Virág a romokon

Zömmel társas kapcsolatokat vizsgálnak Josephine Decker pszichodrámái: a Thou Wast Mild and Lovelytól a Madeline a mélybenen át a Shirley-ig az amerikai független szcénába soroló direktor nemcsak briliáns, végletekig részletes és hiteles rajzokat skiccel párkapcsolatokról vagy akadémikusi körökben jelentkező, férj-feleség, oktató-hallgató viszonyt befolyásoló függőségi relációkról, legalább ennyire foglalkoztatja szereplői mentális dimenziója is. Decker zavaros elmeállapotokra merül, a szerelmi, baráti összefonódásokat pedig nagyszerű vizuális metaforákkal, sőt, egyenesen formanyelvi truvájokként ábrázolja – stílusérzéke Az ég a földig érben sem hagyja cserben.

Hangjegyek villannak fel egy tanteremben, beborul az ég Lennie, a főszereplő tinilány mögött, egymás érik a karakterek gondolatvilágából a kényelmetlen reáliákba és onnan vissza folyó áttűnések: úgy tűnhet, Decker túlzásokba esik, szimbólumai túlságosan direktek, mintha nem bízna a közönségében, holott szó sincs ilyesmiről. Gyászmunka és kitörő lelkesedés, élet és halál, vég és újrakezdés nyomatékosan érzésként megjelenített, cseppet sem kimondott vagy didaktikus leképzése Az ég a földig ér vagyis, tehát a rendező képben, hangban feltárulkozó megoldásai rendkívül mozikompatibilisek. Decker a nagybetűs Mozgókép nyelvét beszélő auteurként érzékfeletti utazásra hívja nézőit, színpompás beállításai, asszociatív-poétikus jelenetei végképp mellőzik a young adult-regények giccsbe hajló esztétikáját, így az ifjúsági regényirodalom jelen esetben sutba vágja az összes gyermekbetegségét, jelen alkotás egyszerre közönségigényekre vadászó, ugyanakkor az alkotó egyéni világlátását tükröző midcult.

Szinte az ifjúsági történetek Lynne Ramsay-jeként győzedelmeskedik Decker: Az ég a földig ér ugyanis elsősorban gyászfeldolgozó melodráma, vagyis a főszereplő a vele csaknem szimbiózisban élő testvére, Bailey hirtelen, szívritmuszavarban bekövetkezett halálán igyekszik túllendelni. Újfent eltérünk a hagyományoktól, sőt, revizionista igényű tinifilmmel akad dolgunk: Az ég a földig ér – pontosan úgy, mint a bukolikus szcénákat a zűrzavaros pszichével összehangoló Thou Wast Mild and Lovely, illetve a mozgásszínház és mentális betegség párhuzamát feltáró Madeline a mélyben – hősnője leírhatatlan fájdalom, valamint kamaszkori naivitás vékony zónájában cselleng, vagyis próbál felnőni, összhangba hozni felbolydult emócióit. Így Decker melodrámája nemcsak remek éréstörténet (coming-of-age story), de elképesztően jól árnyalt karaktertanulmány is: a John Lennonnak becézett Lennie-t/ polgári nevén Lennont ugyan ledönti a lábáról a klarinétos Joe hangszerfutama, de Toby, a halott testvér vőlegényének elfojtott fájdalma is bekebelezi. Helytállni, egészséges felnőtté válni idegtépő, hatalmas próbatételt jelentő körülmények között pedig óriási feladat: ettől lesz Az ég a földig ér sokkal több, mint egy újabb young adult-klón.

Toby és Joe ráadásul a szerelmi háromszögtörténetek férfialakjainak cáfolataiként definiálhatók – míg előbbi pragmatikus, utóbbi idealista, vagyis Deckernél a két srác közötti választás cseppet sem a romantikus vígjátékok könnyedségét tükrözi, hanem örök életre szóló döntést földhözragadt, de talán unalmas hétköznapiság és akadályokat legyűrő álmodozás között. Ezt is ragyogóan érinti a mozi: Lennie belső utazása, karakteríve leginkább arról szól, hogyan tud a keserű valóságba süppedt, de korábban önfeledten futó, verseket, bátorító szentenciákat papírra, netán levélre író kamaszlány visszatalálni önmagához, illetve boldogságához. Zenei és irodalmi referenciákkal is bőven él a rendező: a Debussy, Vivaldi, Bach-klasszisukra hangszerelt, komolyzenei beütésű, Lennie vagy Joe fejében pulzáló emlékképek mentális utazás-drámákra hangolt vignetták önmagukat kereső, társra lelő fiatalokról, ahogy a Lennie (illetve vele együtt Joe) által bálványozott Üvöltő szelek Emily Bronte-csodaműve is gond nélkül lényegül a főszereplőtrió pszichológiai átalakulásának indexévé.

Ava Berkofsky operatőr beállításain Lennie és Joe közös, virágoskerti Bach-délutánja, netán rendkívül panteista, intimen természetközeli zenekari próbája egyszerre babaház-színvilágúak és líraian hipnotikusak, vagyis Az ég a földig ér hangulatfestészete újfent élet, halál, gyász, feltámadás ütközősávjába kalauzol. Mi több, Decker karakterológiája is plusz rétegekkel gazdagodik – Az ég a földig ér ugyanis régi sebeket hordozó, kisebb-nagyobb mértékben traumatizált, hétköznapi emberek polifóniája. Összetett jellemrajzokban dúskálunk: Lennie nem tud klarinétozni Bailey halála óta, vagyis a lelkében tátongó ürességet húzza alá a belsőjében soha meg nem szólaló ének. Joe legjobb barátja és barátnője románcba forduló megcsalásán-árulásán képtelen túllendülni, így nehezebben közeledik Lennie-hez, Toby-t a nővér halálának fájdalma gyötri, sőt, a hervadó virágai felett zokogó Nagyi vagy a tovatűnt kamaszkorához ragaszkodó, rokonaival élő, gyakran befüvező Big bácsi is problémás, életükben megrekedt alakok. Sőt, Decker még a Lennie-Bailey-összetartozást sem hagyja kritika nélkül: nemcsak a hősnő beszél lánytestvére portréjához, így szelleméhez, vagyis tartozik a halottakhoz (melyet Bailey kiterített, sőt, viselt ruhái ugyancsak jeleznek), de kiderül, gyakran Lennie és Bailey sem értettek egyet, konfliktusaikat viszont rendre elsimították, barátok maradtak, nemcsak testvérek. Így még inkább szíven üt a nővér hiánya és Az ég a földig érben még jobban empatizálhatunk a valódi lelki társától fosztott, önzetlen Lennie végtelen magányával, illetve későbbi újjászületésével.

Önmagukkal dűlőre jutni igyekvőkön túl másról is beszél Decker: a halálon való túllépésről, veszteségfeldolgozásról, de leginkább arról, sose engedjük, hogy nyomasztó gondolatok deformálják a világképünket, lelkünket és örökre olyanokká változtassanak minket, akik sosem lennénk. Már-már a Paul Thomas Anderson jegyezte Magnólia utolsó elfogadás-montázsának szellemisége visszhangzik Deckernél – Lennie végül meg is szabadul a pusztulás viselhetetlen terhétől, többé nem tartja rabságában egy feketévé hervadt növény, éppen ellenkezőleg: rózsaszín virágszirmokban tobzódó tisztásban tanul meg újra élni, azaz Jandy Nelson és Josephine Decker a pusztuló, vízhez, esőhöz, élethez nem jutó növények regenerálódását is a főhős szemléletváltozásának rendeli alá.

E tematika, helyesebben a teljes játékidőn végigvonuló önkép-narratíva révén válik Az ég a földig ér csodálatos, sőt, paradigmaváltó amerikai YA-adaptációvá: noha pár hónapja Francois Ozon ugyancsak ifjúsági regényfeldolgozásban elmélkedett vágyról, múltról, queer-szemléletről (’85 nyara), Josephine Decker tini-melodrámája az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni érzékenysége, valamint a Kszi, Simon intelligens vígjátéki zöngéi közé pozícionálva formálódik mesterművé. Igaz, olykor sablonos konfliktusok – Lennie, Joe és Toby lamúrja egyszer-kétszer szappanoperai primitivitással fenyeget – gyengítik a sztorit, Az ég a földig ér, noha a zene és a szerelem révén tartalmaz közös pontokat, sosem adja át magát a Sundance-nyertes CODA generikusságának. Kultfilmként, sajnos idejekorán letűnt, de megfelelő kritikai visszhangot nyert ifjúsági románcként tarol megállíthatatlanul: légies és fajsúlyos karaktertabló az újra megtalált harmóniáról, pontosan olyan szenzuális élmény, mint levegőbe emelkedő hőlégballonon kapaszkodva, majd arra feljutni szerelmet vallani az igazinak.

Szabó G. Ádám

The Sky Is Everywhere, 2022

Rendező: Josephine Decker

Szereplők: Grace Kaufman, Jason Segel, Cherry Jones, Jacques Colimon, Pico Alexander