartozom, akik arról írnak verset, ami számukra problémát jelent.

K. F.: Új kötet anyagán dolgozol már esetleg?

F. W. É.: Az új kötet megjelenése óta nem mondom, hogy nem írtam, inkább: nem fejeztem be új verset. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének ötleteim, soraim, impresszióim. És végül is: ezek is a munkafolyamat részét képezik.


A beszélgetés az SZTE Móra Ferenc Kollégiumában 2012. április 24-én elhangzott beszélgetés szerkesztett változata. Az estet Fried István vezette fel.