Vágósúly

RÖFI

SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA
Zsánerköntösbe bugyolált karakter-és szociodrámából rengeteget találni a kortárs horrorok vagy thrillerek palettáján: Carlota Pereda részben jelesre vizsgázik az öntőformák elegyítéséből, ugyanakkor filmje hiányosságai is szembeötlők.

Tart a nyári szünet, a kamasz Sara mégsem úszhat nyugodtan a kis spanyol falu ifjúsága által látogatott medencében – túlsúlya miatt három népszerű, ugyanakkor kegyetlen osztálytársnője verbális piszkálódásának céltáblája. Pereda jó érzékkel szituációkon keresztül, fájdalmas, lélekromboló szavak beemelésével nyomatékosítja a főalak totális elveszettségét: érezzük, sérelmeit nem zárhatja örökké magába, a gyülemlő feszültség egyre robbanásveszélyesebb.

2018-as, azonos című 14 perces rövidfilmjét dolgozta egész estés munkává a rendező: a Röfi talán legfontosabb kérdése, működik-e 90 percben a szűk negyedórára korlátozott pszichológiai terror? Itt mutatkozik a legfőbb különbség: míg a zsenge Sara hányattatásainak egyik húsba vágó, rendkívül fontos szegmensét tárja elénk, addig a nagyjátékfilm-átirat gyakran sallangokhoz nyúl, így – szóvicc ide vagy oda – a terebélyesebb cselekmény egyúttal csökkenti is a korábban működő minisztori hatását. Persze, a direktor ettől még összpontosíthatna jobban a drámai határpillanatokra, de a Röfi képtelen erre és bár Pereda sokáig ügyesen keveri a lapokat, legkésőbb a sztori harmadából érezhetően kifogy a szufla.

Naturalisztikus, didergést okozó, megalázottságot közvetítő rémdrámaként nem is bőg le a mozi: Laura Galán elesett tekintete, kapkodó zihálásai, bántalmazást sugalló nyögései jószerivel oldalakat töltenek meg, a Röfiben a színész testalkata, natúrképességei végzik a munka dandárját, így Pereda műve nemcsak a tinédzserkor problémáit részletező coming-of-age storyként, hanem bőr alá hatoló pszichodrámaként is szépen muzsikál. Minden testre fröccsenő vér, bőrfelületre ragadó piszok, illetve zsírpárna Sara kilátástalanságát hírnököli, így a Röfi már-már tiszta mozis formanyelvi húzásokkal élő, intolerancia, testszégyenítés („fat-shaming”), önbizalomhiány, távolabbról szexizmus ellen fellépő vádirat.

Anti-bullyingnak szentelt tanulmányként viszont csak részben definiálható: a Catherine Breillat jegyezte Nővéremnek pszichothriller-verziójává duzzasztott sztori fókusza ugyanis idővel átterjed Saráról a lány szűkebb pátriájára és innentől Peredának lehetősége nyílik súlyosabb tézisek fogalmazására. Pontosabban csak nyílhatna, ugyanis a Röfi ezt az aspektust az ígéretes nyitány után félvállról kezeli. Addig viszont kifejezetten gondolatgazdag jeleneteket kapunk: miután Sara zaklatói közül egyet megöl, a többieket pedig elrabolja egy kisteherautós pszichopata, a cselekmény aprólékosan vizsgálni kezdi a falu kollektív bűntudatát, ráadásul ezt meg is fejeli a főszereplővel összejátszó gyilkos iránti szimpátiával. Vagyis Sara nem kortársaiban vagy szüleiben lel rá egy őt megértő személyre, hanem egy beteg lelkű szexuális ragadozóban, így a Röfi a közösség rossz beidegződésein túl az egyéni felelősség, illetve bűntudat kérdéskörét is vizsgálni kezdi.

Sőt, újabb rétegekre bukkanhatunk: a Röfiben egy tüsténkedő, régimódi, parancsolgató anya ugráltatja Sarát, vagyis a lány nemcsak osztálytársai cikizései miatt, de az otthoni körülmények folytán sem tud cseperedni, így a kollektív, falusi tudatlanság és a lányaikat kereső anyák hisztériáján kívül a diszfunkcionális család ingatag lábakon álló intézménye is gellert kap. Mi több, Pereda nemcsak a hitchcocki bűntudat klasszikus alaphelyzetét ülteti 21. századi környezetbe, de a gyermekeik után kutató édesanyák szekértáborát is pletykálkodó, tudatlan, egymást sosem támogató, hanem visszatartó csőcselékként írja le, azaz a Röfiben Sara pláne képtelen normálisan révbe érni felnőttként, ha nincs előtte megfelelő felnőttminta. Tehetetlen a rendőrség, a helyi Nemzeti Gárda perlekedő apából és fiúból tevődik össze, valamint más apafigurák is előszeretettel kicsinylik le saját gyermekeiket, Sara apja akaratgyenge, csupán öccse életrevaló – a Röfi hol véresen komolyan, máskor szatirikus, fekete humorból nagy kanállal merítő pamfletként mutatja be a falusiak hajba kapását vagy a direkt klisészerűre vett, ápolatlan, bűzös viskóba húzódó emberrablót, így Pereda thrillerje hangnemváltásban is jeleskedő zsánergyakorlat.

Bátran él a suspense eszközeivel, a rendező végig Sara látószögével azonosítja a nézőt, így amikor bizonyítékot rejtegetve bujkál, üzembiztosan generálódik a feszültség, ugyanakkor Pereda tudja, valójában ősrégi műfaji panelekből kölcsönöz, ezért, ha kajánul nevet rajtuk, a közönség is egészségesen hahotázhat a vígjátékba fordított izgalompillanatokon. A Röfi azonban végül teljesen megfeledkezik korábbi árnyaltságáról: az addig morális kétértelműséggel kezelt Sara-sorozatgyilkos-nexus hirtelen polarizált, jó és rossz összecsapásáról regélő, tárgyiasított nők és bestiális hímsoviniszta közötti harcról beszámoló átlagthrillerré züllik. Orrfacsaró a bűz, kampón lógnak a visító áldozatok, törnek a csontok, golyó és penge döfődnek a testekbe, de Sara és a gyilkos átmenet nélkül, sutba vágott karakterológiával ugranak egymás torkának, hovatovább, a címszereplő is oktalanul érkezik az addig őt vegzálók megmentésére.

A Röfi egyenesen mesterműstátuszig vihetné, ha a záróképsorokat is erkölcsi ingatagság jellemezné, például a folyamatos verbális-lelki terror révén lelkifurdalás nélküli gyilkossá zilálódó, nyögéssel, üres tekintettel állati sorba csúszó Sarával, de Pereda a korábban ijedten maga alá vizelő, tanácstalan lányt gyakorlatilag deus ex machinával bocsátja a felszabadulás vagy épp a nagykorúságba libbenés útjára. E sötét tündérmese egyszerre parolázik a Carrie begőzölt kamaszlány-narratívájával és az Egy kerékpáros halála bűntudat-motivikájával, hogy aztán primitív, feminista Fűrész-epizódként legyintsen önmagára.

Szabó G. Ádám