Zengő tombolás, de semmi értelme nincs

MACBETH TRAGÉDIÁJA

SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA
Illusztris gárdához csatlakozott az immár öccse nélkül rendező Joel Coen: fivére épp színházi elfoglaltságaival magyarázta távolmaradását, így a bőven húsz felett járó Macbeth-adaptációk újabb példánya akarva-akaratlanul szólódirektori képességeinek főpróbája lett.

Kurosawa egyszerre hipnotikus és nó-színházi tradíciókat mímelő átirata (Véres trón), valamint Polanski szöveghű, naturalista (az 1971-es Macbeth) után kérdés, tud-e egy újabb auteur bármi újat mondani az egyébként ígéretes témában: a skót darab ugyanis valóságos búvópatakként csörgedezik minden bűntudattal, hatalomvággyal foglalatoskodó rendező előtt, nem mellesleg a Macbeth rendkívül érzékeny az adott rendező stílusvonásainak kiemelésére.

7 évvel Justin Kurzel lázálomszerű, de egyébként hihetetlenül üres feldolgozása után Joel Coen vágta fejszéjét az egyik legnagyobb fába: a Macbeth tragédiája feltétlenül dicsérendő unikális vállalása, jelesül két radikálisan eltérő médium összhangba hozása miatt. Filmet és színházat ugyanis igencsak nehéz autentikus végeredménnyel közös nevezőre hozni – míg utóbbi skatulyába zárva ragaszkodik önnön, régi mívességéhez, klasszicizmusa pedig ritkán engedélyez igazi esztétikai forradalmat, addig a dinamizmuson, ritmuson nyugvó, sőt, belső-lélektani tartalmak kivetítésére alkalmas mozi örökké újjászülető, modern tendenciákra gyorsan reagáló forma.

Vizuális szempontból nem is érhető szó a ház elejét. Köd lepi el a látóterünket, varjak szállnak a levegőben és hírnöklik a karakterek végzetét, a vészbanyák feltűnése rögtön megelőlegezi a királlyá koronázott tábornokra nehezedő pszichológiai nyomást. Realitás és képzelgés mosódnak el, tehát a Macbeth tragédiája abszolút hű a királygyilkosság folytán bomlott elméjűként önmagát elpusztító uralkodó regéjéhez és ilyen rangban módfelett indokolt Coen stilisztikai húzása – ahogy Macbeth fokozatosan eltávolodik saját valóságképétől, úgy a tradicionális színházi képi világ is az újításokra fogékony celluloid-esztétikára cserélődik. Ilyenkor valódi diadalt látunk, a Macbeth tragédiája testközelbe hozza a karakterdrámát, egyetlen önhitt, megalomán antihős leszállóágát: Bruno Delbonnel operatőr négyzetalakú 1.37:1-képarányba foglalja a címalak dezorientációját, színház és film nászra kelése legjobb pillanataiban az ugyancsak őrület-központú német expresszionizmus, illetve bizonyos Hitchcock-thrillerek (Psycho) fekete-fehér kavalkádját idézi. Fény és sötétség, világosság és árnyék kölcsönhatásba léptetésével Coen remekül világít rá a XVII. században írt tragédia vezérmotívumára: kontrasztos snittjeiből csak úgy sütnek a Macbeth-ben tomboló szélsőséges indulatok.

Óriási kár, hogy az első 30 percben tapasztalható lendületnek búcsút int a maradék 70: a Macbeth tragédiája ugyanis innentől érthetetlen módon jobban bízik a teátrális, így kreativitást ritkábban engedő megoldásokban. Fásultnak, merevnek hat az egész, úgy érezzük, mintha az író-rendező, valamint színészei pusztán felolvasóesten ücsörögve trappolnának végig a bárd szövegén. Kiderül, a hűség nem elég – a Macbeth tragédiája üvölt valami egyediért, önálló, sarkainkból kiforgató szerzői világlátásért, amelyet persze meg is ad, de fájdalmasan rövid időre. Nem segít, hogy a világirodalom egyik legösszetettebb intrikusát játszó Denzel Washington sincs a helyzet magaslatán: az idős, Joker-vigyorba merevedett Jack Nicholsonhoz, netán a vékony ajkakkal bólogató Robert De Niróhoz hasonlóan az afroamerikai legenda is pusztán rég bevált manírokra hagyatkozik, ám munkamódszere idővel nem belevonja a nézőt Macbeth infernális lelkivilágába, hanem kiveti őt onnan. Szinte paródiába illik Washington ezredik indulatos felkiáltása vagy oda nem illő grimasza – a Macbeth tragédiájában épp a rendező neje, Frances McDormand mentheti a menthetőt.

Ritkán vetemedik látványos gesztusokra, háttérből manipuláló, cselszövéseit rezignált tekintettel végző Lady Macbeth-ként öröm nézni a rezdüléseit, olyannyira, hogy visszafogottsága révén a kötelező utolsó, immár nagyszabású érzelemkitörésre húzott őrület is roppant indokolt. Sőt, nála is emlékezetesebb a három boszorkányt elképesztő mozgáskultúrával és mimikakészlettel életre keltő brit színpadi színésznő, Kathryn Hunter jelenléte: szerepformálása révén tényleg érezhetjük a törékeny emberre nehezedő, bírhatatlan terheket, pontosan ezért kár, hogy Washington egyáltalán nem megfelelő partner a közös jelenetekben. Igaz, együttműködésükben olykor bravúr születik, elég pusztán a víztükörben felvillanó, jóslatot hirdető vészboszorka arcára gondolni, a Macbeth tragédiája a játékidő haladtával egyre inkább lemond az ilyen retinába égő pillanatokról.

Beszélhetnénk róla, hogy a skót király bukása szegről-végről épp a Coen-fivérek pályaképét benépesítő lúzerek és pitiáner gengszterek (Véresen egyszerű, Barton Fink, Az ember, aki ott se volt) középkori parabolája, a hasonlat sajnos nem túlságosan erős. Unalomba fullad a Macbeth tragédiája Washington félreértelmezett játéka, az alig kihasznált modernista díszletek és a mind szórványosabb film-színház-metafora révén, így a kurrens adaptáció csak egy újabb méltóságteljes, fáradt tétel a számtalanszor feldolgozott színmű vászonlenyomatainak sorában. Noha Joel Coen továbbgondolja a tragédia befejezését, pluszjelenetet illeszt a film végére, ötlete nem írja fel a korábbi másfél óra fásultságát – javallott inkább a Welles-, Kurosawa-, Polanski-adaptációk pótlása vagy újranézése, az ínyencek pedig Tarr Béla 70 perces, kétsnittes tévéfeldolgozásával is próbálkozhatnak.

Szabó G. Ádám