Vadászat

THOMAS VINTERBERG FILMJE

„Az elmúlt másfél évtized legizgalmasabb filmes iskolájának vezéregyénisége Thomas Vinterberg. Új filmje akkor is figyelmet kelt, ha a Dogma-alapító Születésnap (1998) óta nem úgy alakult a pályája, ahogy a szerzői filmesek nagykönyvében meg van írva.”

Az elmúlt másfél évtized legizgalmasabb filmes iskolájának vezéregyénisége Thomas Vinterberg. Új filmje akkor is figyelmet kelt, ha a Dogma-alapító Születésnap (1998) óta nem úgy alakult a pályája, ahogy a szerzői filmesek nagykönyvében meg van írva. Alkotói kézjegye alig azonosítható, az életmű ugyan tekintélyes, de darabjait nem fűzi össze formai vagy tematikai szál. Ugyanakkor az amerikanizálódás is elkerülte.

A Vadászat mintha a Születésnap fordítottja lenne: Vinterberg korai filmjében a családi ünnepség során kerülnek felszínre gyerekbántalmazási esetek, a Vadászatban pedig egy meg nem történt zaklatás miatt hurcolnak meg valakit. A Vadászat végén a szereplők ugyancsak ünnepségre gyűlnek össze, miközben a nézőben akaratlan is megidéződik az 1998-as film. Ami ott a történet alapja és fő helyszíne, itt a főszereplő meghurcolásának nyugvópontja – a közösség megbocsát neki el nem követett bűnéért, újra része lehet a vadásztársaságnak és a falu társadalmának.

A Vadászat dramaturgiája két helyen sebezhető, az egyik a Dogma-filmekből örökölt kihagyásos szerkezettel függ össze, a másik pedig a gyerekszereplők mozgatásával. A harmadik probléma a film talán elhamarkodott ítélete arról a viselkedési és értékrendről, amit elnagyoltan itt politikai korrektségnek nevezhetünk, és ami a skandináv országok kisközösségeiben uralkodó megengedő légkörben gyökerezhet. Kezdjük ezzel az utóbbival: ha jól értem, a film kritika alá veszi a dán társadalom nyilván nem új keletű, de a köznapokban egyre több félreértést eredményező érzékenységeit, továbbá azt, hogy kisebbségek és a gyengék védelme eszméi mögött türelmetlenség lapul. A falu népe egy egyébként ki nem vizsgált és nem bizonyított bűncselekmény hallatára kiközösít egy amúgy is védtelen embert: mintha a türelem közösségépítő gondolata a közösség ellen fordulna. Ahogy ennek a kis dán településnek a lakói élnek és érintkeznek, az irigylésreméltó: a légkör bensőséges, a gyerekeket szeretetteljes környezet veszi körül, mindenki tegeződik. A film azonban megítélésem szerint ügyetlenül oldja meg azt a helyzetet, amely sok szempontból a Dogville-ére emlékeztet. Alig hihető ugyanis, hogy az óvoda felnőttjei ilyen elhamarkodottan viselkedjenek a gyerekmolesztálás gyanújába keveredett nevelővel szemben még akkor is, ha a vád és a mögötte rejlő tettek valóban szörnyűnek tűnhetnek. Alig hihető, hogy egy eredendően a tapintatra épülő rend olyan könyörtelen, ahogy az a filmben szerepel. Ami tehát a Dogville-ben arctalan és gyilkos többségi hatalom, az a Vadászatban az óvodaigazgató alaptalan hisztériája – és ezt nem csak a film kimenetelének ismeretében mondom.

A Dogma filmjei szerkezeti elvvé tették az elhallgatást, a szereplők motivációinak elrejtését. Ez a kihagyásos elbeszélésmód összefüggésben lehet a Dogma formakészletével, az imbolygó, a dolgokat nehézkesen felderítő kamerával, a film mindenkori elbeszélőjének korlátozott tudásával. A Vadászat mindkét elemet megörökli, hiszen a történetvezetés meglehetősen szaggatott, a filmnyelv pedig nagyban emlékeztet a Dogmáéra. A Vadászat azonban a főszereplő morális és jogi tisztázásának lépéseit hagyja homályban, ami természetesen illeszkedhet egy hasonló filmhez, csak éppen a film egészének erkölcsi rendjét ingatja meg. Igen, a film csupán sugallja a főszereplő elleni vád ejtésének okát (a gyerekek elbeszéléseiben ellentmondások vannak – mondja Lucas barátja, aki a fián kívül egyedüliként áll ki a megvádolt óvóbácsi mellett). Ez a sugalmazás éppen elég a nézőnek, ami a dolog nyomozati részét illeti. Annál zavaróbb azonban Lucas morális visszatérése ’egy év elmúltával’, ahogy a film utolsó fejezetének elején látjuk. Erre a megmagyarázhatatlan visszailleszkedésre egyetlen magyarázat kínálkozik, a falu lakóinak végtelen képmutatása – a megbocsátás elfogadása azonban Lucas szempontjából problematikus. Szóval recseg-ropog ez az egész építmény.

A film legérzékenyebb pontja a gyerekszereplők dolga. Olcsó párhuzam lenne azt mondani, hogy a főszereplő kislány szerepe, illetve a szerep eljátszatása önmagában is súrolja azt a szörnyű vádat, amibe Lucas, a főszereplő keveredett, pedig erről van szó. Ez a kislány (ezúttal a natúrszereplőről beszélünk, a szerepet alakító kislányról) többszörösen ki van téve elképesztően feszült helyzeteknek és nincs mit szépíteni, lelki erőszaknak. De mindettől tekintsünk el, mert nyilván bízunk abban, hogy a stáb számos, a néző számára észrevehetetlen trükköt alkalmazott arra, hogy a szereplőket megkíméljék olyan helyzetektől, amilyeneket egyébként el kellett játszaniuk (talán a forgatások során elválasztották a jelenetet és a hangját, talán a történetet a felvételkor úgy tördelték szét, hogy a gyerekszínészek ne rakhassák össze stb.). Alig hihető ezzel együtt, hogy egy óvodáskorú gyerek képes egy tettét egy évvel később úgy felülvizsgálni, ahogy azt a film mutatja. Alig hihető, hogy egy óvodáscsoport olyan összeesküvésre képes, amilyet a film sejtet. A felnőttek a végletekig romlottak, ez nem új hír, a film ezt nem is mutatja saját felfedezéseként. A gyerekeket viszont tessék békén hagyni.

Szíjártó Imre

Rendezte: Thomas Vinterberg. Írta: Tobias Lindholm és Thomas Vinterberg. Operatőr: Charlotte Bruus Christensen. Zene: Nikolaj Egelund. Szereplők: Mads Mikkelsen (Lucas), Thomas Bo Larsen (Theo), Lasse Fogelstrom (Marcus), Alexandra Rapaport (Nadja).