Zongorát tolva

ÚJ ÉSZT ANIMÁCIÓS FILMEK

Az idén kilencedik alkalommal megrendezett magyarországi észt filmhét keretében 2016. március 19-én válogatást vetítettek az észt animáció legújabb évjárataiból az immár hagyományos szegedi helyszínen, a Grand Caféban. Noha a terítékre került hat film önmagában új tendenciák levonására aligha alkalmas, úgy tűnik, a Priit Pärn-féle iskola hagyománya továbbra is megingathatatlan.

Oscar-díj ide vagy oda, a magyar film szinte láthatatlan külföldi recepciójával szemben az észt nemzeti film meglehetősen jól menedzseli magát, észt filmtörténészek rendszeresen jelentetnek meg tanulmányokat és cikkeket idegen nyelvű tanulmánykötetekben, filmes szakfolyóiratokban és magazinokban. A saját filmművészet promóciójának egyik hatékony eszköze a Magyarországon kilencedik, Szegeden pedig nyolcadik alkalommal megrendezésre kerülő észt filmhét, melynek programjában a játékfilmtől kezdve a dokumentumfilmig különböző műfajú alkotások szerepelnek. Immár megszokott, hogy a minden tavasszal megrendezett filmhét műsorán rendszeresen önálló programként szerepel az észt animáció, mely töretlenül ontja magából az új munkákat. Meglepőnek tűnhet, hogy ennek a kétmilliós nemzetnek a filmtörténetében milyen jelentős helyet foglal el az animációs forma. Amíg máshol az animáció hosszú időn át lesajnált kategóriája a nemzeti film keretén belül általában periférikus – legalábbis sokadrangú – szerepet játszik, addig ez az észt film vezető műfaja. A világban az észt filmet éppen az animáció tette láthatóvá, kis túlzással azt lehetne mondani, hogy az észt film a nemzetközi recepcióban Priit Pärn és követőinek sajátos rajzfilmes stílusával forrt egybe. Egy a legfrissebb animációs filmeket bemutató ilyenfajta szemle azt jelezheti, hogy milyen folytonosságok és változások mutathatók ki az észt animációban, persze egy-két éves termés nagy ívű tendenciák felrajzolására aligha tűnik alkalmasnak.

Bár az észt animációs film szinte kizárólagosan meghatározó műfaja az ötvenes évektől az 1970-es évek végéig a bábfilm volt, az észt animációt a nyolcvanas évektől a rajzfilm, azon belül is Priit Pärn rajzfilmjei tették ismertté a világban, aki sajátos, felismerhető jegyekkel rendelkező stílusával vetette észre magát. Noha előbb-utóbb óhatatlanul felszínre bukik majd az apák és fiúk ödipális konfliktusa, nevezetesen a Pärnnel szembeni apakomplexus, a Grand Caféban vetített filmek alapján ez még kevésbé látható. Ennek egyik oka az, hogy a legfiatalabb generáció tagjai többnyire az ő tanítványai, és könnyen azonosítható stílusa rányomja bélyegét a frissen diplomázott vagy éppen diploma előtt álló rendezők formanyelvére is.

A most bemutatott filmek közül a Pärn-féle tradíció folytathatóságát leginkább talán a Kívánságkosár időseknek (Õnnesoovid eakatele, 2015) című rajzfilm mutatja az 1988-ban született Ave Taavettől, aki talán nem meglepő módon szintén az észt animáció atyjának titulált Pärn kezei alatt tanult. Taavet idősek között játszódó munkájában heterogén világok furcsa képzettársítások keretében találkoznak, amit a monokróm, krétarajzszerű animáció és a színes rajzok kombinációja is jelez. Az öregkort groteszk és abszurd humorral összekapcsoló Kívánságkosár időseknek című filmben szinte megtalálható valamennyi ismérv, mely Priit Pärn munkáit, ezen keresztül pedig az észt hagyományos rajzfilm stílusának egészét általában jellemzi, nevezetesen a szürreális képalkotás, a pop art művészeti irányzatnak adaptációja, a kódolt nyelvhasználat, a fragmentált struktúra, a fekete humor, a játékosság és a nem narratív alapú szerkesztésmód. Ez utóbbi, a non-narratíva az észt animáció tájképének egyik idioszinkratikus tulajdonsága, ugyanis a Pärn-féle rajzfilmes iskola alapvetően asszociatív jellegű. Ez aktív részvételt kíván a filmek nézőjétől, és mind a képeken belül, mind az egyes képsorozatok összeillesztését tekintve markánsan különbözik a többnyire Disney-filmeken edződött hagyományos befogadói modellektől. Az észt animációs filmnek összehasonlító elemzést szentelő Andreas Trossek ezt az észt animációkra jellemző asszociatív képnyelvi szerveződést A Comparative Study: Rein Raamat’s Big Tõll and Priit Pärn’s Luncheon on the Grass című tanulmányában a Szovjet-Észtország időszaka során megképződött kettős kódolás, ezopuszi beszédmód hagyatékának tartja. Részint ebben gyökerezik, hogy az észt kulturális-politikai tradícióban kevésbé járatos néző ezeket az utalásrendszereket, asszociációláncolatokat kevésbé képes felfejteni, ami a filmek befogadását megnehezíti.

Ave Taavet alkotásához hasonlóan ugyancsak a Pärn-féle rajzfilmes istálló örökségét látszik folytatni az észt animáció fenegyereke, Kaspar Jancis, ő azonban már nemcsak tanítványként, hanem alkotótársként is. Többek között Pärnnel együtt készítette a Frank és Wendy (Frank ja Wendy, 2004) című rajzfilmet, mely ugyan szintén asszociatív módon épül fel, jelentős nemzetközi sikerét azonban annak is köszönhette, hogy a film képzettársításai a lokális történelmi-politikai kontextus ismerete nélkül is viszonylag könnyen dekódolhatók. Jancisnak az idei filmhéten bemutatásra került Zongora (Piano, 2015) című hagyományos technikával készült rajzfilmje egy városi társasházban és akörül játszódik. Epizodikus és enigmatikus szerkesztéssel beszél apró vágyakról és lehetőségekről, melynek keretében a szereplők különálló útjai néhol találkoznak, és a filmben metaforikus sorvezetőként vonul végig a járdán zongorát toló erotikus nő motívuma. Kaspar Jancis ezen filmjét 2015-ben az Észt Kulturális Alap az év legjobb animációs filmjének választotta.

A Pärn-féle asszociatív hagyománytól kissé a narratív film felé mozdul el Chintis Lundgren Az Élet Herman H. Patkánnyal (Elu Herman H. Rott’iga, 2015) című rajzfilmje, úgy, hogy megőrzi annak abszurditását és játékosságát. Ez az alkotás észt-horvát koprodukcióban született, ami már csak azért is úgyszólván logikus, mert az észt és a horvát animációs hagyomány között olyan sok a közös pont, hogy az szinte szükségszerűen együttműködésért kiált. Először is, mind az észt, mind pedig a horvát animáció (az ún. „zágrábi iskola” – zagrebačka škola) preferált műfaja a rajzfilm. Másodszor mindkét rajzfilmes tradíció a Disney-féle iskola alternatívájaként jött létre, és a realisztikus, a háromdimenziós térbeli illúziót megteremteni igyekvő stílussal szemben a modern dizájnra és a UPA-stílusként is ismert karikatúraszerű, stilizált nyelvhasználatra esküszik. Harmadrészt mindkét nemzet transznacionális keretben úgy alakított ki sajátos, önmagára jellemző formanyelvet, hogy eközben egy nagyobb állami entitás része volt: a horvát animáció Jugoszlávián belül, az észt pedig a Szovjetunión belül volt képes eredeti stílus létrehozására. Ugyanakkor jelentős különbség a két, nemzetinek is nevezhető hagyomány között, hogy amíg a horvát rajzfilm ötvenes évektől kezdődő aranykorának a nyolcvanas években leáldozott, pontosan ezekben az években kezdett kiemelkedni a viszonylagos ismeretlenségből a Pärn által dominált észt rajzfilmes istálló. Az újjáéledni látszó horvát animáció összefüggésében Az Élet Herman H. Patkánnyal című rajzfilm kitűnő elemzési terepe lehet annak, hogy mennyiben viszi tovább az alkotás a horvát és az észt animáció formai sajátosságait, illetve hogyan kombinálja azokat. Anélkül, hogy a két animációs iskola kapcsolatát ezúttal részletesen fejtegetném, érdemes talán megjegyezni, hogy a takarítómániás cica és a No, megállj csak! című szovjet klasszikus sorozat farkasára emlékeztető alkoholista patkány szimbiózisát bő humorral tárgyaló Lundgren-film megújítja a Dušan Vukotić-féle Surogat (Műanyag, 1961) szögletes, Paul Klee-re emlékeztető stilizált nyelvét, ugyanakkor képi elemeiben kevésbé követi az észtek szürreális képi kompozícióinak tradícióját. Ez a Priit Pärn iskolától való elszakadás apró jeleként is regisztrálható.

Az észt filmhéten bemutatott három másik film mindegyike stop-motion film, melyek közül kettő az egyébként Elbert Tuganov által 1958-ban alapított és bábfilmekre specializálódott Nukufilm stúdióiban készült. A kivételt az Észt Művészeti Egyetem keretében született Fűrészporos szerelem (Ma saen Sind, 2015) című tárgyanimáció képezi, melyet a legfiatalabb nemzedék közül az 1990-ben született Sander Joon rendezett, Egert Kesa és Jaan Sinka társaságában. Ez a bábfilm egy várandós asszony és férjének közös étkezésével és a férfi bizarr meggyilkolásával indul, aztán a fűrészporrá változó férj szüntelen kísértéseibe torkollik. Ami igazán érdekesnek tűnik Sander Joon munkájában, az, hogy képesnek mutatkozik másféle nemzeti bábfilmes hagyomány, különösen a cseh stop-motion bábfilm mintáinak adaptálására, ami elsősorban azoknak a švankmajeres, horrorszerű elemeknek az involválódásában figyelhető meg, melyek a tárgyak antropomorfizálásában, az élő és az élettelen közötti határok eltörlésében, az unheimlich viszonyok erőteljes jelenlétében detektálhatók.

A Nukufilm két filmje közül Riho Unt filmje, A gazda (Isand, 2015) egy elhagyatott házban játszódik, ahol a házikedvencként tartott kutya és egy csimpánz várja soha vissza nem térő gazdáját. A kettős tragédiával végződő film metaforikusan a paternalizmust és az ahhoz kapcsolódó magatartásformákat vizsgálja. A CGI-jal felturbózott alkotást ijesztőbbé teszi technikai precizitással és aprólékossággal kidolgozott karaktereinek fotorealisztikus jellege, ugyanakkor éppen az élettelen figura és az élő szereplő közötti határokat elmosni látszó számítógépes képalkotás által megteremtett ún. „nyugtalanság völgye”-effektus (uncanny valley) többszörözi meg a film thrillerszerű hatásait.

A Nukufilm másik alkotását, a sokféle animációs formát kipróbáló Ülo Pikkov jegyzi, akinek eddigi életművéről a 2013-as észt filmhét kapcsán részletesen beszéltem Animációkkal osztja az észt című írásomban. A tavalyi Mediawave-en debütált Tik-tak (2015) című alkotása elnevezéséhez méltóan egy órásműhelyben játszódik, ahol az ember fölött idővel a gépek veszik át az irányítást. A film témájához különösen passzol a Pikkov által választott technika, nevezetesen a pixilláció (az élőszereplős felvétel animálása), amely az órák, az órás és a géppé váló műhelybeli egér szaggatott-robotszerű mozgása révén az antropomorf és a mechanikus kapcsolatok átjárhatóságát kutatja. Az, hogy Ülo Pikkov az elmúlt években többször kísérletezett a pixillációval és egyéb, nem hagyományos technikával, az észt animációs spektrum színesedésének ígéretét hordozza magában, és egyszersmind azt is, hogy az észt iskola ne pusztán Priit Pärn és követőinek stílusával legyen ekvivalens.

Gerencsér Péter

_{Észt Filmhét – Új észt animáció}

_{Szeged, Grand Café}

_{2016. március 19.}