Tiszatájonline | 2012. április 14.

„a hatalmas sós víztömeg kimossa a rosszat”

A makói önkormányzat 2005-ben József Attila születésének centenáriuma alkalmából alapította a Makói Medáliák nevet viselő irodalmi elismerést. A díj célja, hogy Makó városa támogassa az első kötetes költőket. Április 11-én, a költészet napján Deres Kornélia vehette át a  Makói Medáliák-díjat a 2011-ben megjelent Szőrapa (JAK + Prae.hu) című kötetéért, melyet a kuratórium egyhangúlag ítélt oda számára.

Deres Kornélia 1987-ben született Miskolcon, költő, kritikus, az ex-Telep-csoport tagja volt, a mára sajnos megszűnt, kiváló Puskin Utca folyóirat egykori szerkesztője, a József Attila Kör és a Fiatal Írók Szövetségének tagja, magyar–angol szakos tanári diplomáját az ELTE-n szerezte meg, jelenleg az egyetem irodalomtudományi doktori iskolájának hallgatója.

A szerzőnővel Orcsik Roland beszélgetett a díj, a kultúrpolitika, a költészet és más kérdések kapcsán.

Úgy tűnik, mostanában József Attila neve kutyaként követ: tavaly a JAK-füzetek sorozatban jelent meg első köteted, a Szőrapa, nemrég Te is tagja és adminisztrátora lettél a JA-díj újabb botrányával kapcsolatos Facebook-csoportnak, most pedig az első köteteseknek járó, Makói Medáliák-díjat veheted át, melyet József Attila verses ciklusáról neveztek el. A költő idén ünnepelné a 107. születésnapját, Te pedig huszonöt éves vagy. Milyen a viszonyod József Attilához?

József Attila mindig ott van az agy egyik hátsó zugában. Nem állítom, hogy mindennap előkerül, de emlékszem, tizenévesen fontosak voltak a versei. De JA nem attól jó költő, hogy ezt hallod mindenkitől, általános iskolától az egyetemig. Azt tudom mondani, hogy nekem jó költő. Nem mindegyik szövege talál el, nem mindegyik kincs, de ennyi még talán belefér egy jó viszonyba. Azért mondom ezt, mert JA kapcsán nem kerülhető ki a kultikusság kérdése (jól jelzi ezt már a költészet napjának dátuma is) és mindaz, ami ezzel jár. Ahogyan hajlamossá válunk egy jól felépített kultusz felől nézni egyes írók szövegeit, ahogyan a zseninyál lassan azt a részét is belepi egy-egy életműnek, amire eredetileg nem jutott. Ahogyan elkezdünk pszeudo-celebeket faragni régen elhunyt költőkből. Néha tartok tőle, hogy a nettó véletlen dönti el, izgalmas írókról emlékezünk-e meg évszázadok, évtizedek távlatából. A halott költő a jó költő, ugye: azt már bármilyen célra ki lehet sajátítani, legyen az egy díj vagy ünnepnap, annak már nem kell támogatás. A visszhang mindig halkabb. (Jó, valójában az élőt sem különösebben nehéz kisajátítani – de valamiért a valódi, autonóm költő éltében inkább csak nyűg, mint ikon, bármilyen hatalom szemében). Kész szerencse, hogy JA-ra nem egy kultusz miatt érdemes emlékezni, hanem elsősorban a szövegei miatt.

Megtiszteltetés volt, hogy a JAK-füzetek sorozatban jelenhetett meg a Szőrapa, a mai napig hálás vagyok az akkori sorozatszerkesztőknek, Benedek Annának és Berta Ádámnak. Ez a mostani díj pedig még úgy is hihetetlen, hogy látom a plakettet, itt van. Persze, ettől még ugyanúgy dolgozni kell tovább, sőt. De visszajelzések nélkül, valljuk be, piszok nehéz ezt (is) csinálni. Mert magamtól is elbizonytalanodom, hát még, ha semmi kapaszkodó nincs. Ez a díj egy ilyen kapaszkodó. És persze öröm.

Viszont, amit még emlegetsz, vagyis a JA-díj körüli „méltatlanságokat”: nagyon elszomorított. Mert amikor az, ami eddig hangsúlyosan egy szakmai konszenzuson alapuló díjjelölési folyamat volt, hirtelen átvedlik egyszemélyes döntéssé (és ne szerénykedjünk, ha valaki egyedül mazsolázgat neki tetsző és nem tetsző írók közül, amihez különösebb tehetség sem kell, és helyette nem a szakmai kuratóriummal közösen próbálja ezt megoldani, akkor régen mindegy, milyen listák alapján teszi ezt), ott valami nagyon elromlott. Ez nem csak azoknak a gyomorgörcse, akiket így-úgy belekevert az államtitkár, hanem az egész szakmáé. És hogy mindez ráadásul egy szakmabeli nevéhez köthető, hát még sötétebbé festi a képet. Nem ártana erről nyíltan és átláthatóan beszélni, mihamarabb. Persze, tudom én, hogy sokkal könnyebb azzal a boldog tudattal álomba merülni, hogy „ne szólj szám, nem fáj fejem”. Akkor az ember maximum magával konfrontálódik, csendben, tükör előtt. De azt senki nem hallja.

József Attilának az anya, neked az apa vált centrális figurává a kötetedben. Ugyanakkor az apa a verseidben, miként azt a köteted címe jelzi: műapa. „Apa egy gólem”, „Apa egy piszok szimuláns.” – írod a könyvedben. Mítosz, (fiktív) családtörténet, totem és mindezek rombolása, iróniája, költői újraértelmezése. Nem háborította fel a szüleidet ez a hozzáállás?

Az, hogy írok olyan verseket, amelyekben szerepel az apa vagy anya szó? Szerintem nem árt tudatosítani, hogy bár hajlamosak vagyunk a költői megszólalást erősen közelíteni a személyes megszólaláshoz, attól még sosem lesz az. Nem hiszek abban, hogy az írásai alapján megismerhetsz egy embert. Ahhoz nagyon sok meló kell, nem lehet megspórolni. Mert milyen egyszerű lenne, hogy például elolvasok egy Gál Ferenc- vagy Tóth Krisztina-kötetet, és úm. megismerem a szerzőket. Egy színészt sem ismersz meg abból, ha nézed, hogyan játszik. Érzeteid lehetnek ezzel kapcsolatban, de egy írónak valójában csak a munkáját látod egy könyvben. Arról tudhatsz meg inkább bármit, hogyan dolgozik, mit gondol a nyelvről, mit gondol nyelvi kifejezhetőségről, magáról az írásról. Attól, hogy egy rendezőnél valószínűleg kevesebb embernek jutna eszébe megkérdezni, hogy „felháborította-e a szüleit az, ahogyan megrendezte azt a családi jelenetet”, az alkotómunka csak munka marad egy vers esetében is. Fikció, ha akarom. Miközben mindenki hozott anyagból tud csak dolgozni, ez is alap.

A költői megszólalás is munka, szerkesztés eredménye. Ez az egésznek a lényege, hiszen ha én elkezdenék neked beszélni arról, milyen csodás vagy borzasztó az élet, még nem válik érdekessé önmagában. Egy szöveg esetében is az a lényeg, hogyan lehet érzékeltetni az észlelés szerteágazó, bonyolult játékát. Ugyanakkor, ez a költészet egyik varázsa: elhitetjük magunkkal, hogy közelebb kerülünk egy költőhöz azáltal, hogy olvassuk a verseit, de valójában csak elcsípünk egy szeletet az ő gondolkodásából, észleléséből. Azért az sem kevés. Ha majd a saját, mindennapi életemről írok, mondjuk a naplómban, azon háboroghat bárki. Szépirodalmi anyag tekintetében szerintem nem érdemes ezen sokat rágódni. Vagy legalábbis ezzel nyugtatom magam.

A kötet címe Peer Krisztián Szőranya című kötetével is összeolvasható. Tagja voltál a Telep-csoportnak, amely a kortárs fiatal líra legmarkánsabb alkotóit „dobta a piacra”. A generációd számára Peer fontos figura, Nemes Z. Márió kiváló tanulmányt írt a költészetéről, mely egyben az elmúlt időszak költői kánonjának új megvilágítása is. Ugyanakkor a Szőrapád sok mindenben el is tér Peer korai világától. Foglalkoztat-e Peer költészete, s rajta kívül ki még a kortárs lírából?

Peertől főleg a Belső Robinson volt fontos, még Pollágh Péter adta kölcsön valamikor az idők kezdetén, nem semmi anyag. Költői megszólalás tekintetében, azt hiszem, valóban nincs sok köze a kötetemnek Peer Szőranyájához, s a címadás logikája, koncepciója is teljesen máshonnan eredt: míg Peernél ez egy konkrét vers címe (jó érzékkel kiemelve kötetcímként), nálam nem jelenik meg a szőrapa szó konkrétan a kötet egyetlen szövegében sem. Ráadásul, míg a szőranya egy létező fogalom, a szőrapa nem: teremtett kifejezés, a maga furcsa, bizarr hangzásával és jelentéshálójával. De nem kizárt, hogy egyszer megleli referenciáját a világban. Ha akarom, a kötet mint tárgy maga is válhat szőrapává, valaminek a pótlékává. Egyébként többen idegenkedve fogadták ezt a cím-ötletet, de nekem nagyon megtetszett, hiszen a szövegek jelentéshálóját is tovább bővíti, és szerintem valahol vicces is (bár ezt eddig kevesen jelezték, talán speciális radarok kellenek az ilyen humorhoz). A kortárs lírából pedig sokan foglalkoztatnak, de most megóvnám magam attól, hogy névsorolásba kezdjek, talán majd egyszer később. Amire viszont mindig felcsillan a szemem, az az, mikor egy szövegből kiragyog a fantázia. Az nagyon jó. És nem is olyan gyakori.

A magyar mellett az angolszász irodalom is fontos számodra. A Szőrapa több ponton felidézi Sylvia Plath motívumait (és Bret Easton Ellist). Számodra az üvegház, Plath-nál az üvegbúra válik fontos metaforává. Nálad az üveg mintha arra utalna a másikkal való testi, nyelvi érintkezés lehetetlen, akárcsak a pontos emlékezés. Mi vonz Plath sötét tónusú világában?

Plath versei kamaszélmények, és megmaradtak, megragadtak benn, az Aput például a mai napig Gergely Ágnes fordításában szeretem a legjobban, ez becsípődött, mert régen azt fújtam kívülről. Az üvegburát 19 évesen olvastam, erősen behúzott az a klausztrofób világ, nagy ereje van, meglepően könnyű volt beleköltöznöm. De az igazság az, hogy rám talán túl nagy hatással vannak bizonyos szövegek, túlságosan a részükké válok olvasás közben, legyen az vers, dráma vagy próza, nehezen szabadulok a hangulatuktól. És ez veszélyessé válhat. Néha kicsit félek is a Plath-szövegektől emiatt. De hát mi lehet vonzóbb, ha nem ez? Legyen szó bármilyen művészeti ágról, attól utánozhatatlan, hogy zsigerileg hat (ha hat). Az értelmezés-kísérletek már másodlagosak, bár nem mondom, hogy nem fontosak, de az a fizikai hatás, amit okozhat, az mutatja, fontos-e neked az a valami. Utána megpróbálhatod leírni, miért fontos, de ha nincs bármilyen hatása, az már régen rossz. Persze, azt az ember a bőrén érzi, hogy a mágiának (nevezzük így) mindig megfizeti valaki az árát. Ez alól nincs kibúvó.

Vissza Plath-hoz: később a naplóit is elkezdtem olvasni, elsőre le is tettem vagy harminc oldal után, mert éreztem, hogy ez most így elég lesz. Azóta már apránként haladok vele, döbbenetesen pontos meglátásokat, észleléseket tartalmaz, az a furcsa, telített hangulat még ezekből a szövegekből is árad. Bár hosszú távon negatív hatással van az érzelmi stabilitásra, azt hiszem. Mint minden valós dolog. Az üvegház egyébként szerintem egy zseniális térelem, mind anyagi, mind szemantikai szinten. Biztosan valami tudatalatti dolog volt, hogy rátaláltam, nem tudom felidézni az idejét, de azt hiszem, még a Plath-regény előtt történt. A pontos emlékezés lehetőségéről ennyit. De említed Ellist is: neki is van egy aparegénye, a Holdpark (bár a kötetemben a konkrét idézet egy másik regényből való), és hát őt azért kegyetlenül gúnyos történetmesélőként is lehet olvasni, ha valami, ez hatott valamennyit a Szőrapa szövegeire.

Kötetedet líránk egyik markáns képviselője, Pollágh Péter szerkesztette: három nagy egységre bontható a kötet, a ciklusok egymásra épülnek, egymást tükrözik. Mennyire volt közös munka ez a precízen átgondolt kötetszerkezet? A ciklusos építkezés azt jelenti, hogy tudatos alkotó vagy?

Olyannyira közös munka volt, hogy nélküle egészen biztosan nincs ez a kötet. A legtöbb és legfontosabb visszajelzéseket ő adta az elejétől kezdve, amikor még kevesen ösztönözték az embert, vagy nem mondták ki, mert ki tudja, bejön-e. Pedig e nélkül a bizalom nélkül azt hiszem, elég nehéz eljutni az első kötetig. Pollágh Péter röntgenszemű, lelkiismeretes szerkesztő, láttam korábbi munkái során is, ahogyan beleköltözik a szövegekbe, nem normatív javaslatokkal áll elő, hanem párbeszédeket kezdeményez. Hogy ő lehetett a Szőrapa szerkesztője, nekem garancia volt arra, hogy minőségi dolog fog születni. A közös munka egy évig tartott (a versek közel öt év alatt születtek), s mivel a ciklusok főként versnyelvükben és észlelésmódjukban különülnek el, igyekeztünk megnézni, hogyan illeszthetők össze a szövegek úgy, hogy valami izgalmas építmény jöjjön ki belőlük. Jó volt az írásban is megtalálni azt, hogyan lehet együtt dolgozni valakivel, egy közös ügyért.

A ciklusok a legvégén alakultak ki, tehát nem „direkt” így írtam a verseket. Nem tudom, mit jelent: tudatos alkotó. Mármint, melyik izgalmas alkotó nem az? Vagy: melyik az? Szerintem itt egy fogalmi problémával találkozunk: ha egy szerző valamennyire követhető ciklusbontással jelentkezik, azt tudatosnak nevezik. Holott, mint fentebb is említettem, egy vers megírása is tudatos munka, az elejétől a végéig. Hogy aztán ezt képes vagy – a szerkesztővel közösen, vagy magadtól – nagyobb tartalmi egységekbe rendezni, az nem tesz különössé. Mármint, maximum nincs kedved ehhez, mert nagyon sok plusz meló: átlátni és felépíteni egy szerkezetet. És a tudatos alkotó kifejezésnek van negatív felhangja is, vö. tudatosság kontra természet vadvirága. De ez utóbbi csak mítosz, az írás is munka, és ha kell, átírsz nyolcvanszor egy szöveget, míg kész lesz. Ahogyan ha kell, átszámolod sokszor az adóbevallásodat, vagy addig dolgozol egy matematikai képleten, míg lesz egy megoldásod az adott problémára. Hogy tudod vagy érzed, hogy elkészült egy szöveg, az már a transzcendencia területe. Mindenesetre, én valahogy így képzelem.

Színházi kritikusként is jelen vagy a kulturális káoszunkban. Ez a tapasztalat azonban ritkán jelenik meg a költeményeidben. De pl. a Mindig csak álarcban című versedet ekként is olvashatjuk. Van átjárás számodra a színház, a kritika és a költészet között?

Eddig még nem tapasztaltam ezt, de ki tudja? Színház és költészet: különféle kifejezésmódok, különféle anyagokból dolgoznak. Ha jó, mindkettő varázsol, ezt megérzed. A legjobb átjárás, amit el lehet képzelni, ha jó kortárs író talál magának jó kortárs rendezőt és együtt varázsolnak. Sajnos ritkábban adódik ilyen felállás, mint lehetne. A kritika megint más, nem érzem, hogy kritikusként lenne jelentősége, egyébként mikkel foglalkozom, bár pár éve megkaptam, hogy nem vagyok eléggé szigorú az alkotókkal, úm. sajnálom őket. De kérdezhetnéd még a színháztudományt is, most doktori hallgatóként ezen a területen kutatok, és bizonyos részei még mindig lenyűgöznek, kár, hogy a magyar tudományos életben (káoszban?) egyelőre kisebb szelet jut neki. Azt hiszem, ha jól figyelek, egyszer majd megértem, hogyan illeszthetők össze ezek a területek, egyelőre kevés a híd, de nem bánom.

Miskolcon születtél, jelenleg Budapesten élsz. Álmaid városa?

Így, ebben a sorrendben. Kiegészítve egy kis Berlinnel. Meg Dublinnal. De másfelől nézve: voltam kétszer is egy észak-német szigeten, az ottani tengerpart csodás, oda bármikor visszamennék. És azt hiszem, mindenképp a tengerhez utaznék, ha álmaim városát keresném: a hatalmas sós víztömeg kimossa a rosszat.

Fotó: Bach Máté

Deres Kornélia versei

Beszámoló a díjátadóról (Hapax folyóirat)