Új-Róma bukása

MEGALOPOLIS

SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA
Közel 50 év után megvalósult A Keresztapa rendezőjének álomprojektje, más kérdés, hogy elképzelhető, a publikum nem fogja értékelni a hatalmas nekiveselkedést indokló műgondot.

Jelenleg cseppet sem rózsásak az először 1977-ben felvetett Megalopolis kilátásai. Egyetlen hollywoodi gyártócég sem csapott le a forgalmazási jogaira, ugyanúgy nem tolongtak érte a streaming-platformok igazgatói sem, ráadásul kollégák beszámolói szerint Cannes-ban is dugába dőlt az üzlet. Főhet a feje az egykor zsenistátuszú rendezőnek. Hiúságprojektje nem egyszerűen rossz, gyakran épkézláb film benyomását sem kelti.

Ódivatú színdarabnak hat, a karaktereket deklamáló színészek keltik életre, vezértémáit didaktikusan, önismétlően adja nézői tudtára a direktor, plusz vizuálisan is taszító a legtöbb perce. Úgy néz ki, mint egy CGI-segédlettel, irreálisan rikító színekkel bolondított török szappanopera. Lévén a Megalopolis – csakúgy, mint a szintén rengeteg cselekményszálat mozgató gengsztertrilógia vagy a Joseph Conrad-feldolgozás – kaleidoszkóp-dramaturgiájú, futurisztikus eposzként próbál intelligensnek tűni, e hozzáállás ijesztő visszalépés. Coppola semmit nem dolgoz ki, adottnak veszi, hogy részletes karakterológia vagy míves expozíció nélkül is átérezzük szereplői döntéseit. Kellő alapozás nélkül viszont semmi más nincs, pusztán egy gyorsan vágott, kapkodó, jelenettorzókból álló parádé.

Véletlenül sem az jelenti tehát a problémát, hogy kísérleti, ez legfeljebb produceri, eladhatóságot preferáló bökkenő: a Megalopolis ókori Róma-párhuzamokkal élő archetipikus sci-fi tanmese, nem maga a történetváz számít, hanem ennek feldolgozásmódja. Ilyen rangban pedig szomorúan állapíthatjuk meg, rengeteg izgalmas felvetés hever szerteszét a 138 perc során, mely révén egyfelől unalmas 3 órának tűnik a játékidő, másrészt semmi nem bontakozik ki megfelelően progresszió és hagyománytisztelet ellentététől részletgazdag városfilmen át pszichedelikus szekvenciákig. Ugyanis a Megalopolis valamiféle szerzői ars poeticaként egyszerre lenne ’50-es évekből nyakunkon ragadt látványmozi és a dicső ’70-esekből integető revizionista freskó, mközben egyiket sem képes teljesíteni. Pontok között ugrál, közben a lényeg szétporlad az ujjaink között.

1983 környékén fogott bele Coppola a produkciós előkészületekbe, talán nem is véletlen, hogy a kész darab világlátása inkább a gigantikus bukást hozó, mellbevágó látványvilágú Szívbéliéhez hasonlít, mint az eposzok optimizmus-felfogását módszeresen kikezdő, ugyanennyire megalomán Apokalipszis, most-hoz. Üres az egész, nem jutunk közelebb Cesar Cataline géniuszához úgy, mint a Corleonék hanyatlást okozó, rideg tradíciótiszteletéhez, a főhős és riválisa lánya között szintén indokolatlanul szövődik románc. Óvatos pucérkodással, kiskorú elleni nem erőszakkal spékelt, a lesüllyedő, demagóg emberiség gúnyrajzaként üzemelő anti-sci-fiként csúcsosodhatna ki a Megalopolis, de csak papírmasékra futja, így botránykeltő pillanatai önkéntelen paródiába csúszó, hatástalan motívumok. Hol a főfigura összegzi filozófiáját végtelenbe nyúló, érthetetlen monológokban, hol indokolatlanul villannak be inzertek, osztott képmezők, leleményesnek vélt animációk – a Megalopolis inkább kelti egy lelkes kezdő baklövésének, mint egy öreg szerző komplex hattyúdalának érzetét.

Irritáló nevű (beszédes Frank Cicero, trendkövető Wow Platinum) alakjai, zenei betétjei ugyancsak nem segítenek, holott az összes lehetőség adott volna egy politikai öntudatos, ügyes kommentárokkal csipkézett látomáshoz, de a Megalopolis csupán a potenciális remekmű ígéretét hordozza, a kivitelezéssel viszont csúnyán adós marad. Nagyszerű lehetne az új világváros építőanyagául szolgáló, költséghatékony, tiszta energiaforrásokkal rímelő, ún. megalon következményeinek ábrázolása (vö: Coppola és a tokamak-atomreaktorról szóló nyilatkozata), de a rendező beéri a szimpla említésével. Ezen kívül a Megalopolis nőgyűlölő a csábos, férfiak garmadája által kívánt híradós-szexszimbólum ide-oda tologatása miatt, de Cesar szerelme, a régi vágású apjával szembeszegülő Julia haladó szellemisége is csak említésszinten jelenik meg. Olyan benyomást kelt a film, mintha a Julius Caesar, a Richard Kelly-féle Southland Tales, valamint a dekadenciába ugyancsak fejest ugró, szintén nagy büdzséből összerakott Babylon félresikerült zabigyereke volna.

Coppola nagyszabású értekezése ráadásul őrületesen képmutató. Saját zsebből, borbirtoka egy részének eladásából finanszírozott, 120 milliót kóstáló független drámája optimizmusról regél (tegyük hozzá, egy csecsemőre fixálódó zárókép révén a gyerek kizsákmányolásával és jó adag „happy end”-sziruppal), megalonban veszi észre a fenntartható jövő zálogát. Holott létidegen figurái révén odalesznek a valamirevaló drámai konfliktusok, így a 85 éves rendező James Cameron imperializmusbírálatként emlegetett, igazából viaszosan csillogó, effekt-és dollárégető Avatar-szériájához hasonlóan bort lefetyel, vizet prédikál és úgy is végzi, mint maga az önhittségébe feledkező, a 21. században kritizálni óhajtott Római Birodalom. Értelmetlen úgy Coppola, valamint szerzői alteregója, Cesar átszellemült jövőszózataira fület hegyezni, ha a kreátorgárda látványosan semmibe vesz bennünket.

És ugyan milliószor rögzíthetjük a rendező nevét, a Megalopolist nem az ifjú, ponyva-bestsellerből idegfeszültségek közepette maffiaklasszikust varázsoló, lánglelkű auteur jegyezte. Valaki más itt a ludas: jelesül az öreg, pénzügyi gondjaitól épphogy megszabaduló, legendájából élő fásult pater familias (Sofia Coppola gyakran mászik fel apja hátán és zsigerli ki manírjait, a Palo Altót dirigáló unoka, Gia „így jöttem”-produkciója égbekiáltó tehetségtelenségről ad bizonyságot), aki legutóbb 2011-ben bőszített az Edgar Allan Poe-hommage-ként reklámozott, cserébe nézhetetlen, borzalmasan fotografált Twixt szürreál-ámokfutásával.

Szabó G. Ádám