The Wailing

A hit természetéből fakadóan olyasvalami, ami magán a szentszövegen túl nem igényel bizonyítékot – sőt, kifejezetten taszítja magától, hiszen ha valamire van bizonyíték, akkor az már nem hitkérdés többé, hanem ténykérdés. De mit tegyen egy magát racionálisnak valló ember, ha le kellene ugrania egy szakadékba, amelynek alján csak tejfehér ködöt lát, és nem tudja, alatta kegyes víztükör vagy csontot zúzó, érdes sziklák terülnek el? Higgyen benne, hogy áll mögötte egy nála hatalmasabb és mindentudó erő? És ha hisz benne, ha eljut arra a szintre, hogy elismerje a létezését, akkor ezzel vége? Vagy ne adj’ Isten, ezután csak felmerül egy másik, sokkal rettenetesebb kérdés, jelesül: igazat állít ez a fölötte álló erő, amikor azt mondja, hogy tóba fog csobbanni, vagy hazudik, és sziklák durva, éhes fogazatai várják odalent?

Ezeken a kérdéseken áll, vagy bukik minden Na Hong-Jin, Az üldöző és A sárga tenger rendezőjének harmadik, és egyben talán legjobb filmjében, a The Wailingben (Goksung) – bár ez sokáig egyáltalán nem világos.

Egy kis dél-koreai faluban vagyunk, ahol a csetlő-botló, szerencsétlen rendőr főszereplőt, Jong-goo-t egy felkavaró gyilkossági ügyhöz hívják: egy férfi a jelek szerint megtébolyodott, és lemészárolta a saját családját. És nem ez lesz az utolsó eset: a falu lakóinak körében szinte vírusként terjed az őrület, magukból kikelve ölnek és tombolnak, majd csurom véresen, üveges tekintettel merednek maguk elé. Közben valamiféle rejtélyes betegség is felüti a fejét, amelynek elszenvedői egyre rondább kiütéseket kapnak. Hamarosan Jong-goo lánya is áldozatául esik ennek a fertőzésnek, és a férfi mindent megtesz, hogy megmentse, és kiderítse, mi folyik a faluban – az emberek mindenestre egy nemrég a környékre költözött, magának való japán idegent méregetnek rosszindulatú gyanakvással.

A The Wailing első egy órájában Na Hong-Jin író-rendező mintha debütáló munkája, Az üldöző nyomasztóan-kispolgárian realista bűnthrillerének hangvételét próbálná megidézni, de ne higgyünk neki, nem is járhatnánk távolabb az igazságtól. A sehová sem tartó nyomozást itt még csak elszórtan szakítják meg furcsa, de nem igazán hátborzongató közjátékok néhány bogaras környékbelivel és pár különös irányba elkanyarodó dialógussal. Jong-goo meg a tehetetlenség bumfordi mintapéldánya, főnöke megvetésének tárgya, egy helyszínelésen lezajló dulakodás után pedig közröhej céltáblája. Mintha csak direkt az orrunk alá dörgölné: ugye nem gondoljátok komolyan, hogy ez egy detektívtörténet, hogy majd ez a nyomorult bármit is kiderít?

Aztán hirtelen minden megváltozik. Lánya megbetegedése után Jong-goo habzó szájjal, félőrülten tör-zúz a vélt tettes, a falura szálló minden baj állítólagos okozója, vagyis a japán férfi otthonában. Itt már nem az a sárban el-eltaknyoló szerencsétlen, aki fél órával korábban volt, hanem egy gyermekéért bármire képes, felbőszült apa. És van valami borzasztóan nyugtalanító abban, ahogy a japán férfi csak rezignáltan nézi a pusztítást. A film megtelik még több rejtéllyel és kétséggel és félrevezetéssel, átfordul totális, kíméletlen horrorba, és mire kettőt pislogsz, már egy koreai sámán jár vad táncot egy tűz mellett, hogy kiűzze a faluból az ártó szellemet vagy démont vagy bármi legyen is AZ.

Na Hong-Jin három vallást állít egymással szembe: a buddhizmust, a sámánizmust és a kereszténységet. Mindhármat egy-egy konkrét karakter képviseli a filmben, Jong-goo pedig köztük vergődik teljes tanácstalansággal: kinek az istene igazi, és ami még fontosabb, kinek az istene jó szándékú, és kié hoz romlást rá és családjára, falujára? A Jó és a Gonosz erői ide-oda rángatják a rendőrt, csábítják, hitegetik, megtévesztik, és mivel nem látható sem angyalszárny, sem pata meg szarv, a döntés képtelenségnek tűnik – pedig a tét óriási. Ugrasz, vagy nem ugrasz? Víz vár odalent, vagy szikla?

Na Hong-Jin végig nagyszerűen keveri a lapokat, és nem csak a tényleges rejtélyeket, de még a film természetét, célját illetően is sokáig teljes homályban tartja a nézőt (bő egy óra után fogalmunk sincs, mi ez az egész, mit akar elérni a rendező, hová készül kilyukadni). Emellett szenzációsan rendez, apró jelekkel, bizarr momentumokkal, nyugtalanító rémálmokkal lopja be a horrort a fura krimiként induló cselekménybe, hogy aztán a fináléra iszonyatos, gyomorszorító feszültséget teremtsen. Nem vérontással dolgozik, hanem azzal a borzalmas felismeréssel, hogy milyen aprók és gyarlók vagyunk a nagy dolgok egészében, ha valami kozmikus erő, legyen az isten, sors vagy csak a puszta vakvéletlen, úgy dönt, hogy megfizet nekünk a bűneinkért.

A The Wailing ekkorra egészen egyértelműen idézi meg a távol-keleti mitológia néhány markáns elemét, és mesterien szövi velük még drámaibbá és még horrorisztikusabbá a sztorit – a lehetőség, az esély mindvégig megvan a főhős számára, de ettől csak még rosszabb az egész, mintha a dolgok csak úgy szimplán megtörténnének. Előre a szakadékba!

Rusznyák Csaba