Vegyesszerelem

Hasonló nemzetközi kapcsolat mindjárt három is van Az almafa virága című magyar-vietnámi filmben: a 70-es évek elején játszódó szálban az agráregyetemen alakul ki két pár a vietnámi és a magyar hallgatók között, majd a film történetének kortárs részében ugyancsak egy vietnámi lány és egy magyar fiú talál egymásra.

A cselekményfordulatok vázlatos felidézéséből is kitűnhet, hogy ez a zenés-romantikus, többszörösen szerelmes film nagyon nagy terheket cipel a gyenge vállain – már ha bocsátkozhatunk újabb nyelvi és képi zavarba. A zavarok nagyját a szerelmesek napja környékén meg is lehetne bocsátani az alkotóknak, mert hát a szerelem nemcsak vak, hanem azokat is zavarodottá teszi, akik beleesnek, de jó lenne, ha az alkotók meg tudnák őrizni valamit a józanságukból.

A hasonló romantikus alkotások laza dramaturgiát követnek, ezzel semmi baj nincsen. Talán két film juthat eszünkbe a valóban nem túl gazdag kínálatból: a Lora (rendezte Herendi Gábor, 2007) és a Most van most (rendezte Szajki Péter, 2019) – azért csak kettő, mert a további filmek, mint például Szajki Péter két korábbi munkája, az Intim fejlövés és a Nejem, nőm, csajom a szerelmi szálba groteszk elemeket kevernek. Ez van a BUÉK-kal is (Goda Krisztina, 2016): azon kívül, hogy szerelmek jönnek és mennek, kibontakoznak és elmúlnak, a filmben vannak a romantikus megszokásokon kívül határozottan kínos helyzetek, visszás megoldások és közösségi eredetű drámák, mindezzel tehát a hasonló filmek túlmutatnak a romantikus történet keretein. Ha visszatérünk Az almafa virágával párhuzamba hozott Lorára és Most van mostra, azt mondhatjuk, hogy az előbbi jól érzékelhetően a melodráma műfajának hagyományait viszi tovább, míg az utóbbi az Álljon meg a nászmenet rokonságába tartozik – ezek azok a filmek, amelyekben Julia Roberts újra és újra elmenekül a küszöbön álló házasságkötés elől. Ilyesmi utalás egyébként Az almafa virágában is van.

Az almafa virága azonban többet vállal: a 70-es években játszódó fejezeteiben valamiféle társadalomrajzot vázol fel, amelyet aztán szinte kényszerűen folytatnia kell a napjaink Magyarországán játszódó részekben is. Ami az ötven évvel ezelőtti, talán gödöllői jeleneteket illeti, ezekben megvan az a hangulat, amelyet nosztalgiával lehetne visszahozni a 2022-es folytatásban a „milyen szépek voltunk fiatalon”, „bezzeg a mi időnkben” típusú szembesítések során. A 70-es évek azonban az alkotók kezén a sötétség birodalmaként jelenik meg, amelyben egy erdei kiránduláshoz is valamiféle engedélyeket kellett beszerezni; tényleg így van a filmben. Az elnyomás rendszerét igazság szerint nem a magyar szervek működtetik a film tanúsága szerint, hanem az a felügyelet, amelyet a vietnámi diákok felett gyakorol a saját pártjuk és a saját államuk: a magyar diákokkal nem ismerkedhetnek, pláne nem keveredhetnek érzelmi és egyéb viszonyokba, el kell számolniuk minden percükkel, amit nem az állatrendszertannal vagy a növényvédőszerek tanulmányozásával töltenek. A vietnámi diákok magyarországi jelenlétét a film a hazájukban zajló háború eseményeibe ágyazzák, amelyekről a rádióból és a tévéből lehet értesülni – a háború egyébként nagyjából a film cselekményének idején ért véget.

De térjünk vissza a romantikus film kötelező elemeihez: a vietnámi elvtársak sem tudják megakadályozni annak a két kapcsolatnak a kialakulását, amelyekre a film épül. A cselekmény mindkettő sorsát meghosszabbítja a máig, hiszen a vietnámi fiú – magyar lány felállás tagjai a film második részében házaspárként tűnnek fel Budapesten, a fordított szereposztás párjának sorsát pedig éppen a film elején megismert vietnámi lány kezdi el felkutatni nagyszülei fiatalságának helyszínén. Szóval összegezzük, mielőtt az olvasók ugyanúgy eltévednének, mint a film nézői: a film elején a Duna budai partján feltűnő lány nagyanyja vietnámi vendégdiák volt Magyarországon, a nagyapja pedig az ugyanazon az egyetemen tanult magyar fiú. Ezzel semmi titkot nem árulunk el, egyébként is távol álljon tőlünk a film cselekményének felmondása – csupán érdemes jelezni, hogy Az almafa virága ötven éves távlatot fog át, hőseinek történetét pedig alig-alig tudja uralni, még kevésbé képes arra, hogy azonosítható módon jellemezze őket, továbbá nagyon sok ponton gyengén indokolja a szereplők tetteit. Hogy a magyar nagypapa miként jutott el Vietnámba, ott milyen kalandok során tűnt el, majd hogyan keveredett haza Magyarországra, azt a film nem mutatja meg, tehát nem leszünk a részesei a szereplők kétségtelenül izgalmas életútjának. Vannak további részletek, de ezek tisztázásában ne legyünk telhetetlenek: közlekedett-e 1974-ben közvetlen Budapest-Hanoi vonat? – nem látszik túl valószínűnek.

A részletek és apróságok nem érdekesek most, lényegesebbnek látszik az a lehetőség, amelyet Az almafa virága című film elszalasztott: fél évszázadon és földrészeken átívelő szerelmi történet magyar és vietnámi szereplőkkel, mindez jól azonosítható módon a két nép kapcsolatába és történetébe ágyazva – csupa izgalom, csupa érzelem, vevők lehettek volna rá nagyon sokan húszévestől hetvenévesig, Hanoitól Gödöllőig.

Szíjártó Imre

Az almafa virága
Magyar-vietnámi film, 2022

Szereplők: Koltai-Nagy Balázs, Nari Nguyen, Sötő András, Takács Katalin

Forgatókönyv: Szűcs Dóra és Dang Thanh Binh, zene: Csengery Dániel, operatőr: Csepeli Eszter és Szilágyi Gábor, vágó: Erdélyi Flóra, producer: György Lea és Sípos Anna

Rendezte: Szűcs Dóra