Valahol Magyarországon

Érdemes a fenti bevezető elemeit sorravenni, hiszen Az unokában Deák Kristóf pontosan a hasonló igényekre válaszol.

Ami Az unoka jelenelvűségét illeti, nagyon rendben van a dolog, hiszen viszonylag új bűnözői trükkről beszélünk, amelynek nyomán új szó született a magyar nyelvben, az „unokázás”. Az unokázás hátterében éppenséggel friss társadalmi folyamatok húzódnak meg, amelyeket a film érzékenyen dolgoz fel. A magyar falvakat és városokat egyaránt érinti az elöregedés, ami egyrészt a megemelkedő átlagéletkorral, másrészt a felnövekvő korosztályok egyre kisebb létszámával függ össze – a film jól azonosíthatóan Budapesten játszódik, tehát az idősek helyzetét lakótelepi lakásokban és ugyancsak elöregedő bérházakban mutatja meg. Mindezzel a történet szociálisan mintha kissé fölélőne az unokázás által érintett csoportoknak, hiszen itt a magyar világban így is éppen eléggé nyugtalanító nyugdíjas-nélkülözés van csupán, és nincsen valódi szegénység. A film elején a főszereplő nagyapja körülbelül másfél millió forintot szed össze nagyhirtelen a lakásban, ami azért a háztartások döntő hányadában nem sikerülne – ugyanakkor felvillan egy olyan lista a történetben, amelyben sokkal jobban elengedett nyugdíjasok szerepelnek, ez is a vagyoni rétegződés felső csoportjai felé mozdítja el a film valóságábrázolását. Amiről beszélünk, az ugyancsak régi dilemmája a magyar filmnek: ha a történet lefelé van stilizálva, könnyen belecsúszunk a szegénység-díszletbe, ami azért megesett az elmúlt néhány évben, különösen olyan filmekben, amelyek nem voltak elég hitelesek szociográfiailag (Szeressük egymást, gyerekek 1996; I love Budapest 2001; Csudafilm 2005; Noé bárkája 2006). Ha viszont a középosztály körében mozgunk, nehezen igazolhatók a történet szociális alapokon kialakuló konfliktusai (például Halj már meg 2016). Van persze jónéhány megélt, érzékeny és pontos társadalomképet kidolgozó filmünk az elmúlt harminc évből, ezekről külön lenne érdemes beszélni – ilyen az Iszka utazása (2007), a Vespa (2010) vagy a 2012-es Csak a szél. Az unoka ugyanakkor nagyon hatásosan kapcsol össze társadalmi rétegeket és nemzedékeket, ilyen az irodaház és a panel valamint a hozzájuk köthető emberek sorsa, miközben ezek között az élet- és munkaterek között érdekes más párhuzamok is vannak a film fikciójában: az unokázós csalók ugyanúgy félrevezető telefonhívásokkal könnyítik meg a nyugdíjasokat, mint a nyugati módra szervezett úgynevezett call center munkatársai.

Az elöregedés szükségképpen együtt jár a magányos emberek számának növekedésével, hiszen az idős emberek gyakran maradnak egyedül akár úgy, hogy kihalnak mellőlük a közvetlen családjuk tagjai, akár úgy, hogy atomizálódott létezésekről beszélünk, amelyben nincs hely a többgenerációs együttélésnek. Nagyon beszédes, hogy a filmben nagypapa és unokája viszont egy lakásban élnek, ami egyrészt szép dolog, másrészt összefügghet azzal, ahogy a film a huszonéves unokát ábrázolja – Rudi nyámnyila legény, ifjúkori magányosságát (azaz azt, hogy nincs barátnője) a nagyapja is szóváteszi. Az unokázás pontosan az idősek növekvő száma és erősödő magányossága miatt kaphatott lábra, ezt a film kiegyensúlyozottan mutatja meg.

Időszerű téma, valódi, sokakat érintő társadalmi probléma, ez Az unoka anyaga, amelynek frissességéről akkor győződhetünk meg, ha rendszeresen olvassuk az újságok híreit új trükkökről és a sikeres rajtaütésekről és elfogásokról. A film éppen ez utóbbiakat kérdőjelezi meg, hiszen az egész történet arra épül, hogy a rendőrségben nem lehet megbízni. A film tehát nem a lappangó bűncselekményekre helyezi a hangsúlyt – a rendőrségi szóvivők gyakran beszélnek a hasonló esetek látenciájáról –, hanem a megtörtént és kitudódott esetekkel kapcsolatos rendőrségi közönyre. Ezt a film nagyon kevéssé meggyőzően mutatja be, hiszen egyáltalán nem tapasztaljuk, hogy a rendőrök lusták lennének, és az áldozatoknak kényszerűen maguknak kellene nyomozniuk és intézkedniük.

A magyar forgatókönyv-fejlesztési gyakorlat ugyancsak évtizedes gondjára mutathatunk rá ezen a ponton, a műhelymunka hiányára, amit a 2010 után berendezkedő támogatási rendszer megpróbált kezelni, úgy látszik ebben az esetben nem nagy eredménnyel. Talán használt volna ugyanis a filmnek, ha a forgatókönyvírók mellett álltak volna segítők, mégpedig mindjárt két terület képviselői: hivatásos dialógus-, jelenet- és történetírók, akik képesek az anyagot hatásos szerkezetbe terelni, illetve a hasonló ügyeket jól ismerő rendőrségi munkatársak. Egy olyan példát hozunk, amely a két szakmát összekapcsolja: a filmbeli óra története nagyon megterheli a filmet, az óra sorsa ráadásul szinte egyetlen ponton sem hihető – vajon egy csaló valóban elvesz az áldozatától egy számára értéktelen órát, amely ráadásul bizonyítékként szolgálhat ellene?; és képest ezt az órát nyilvánosan viselni?

Utolsó fejezetünk legyen az a kérdés, amelyet folyamatosan érintettünk idáig: a szerzőiség és a műfaj dolgáról van szó. Egy elsőfilm esetében nehéz kézjegyről beszélni, bár Deák Kristóf a 2016-os Mindenki című kisjátékfilmmel és más munkáival igazán szépen jelent meg pályakezdőként. Áttételes kapcsolatok mégis felsejlenek a Mindenki és Az unoka között, ezekről majd később. Az unoka tulajdonképpen afféle városi western, hiszen a műfaj egyik legerősebb cselekménysémáját mozgatja: az áldozatnak a maga kezébe kell venni a nyomozást és az igazságtételt, mert a társadalom bűnüldözésre hívatott szervezetei nem látják el a feladatukat. Ebben az eseménysorban aztán törvényszerűen szerepelnek krimiszerű és akcióelemek, hiszen látunk fordulatos üldözésjeleneteket, sőt fegyverek is elég gyakran szerepet kapnak. A szerzői szándék és a műfaji elemek összeépítésére számos jó példát láthattunk a magyar filmben az elmúlt években, gondoljunk csak Szász Attila munkáira, az 2014-es A berni követre vagy az egy évvel későbbi Félvilágra, továbbá Gigor Attila nagyszerű A nyomozójára (2008). Az unoka westernnek elég bátortalan, ráadásul talán az történik vele, ami a Mindenkivel: a fontos téma több ponton mesévé szelídül – ilyen az önsegélyező csoportból bosszúállókká alakuló nyugdíjasok esete vagy a kedves nagymama és álnok unokája felállás.

Éppen a bemutatkozó filmekre szokták mondani, hogy az alkotójuk beléjük zsúfolnak mindent a minél erősebb pályakezdés érdekében. Deák Kristófnál ez a pályakezdő leckefelmondás azért látszik meglepőnek, mert magát több szakterületen kipróbáló, sikeres alkotóról van szó. Rendkívül tehetséges emberről, aki sok örömet fog még szerezni a nézőknek.

Szíjártó Imre

Az unoka, 2021

Szereplők: Blahó Gergő (Rudi), Jordán Tamás (nagyapa), Jászberényi Gábor (Doma), Pogány Judit (Anci mama), Bárdos Judit (Vera), Döbrösi Laura (Zsuzsi)

Forgatókönyv: Deák Kristóf, Nina Kov, zene: Balázs Ádám, operatőr: Maly Róbert, vágó: Csillag Mano

Rendezte: Deák Kristóf