Tiszatájonline | 2016. november 21.

Szíjártó Imre: Feszes vitorlák

A LENGYEL FILM HÁROM ÉVE
Ennek az áttekintésnek a címe a minden évben Gdyniában rendezett nemzeti filmszemle (Festiwal Filmowy w Gdyni) logójára utal: a tengerparti fesztivál kiadványain három stilizált vitorla látható. A hajós metaforát a továbbiakban nem szeretném elhasználni, bevezetésként csupán annyit jeleznék, hogy a lengyel film nagyon jó állapotban van – ezt az elmúlt három év eseményeinek és teljesítményeinek értékelése talán meg tudja mutatni.

A LENGYEL FILM HÁROM ÉVE

Ennek az áttekintésnek a címe a minden évben Gdyniában rendezett nemzeti filmszemle (Festiwal Filmowy w Gdyni) logójára utal: a tengerparti fesztivál kiadványain három stilizált vitorla látható. A hajós metaforát a továbbiakban nem szeretném elhasználni, bevezetésként csupán annyit jeleznék, hogy a lengyel film nagyon jó állapotban van – ezt az elmúlt három év eseményeinek és teljesítményeinek értékelése talán meg tudja mutatni.

Néhány adattal és krónikási észrevétellel érdemes kitérni a filmes szervezet és háttérdolgaira, hogy aztán sorra vehessük a legújabb lengyel film irányzatait, törekvéseit és iskoláit.

Először tehát a jogi környezetről és a szervezeti keretekről: a jelenleg is érvényben levő filmtörvényt (Ustawa o kinematografii) 2005-ben fogadták el. A törvény új szabályozást vezetett be a támogatási rendszerben, létrejött továbbá a Lengyel Filmintézet (Polski Instytut Sztuki Filmowej – PISF), amelynek vezetője az az Agnieszka Odorowicz lett, akit később több szavazáson az ország egyik legbefolyásosabb emberévé választottak. Ez jól jelzi az intézmény és a lengyel film erős társadalmi megbecsültségét. A 2005-ös év tehát fordulópont az 1990 utáni lengyel filmtörténetben: a rendszerváltás utáni időszak elhúzódó válságát az intézményrendszer megújításával kezdik leküzdeni. Az infrastruktúra egyes elemei mindamellett máig nagy nehézséggel küzdenek – éppen az idei szemle idején jelentek meg a legkétségbeesettebb cikkek a filmarchívum szétszórt épületeiben uralkodó állapotokról.

Nehéz ugyanakkor ennek a lengyel szakcikkekben meggyőződéssel emlegetett válság elemeit összeszedni, hiszen néhány adatot sok európai ország megirigyelne. A nézőszámok önmagukban nyilván nem kezelhetők egy nemzeti filmgyártás színvonala megítélésének mércéjéül, de szép eredménynek látszik, hogy 1990 és 2015 között az első húsz legnézettebb film között nyolc hazait találunk, az első három helyezett pedig éppenséggel lengyel (Tűzzel-vassal – Ogniem i mieczem, Pan Tadeusz, Quo Vadis). A hazai film részesedése az eladott jegyek számából például 2001-ben 40%, ami ugyancsak elképesztően jó adat. Igaz az is, hogy ez a részesedés 2005-ben mélypontra zuhan (3,4%), majd némi ingadozások után (2010-ben 14,4, 2011-ben 30,4%) a vizsgált lezárt éveinkben európai viszonylatban is nagyon jónak mondható: 2014-ben 27,1, 2015-ben 18,8%. Az összes eladott mozijegyek számát tekintve Lengyelország az európai középmezőnyben van: 2000-ben egy polgár egy évben ugyan nagyjából mindössze fél mozijegyet vett, de 2006 óta ez a szám körülbelül egy jegy évente egy lakosra. (Adataink az immár hagyományosnak mondható moziforgalmazásra támaszkodnak, miközben az internetes filmnézés fokozatosan teret hódít. Ez utóbbiról azonban csupán becslések vannak, másrészt pedig a mozizás alakulása talán megmutatja a közönség elkötelezettségét a hazai filmek iránt.)

z8596702vw-ekranizacji-ogniem-i-mieczem-henryka-sienkie

Ogniem i mieczem

Ha csak a lengyel filmek listáját nézzük a tárgyalt időszakban, az első húszba 1,3 millió néző alatt nem lehetett bekerülni, ami magyar viszonyokra átszámítva háromszázezernél több eladott jegyet jelent. A rendszerváltás óta eltelt huszonöt évben tehát húsz olyan lengyel film készült, amelynek a nézőszáma 1,3 millió fölött volt.

A nemzeti film jegyeladásban kimutatott részesedése illetve a hazai filmek nézettsége mellett a harmadik mutató az elkészült egész estés filmek száma. Ezt sem önmagában érdemes nézni, hiszen egyrészt tartalmazhat független, a központi költségvetésből nem részesülő filmeket, másrészt csakis a másfél órás, fikciós alkotásokat tekinti, harmadrészt pedig érzéketlen a filmek színvonalára. A mélypont ebből a szempontból is a 2000-es évek közepe, hiszen 2004-ben mindössze tizenkét film készül, igaz, ez a szám a következő évben felugrik a duplájára. 2006-tól kezdve huszonöt alá nem kerül, 2014-ben harminckilenc, utána negyvenegy egészestés alkotást mutatnak be, 2016-ban a premierek száma várhatóan negyvenöt. A szakmai közmegítélés szerint millió lakosonként egy nagyjátékfilm leforgatása és bemutatása jelzi egyébként egy nemzeti filmgyártás kiegyensúlyozott működését.

A 2005 – tehát a filmtörvény és a PISF megalakulása előtti időszak – értékelésében a legtöbb kritikát érdekes módon éppen azok a filmek kapták, amelyek sikereiről a fentiekben beszámoltunk: a legnézettebb filmek részben regényfeldolgozások, részben vígjátékok, illetve nyugati mintákat másodlagos módon utánzó műfaji filmek. Az első típusba tartozik a lista fent említett első három helyezettje, továbbá a Sivatagban, őserdőben (W pustyni i puszczy), A bosszú (Zemsta), a Koratavasz (Przedwiośnie), a második vagy a harmadik kategóriába egyebek között a Listy do M. (Levelek M-nek) két része, a Kiler, a Csak engem szeress (Tylko mnie kochaj) vagy a Soha az életben (Nigdy w życiu). A közönségfilmekről szóló fejezetünkben frissítjük majd a legújabb filmekre vonatkozó adatokat. Külön érdemes említeni a nagyszabású történelmi filmeket, ilyen a Katyń, a Város 44 (Miasto 44) vagy az 1920 – a varsói csata (1920 – Bitwa Warszawska). Külső szempontot használó elemző ugyanakkor óvatosan hozzáteheti mindehhez, hogy a nézőközönség körében éppen ezek a típusú filmek teremtik meg a nemzeti film iránti bizalmat és érdeklődést. Magyarországon a rendszerváltás óta sajnos nem készültek nagy tömegeket mozgató, klasszikus regényekre alapuló történelmi kalandfilmek, és bizonyos időszakokban a vígjátékok hullámai is akadoznak. A legnagyobb közönségszámokat Lengyelországban azok az irodalmi feldolgozások érték el, amelyek a lengyel filmtörténetben immár többedszer tették népszerűvé Sienkiewicz műveit, de olyan irodalmi alkotásokat is, amelyeket ma már kevésbé olvasnak az emberek, mint például Fredro másik színdarabját, a Szűzi fogadalmakat (Śluby panieńskie). Bizonyos értékelések ugyancsak válságterméknek tartják a múlt század kilencvenes éveiben kibontakozó szociografikus irányzatot, amelyet gunyorosan lakótelepi iskolának vagy blok.pl-nek hívnak a panelházak állítólagos túltengése miatt. Talán érdemes mindehhez hozzátenni, hogy ebből az irányzatból jelentős filmek nőnek ki, mint Robert Gliński vagy Krzysztof Krauze egyes alkotásai.

dscktkpturbxy81mwnlnjvlntllzthhm2rjmwmyzwu5m2i3mmyzmjzjys5qcgeslqmaec0dus0b3pmfzqmgzqhc

Listy do M.

Három év, három szemle

Jelen cikk módszertanához hozzátartozik, hogy az általa átfogott három év kiválasztása kissé önkényes, mert a 2013-ban, amikor az itt említett legkorábbi filmek készültek, nem látszik valamiféle új minőség sem a filmek esztétikájában, sem pedig az intézményrendszerben. 2014-től máig ugyanakkor magabiztos építkezésről beszélhetünk, amelynek háttere tehát a szervezeti és törvényi keret megújulása, eredménye pedig az éves kínálat átlagszínvonalának emelkedése. Erre az időszakra esik ugyanakkor a 2015-ös gdyniai szemle, amely a negyvenedik volt, és ilyenként alkalmat adott bizonyos leltárok elvégzésére. Szövegünk tehát átmenetet képez az évenkénti fesztiválbeszámolók és az ugyancsak elfogadott formaként szolgáló korszakértelmezési kísérletek között. A távlat hiánya nem teszi lehetővé a filmek mélyebb elemzését, így a három év termésének bizonyos folyamatokba történő elhelyezését kísérlem meg, valamint szeretnék felvillantani néhány lengyel-magyar párhuzamost és széttartó utat. Az alábbiakban éppen azért, mert ebben a pillanatban semmiféle belső korszakhatárt nem érzékelünk, nem jelölöm minden esetben, hogy az adott filmet a három fesztivál közül melyiken mutatták be. A csaknem száz filmből álló termésből azokat az alkotásokat tudom kiemelni, amelyek valamilyen szempontból izgalmasak: különleges értéket képviselnek, fesztiváldíjat kaptak, nagy nézősereget mozgattak meg – lesz olyan film is, amelyre mindhárom meghatározás igaz –, de érdekesek lesznek a különleges képi megoldásokat alkalmazó vagy valamely témát úttörő módon megközelítő munkák is. Az alfejezetek nem alkotnak szoros rendszert, ugyanis sok filmről csak a felosztás alapjának megsértésével tudunk beszélni: természetesen vannak a jelenben játszódó műfaji filmek – sőt, a többségük ilyen –, bizonyos múltfilmek a szerzői film és a közönségfilm közötti mezőben helyezkednek el, azaz a midculthoz tartoznak stb.

Egyik tájékozódási pontunk tehát legyen 2015, amikor a fesztivál központi helyszíneként ismert zenés színház mellett elkészült a Filmközpont (Gdyńskie Centrum Filmowe). A fesztivál újításai ekkorra értek be: sikeresnek mondható az újító irányzatok versenye, amely hagyományos versenyprogram mellett fut (Inne spojrzenie – kb. Új szempontok), a fesztivál ugyancsak eredményesen fogadta be a múlt és a félmúlt képviselőinek filmjeit éppúgy, mint a fiatalok szekcióját. Az Új szempontok összeállítás és a fiatal filmesek versenyeztetése egyébként Michał Oleszczyk művészeti igazgató kezdeményezése volt. Ugyancsak 2015-re időzítették a változást a PISF élén: a Filmintézet új vezetője Magdalena Sroka lett.

A számítások szerint míg 2000-ben ötezer néző látogatta meg a rendezvényt, 2016-ban pedig hatvanezer néző volt. Gdynia külsőségei igazán meggyőzőek: van vörös szőnyeges vonulás, az autogramvadászok ellepik a környéket, az egész rendezvény a szakma erejét mutatja.

Egy másik újdonságra azért kell felhívnunk a figyelmet, mert több szempontból is érinti a lengyel film megítélését, és jelzi a PISF által közvetített támogatások, valamint a független produkciók szerepét a nemzeti film fogalmának értelmezésében. Néhány évvel ezelőtt vezették be, hogy Gdyniában nem mutatják be valamennyi egész estés játékfilmet, hanem a fő versenyprogram előzsűrizés után alakul ki. Egyrészt ugye méltányolható az az érv, hogy ha az állam akár közvetlenül, de az immár szakmai alapokon álló rendszeren keresztül támogatást ad egy projektnek, akkor az eredményt be kell mutatni a központinak mondható rendezvényen. A másik oldalról viszont megemelkedett a filmek száma, és a kínálat áttekinthetetlenné vált. Az ünnepi mustrán így nagyjából 14-16 nagyjátékfilm szerepel. A mezőnyt érdekes mutatókkal szokták jellemezni: 2014-ben három elsőfilmes mutatkozott be, de mindhárman harminc felettiek – az elsőfilmesek megfelelő aránya és bemutatkozásuk üteme sokak szerint egy-egy nemzeti filmgyártás kiegyensúlyozott működésének mutatója. 2016-ban hét elsőfilm volt, a beszámolók külön kiemelték továbbá, hogy két második film született (a második nagyjátékfilm bizonyos vélekedések szerint egy rendezői pálya kitüntetett pontja), viszont nincs női rendező. A válogatás minden évben vitákat kelt, hiszen kimaradnak fontos filmek. 2015-ben Robert Gliński Kamenie na szaniec (kb. Kövekkel a várfalak ellen) című filmje ellen a sajtóban az hangzott el, hogy a film nem kezeli kellő tisztelettel a lengyelek második világháborús németellenes mozgalmait. 2016-ban Jerzy Zalewski Roj története (Historia Roja) című filmje, pontosabban hiánya keltett politikainak is mondható hullámokat: a miniszterelnök-helyettes tette szóvá, hogy a bizonyos területeken 1951-ig harcoló ellenállócsoportokról szóló, egyébként független filmnek helye lenne a fesztiválon és a nemzeti emlékezetben.

kamienienaszaniec_rezrobertglinski_zdjpaweledelman_prodmonolithfilms-29-1024x682

Kamenie na szaniec

A tárgyalt három év alapján a lengyel filmes társadalom lélektanát valahogy így lehetne jellemezni: a nemzeti film körüli általánosan jó közérzet illetve a film nagyon kedvező hazai beágyazottsága megteremtette az alapot a lengyel film mind magabiztosabb külföldi képviseletére. Nem véletlen, hogy ez volt a 2016-os szemle egyik meghatározó vonulata. Néhány címszó a kísérő rendezvényekből, kerekasztal-beszélgetésekből és műhelyekből: „A filmkultúra mint Lengyelország nemzetközi képe építésének eszköze”, „A filmkultúra Lengyelországban”, „Gdynia Industry”. A lengyel film nagyvilágban való megjelenítésének nagy lökést adott természetesen Paweł Pawlikowski Ida (https://www.youtube.com/watch?v=EYmeG8Csmmc) című filmjének Oscar-díja 2015-ben. Az igazsághoz hozzátartozik ugyanakkor, hogy az Ida külföldön több nézőt hozott, mint a rendező eredeti hazájában. Hasonló sorsa volt Lech Majewski Malom és kereszt (Młyn i krzyż) című munkájának 2010-es – a hazai kedvezőtlen fogadtatás mindkét film esetében alaposabb elemzést igényelne. Nincs itt hely valamennyi külföldi sikert végigvenni, csupán két filmre utalunk. Jerzy Skolimowski Essential Killingje (Ölésre ítélve, 2010) kedvező japán fogadtatását talán az ottani közönség fogékonysága magyarázza az eszköztelen thrillerre, a nemzetközi forgalmazásba betörhet néha egy-egy halkszavú művészfilm is (Andrzej Jakimowski: Cselek – Sztuczki, 2007). Eredményesen képviselik a lengyel filmet a középnemzedék tagjai (Małgorzata Szumowska: Sponsoring – Szex felsőfokon, 2011 illetve Body/Ciało – Test, 2015), és itt vannak a legújabb sikerek: Tomasz Wasilewski Egyesült szerelmek (Zjednoczone Stany Miłości) című filmje az idei berlini fesztivál forgatókönyvért odaítélt Ezüst Medvéjét kapta. A gdyniai szemle Polonica elnevezésű szekciója is bizonyítja, hogy a lengyel film kapcsolatai milyen szerteágazóak: Anne Fontaine Ártatlanok (Les innocentes – Newinne) (https://www.youtube.com/watch?v=UdsVy7qwf6g) című, az Ida történetével több helyütt érintkező filmje nagyon nagy siker Franciaországban, erről a nyolcszázezres közönség győz meg minket. A hasonló filmek a színészek nevét is elviszik a nagyvilágban, hiszen a sajtó Agata Kulesza és Agata Buzek játékának dicséretétől hangos.

maxresdefault

Ida

Múltfilmek – szembesítés és mítosz

A lengyel film hagyományosan erős vonulatát alkotják az úgynevezett múltfilmek. Ez a tematikai csoport természetesen a múlt sokfajta megközelítését adja, és a múltfilmek stilisztikailag is sokfélék a tárgyi korhűségre törekvő alkotásoktól akár a szatírikus stilizációkig. Érdekes végignézni, hogy a filmek a nemzeti múlt mely fejezeteit érintik. A 2016-os szemlén a második világháborúval két film foglalkozott: Wojtech Smarzowski Wołyń (https://www.youtube.com/watch?v=5WetxiRlkek) című alkotása és Michał Rosa A világ boldogsága (Szczęście świata) című filmje. A Wołyń – a cselekmény helyszínéül szolgáló terület a magyar szóhasználatban Volhínia – azokat a szörnyűségeket dolgozza fel, amelyek a két világháború között Lengyelországhoz tartozó térségben az ukrán függetlenség szélsőséges hívei a lengyelek ellen elkövettek. Rosa filmje Szilézia német–lengyel határvidékével foglalkozik, azaz ugyancsak egymás mellett élő etnikai csoportokkal. Míg azonban a Wołyń tágas epikai formát hoz létre, A világ boldogsága tulajdonképpen egy bérháznak és lakóinak sorsát mutatja be 1939 nyarától az 50-es évek elejéig, a középpontjában egy zsidó nő áll, aki a lépcsőház összes férfijának bálványa. Ryszard Bugajski Vakságának (Zaćma) főhőse az Ida egyik szereplője sorsát járta végig: mindkét történetben olyan nőről van szó, aki a háború alatt a zsidókat ért üldöztetés után a kommunista mozgalomhoz csatlakozott, majd a sztálinizmus időszakában tevőlegesen vett részt a rezsim elnyomó szervezeteinek működésében, majd aztán az 50-es évek végétől a politikai változások hatására lelkiismeret-vizsgálaton ment keresztül. A Vakság sokat örököl Dosztojevszkij több regényéből, ugyanis egy szellemi párbajt követ végig a valahai belügyes nő és Stefan Wyszyński prímás között, amelynek tétje a jó és a rossz fogalma, illetve megítélése.

wolyn-4

Wołyń

Külön csoportot képviselnek a varsói felkelésről szóló filmek, amelyek egyebek között az évforduló nyomán készültek el. Talán nem lenne elhamarkodott a párhuzamok keresése, ha ezeknek a kerek évszámok ihletésében létrejött alkotások visszhangját összehasonlítanánk például a magyar ’56-os filmekével, ugyanis kiderülhetne, hogy a mozgókép milyen szerepet játszik a két ország polgárai történelmi emlékezetének frissítésében vagy a nemzeti múlt eseményeiről szóló értékelések karbantartásában – a lengyel kultúra mindenesetre a törvényszerűen felbukkanó hatalmas viták mellett és ellenére sikeresebbnek látszik ebben. A Kövekkel a várfalak ellen mellett a Város 44 érdemel ezen a helyen említést – az utóbbi film (Jan Komasa munkája) a háborús filmek stilisztikáját felhasználva ír hősi eposzt a német megszállókkal szembeszálló fiatalokról.

A Gierek-korszakban több film játszódik, ezek élén két történelmi-lélektani thrillert említhetünk; mindkettő ismert bűnügyekkel foglalkozik. A 2016-os fesztivál Ezüst Medve-díjasa a Gyilkos vagyok (Jestem mordercą, rendezte Maciej Pieprzyca) történetének középpontjában egy rendőr áll, aki a kor kínálta anyagi előnyöket munkája etikai normái fölé helyezi, míg a Vörös Pók (Czerwony Pająk, rendezte Marcin Koszałka) főhőse a másik oldalon találja magát: egy sorozatgyilkosság titkos megfigyelője, majd részese lesz. A társadalomrajzot a thriller cselekményvezetésének megoldásaival ötvöző filmtípus Lengyelországban és nálunk is ismert: ilyen a Pasikowski Jack Strongja vagy Sopsits Árpád A martfűi rém című filmje.

jestem-1000x600

Jestem mordercą

Ugyancsak a 70-es években indul a fesztivál nagydíjával kitüntetett Az utolsó család (Ostatnia rodzina) története: Jan P. Matuszyński filmje a Beksiński család sorsát követi végig a családfő-festő haláláig, azaz a család teljes széteséséig. Az utolsó család nagy lehetőséget adott a színészi remekléseknek: Aleksandra Konieczna az anya szerepéért, Andrzej Seweryn az apa megformálásáért kapott díjat, de remek volt a fiú szerepében Dawid Ogrodnik is. A két elképesztően jó színész közötti negyven éves korkülönbség jelzi az utánpótlás színvonalát. Kettejük között ott van az ugyancsak nagyszerű középréteg: Andrzej Chyra (egyebek mellett Małgorzata Szumowska filmjeiben), Robert Więckiewicz (Wałęsaként Wajdánál), Marcin Dorociński, aki mellékszerepben alakít nagyot Kinga Dębska Ezek az én lányaimMoje córki krowy című filmjében, Tomasz Kot vagy Piotr Głowacki. Waldemar Krzystek Fotográfusa visszatér a rendező ismert helyszínére, a Lengyelországban állomásozó szovjet csapatok főhadiszállására, Legnicába. A Fotográfus ugyancsak a politikai krimi eszközeinek segítségével beszél el egy történetet a 70-es évek lengyel társadalmáról.

 z19389341q-ostatnia-rodzina-zofia-aleksandra-konieczna

Ostatnia rodzina

Az Egyesült szerelmek berlini díja és a legjobb rendezésért odaítélt gdyniai elismerése azt mutatja, hogy a félmúlt ábrázolása is jelen van, és a rendszerváltozás-tematika egyik megjelenési módja a dokumentarista stílus. A 90-es évek elején játszódó film olyan közel megy a középpontban álló négy nő sorsához és hétköznapjaihoz, hogy a szembesítés már-már fájdalmas a néző számára. A kegyetlen dokumentarizmus valamiféle állandósult érzelmi nyomort mutat, amely egyébként nem feltétlenül kapcsolódik közvetlenül a rendszerváltáshoz. A szereplők magánéleti válságai elsősorban az ember fizikai körvonalainak szétesésében jelennek meg, akárcsak Szumowska Testjében.

A jelen filmjei

Jól látható, hogy az úgynevezett múltfilmek nagyon erősek, legyen szó korszakokon átívelő történetről (Az utolsó család – Arany Medve díjas) vagy kisebb időkeretben játszódóról, mint ugyanabban az évben az Ezüst Medvével kitüntetett Gyilkos vagyok. Egy évvel korábban a nagyobb elismerést Łukasz Palkowski Istenek (Bogowie) című, ugyancsak az államszocializmus történetének egy korszakát feldolgozó munkája nyerte el, a második számút pedig Wojciech Smarzowski Ivó a Dühös Angyalhoz (Pod Mocnym Aniołem) című filmje Więckiewiczczel a főszerepben – az utóbbi kétségtelenül a jelenben játszódó alkotások közül messze a legjobb volt, ha ugyan nem az egyetlen kiemelkedő. Két egymás utáni évben a két-két, azaz összesen négy fontosabb díj közül hármat tehát múltfilm nyerte el.

original

Bogowie

 

A dokumentarista szemléletmód változatai

A jelenfilmek közül a legközvetlenebb ábrázolási módot a Hullámok (Fale) valósítja meg. Az egyébként dokumentumfilmesként indult Grzegorz Zariczny a sokfajta társadalmi problémát érintő filmet két natúrszereplőre építi. A két tinédzserlány fodrásztanoncot játszik, akik Krakkó egyik lakótelepén szembesülnek a családok szétesésével és a felnőttek közönyével. A Hullámok mellé talán Kocsis Ágnes Friss levegőjét állíthatjuk, bár a magyar film keresettebb stilisztikai eszköztárral operál. Az Ivó a Dühös Angyalhoz inkább mélyfúrásnak mondható, hiszen Wojciech Smarzowski főhősét alkoholizmusa kiiktatja a társadalomból, így az ábrázolás súlypontja nem a környezetrajzra, hanem a központi alak önmagával folytatott harcára helyeződik. A Hullámoknál kevésbé szociografikus a Kamper (rendezte Łukasz Gregorzek) (https://www.youtube.com/watch?v=KGgkVlFEi6I), amely nem túl mélyen, de érzékenyen mutatja be két szép fiatalember házasságának válságát. Ugyancsak a kisrealizmus eszközeit használja Michał Marczak munkája, a Miskolcon is bemutatott Minden álmatlan éjszaka – Wszystkie nieprzespane noce, amely kevés helyen lépi túl a nemzedéki bulifilm színvonalát. Ugyancsak a fiatalok mindennapjait ábrázolja Anna Kazejak Ígérete (Obietnica), amelyben sajnos túl sok a szépszemű lány és a frufrujára hatalmas gondot viselő fiú, de mindannyiukat összeköti új testrészükként használt mobiltelefonjuk. Az Új világ (Nowy świat) a legfiatalabb alkotók üzenetét hozza a kortárs világról: a három részből álló film három rendezője (Elżbeta Benkowska, Michał Wawrzecki, Łukasz Ostalski) sajnos nem tud túllépni a kisrealizmus keretein, és nehézkesen avatja társadalmi problémává néhány hőse életének esetlegességeit – a rocksztár férjét Fehéroroszországban hagyó lány, a melegségével szembenéző afgán katona és az ugyancsak nemi önazonosságával küzdő ukrán fiú sorsa nem képviseli meggyőzően mindazt, ami lengyel és mai.

fale_grzegorza_zaricznego_5

Fale

A kisrealizmust minimalista-metafizikus irányba viszi el a Közelítések (Zbliżenia) (https://www.youtube.com/watch?v=MgnVIs9hhZA). Magdalena Piekorz a Közelítésekkel – és korábbi munkáival – a lengyel film Zanussi és Kieślowski képviselte iskolát gazdagítja. A film mintha a magyar Nyugalom visszafogottabb változata lenne, miközben az egymást gyötrő szereplők mintha túl konszolidált közeget képviselnének. Idetartozik a 2016-os Játszótér (Plac zabaw), amennyiben Bartosz M. Kowalskit lengyel Hanekeként emlegették a szemle nézői. Az Erdő, hajnal 4 (Las 4 rano) még akkor is a jelenfilmek közé sorolható, ha legszembetűnőbb jellegzetessége, hogy főszereplője kilép a társadalomból, mert üzletemberként mindentől megundorodott. Jan Jakub Kolski alkotásának kétségtelenül a legerősebb oldala Krzysztof Majchrzak játéka, de a vállalkozó majd erdőlakó szerepében ő sem tudja a kissé kiagyalt történetet élővé tenni.

gol_2178_en_img_type_0_num_0

Zbliżenia

Stilizációk

Beszélnünk kell azokról a jelenben játszódó művekről, amelyek az ábrázolásmódjukat valamilyen módon eltérítik a realista megközelítéstől. A független alkotóként első filmjét jegyző Krzysztof Skonieczny Hardkor diskója a titokzatos családi drámára alapozott lélektani thriller eszközeit használja minimalista módon. A végtelenségig kitartott, és lassított jelenetekben elképesztően erős jellemábrázolást valósít meg a film, de ezek a jelenetek nem állnak össze egésszé, mert a rendező programszerűen hallgatja el szereplők cselekedeteinek indoklását, így egészében véve nem formai tisztaságot kapunk, hanem a bizarr titkokkal való öncélú játékot. Hasonlóan kihagyásos szerkezetű A határon (Na granicy, rendezte Wojciech Kasperski), amely mintha Andrzej Stasiuk egyik regényének thrilleresített változata lenne. A szereplők közötti alig érthető sok gyűlölet és a thriller túlhajtott elhallgatásokra épülő dramaturgiája kioltja a film valóságvonatkozásait – nehezen követhető például, hogy a ki tudja, honnan érkező menekülteket miért éppen a szlovák-lengyel határnak ezen a szakaszán csempészik, és miért a tél közepén. Bartosz Prokopowicz a Kémiában (Chemia) teljesen más stilizációs eszközt alkalmaz: operettstílusban énekelteti a szereplőit a történet legfeszültebb jeleneteiben, amelyek egyszerre a legviccesebbek is, ugyanis tragikomédiáról van szó. A hasonló hangvételű groteszk vígjáték egyébként a 40. fesztivál egyik meghatározó vonulata volt – ilyen a Táncoslányok – Córki dancingu, az Ezek az én lányaim és a bizonyos szempontból a Test is. Jerzy Skolimowski a 11 percben (11 minut) nem műfaji és nem filmnyelvi eszközökkel lép ki a realista beszédmódból, hanem az idő sajátos kezelésével: a szereplőket és sokszálú történetüket az egyesíti, hogy valamennyien ugyanabban az időszakaszban kerülnek egymás mellé. Az itt részletesebben értékelt filmek rendezői közül Skolimowski a legidősebb, mintegy egy fél évszázad választja el a pályakezdőktől.

hardkor-disko-2014-2

Hardkor disko

Marcin Wrona Démon (Demon) című filmje egyebek között utal Wajda Menyegzőjére (Wesele, 1972), amennyiben a filmbeli lakodalom során olyan szellemek elevenednek meg, amelyek a lengyel történelem fájdalmas eseményeit idézik. Wrona sok horrorisztikus megoldást használ, ezek egyébként Wajda filmjében is megvannak. Az ugyancsak kisvárosi helyszínen rendezett lakodalmon az egyébként külföldön nevelkedett, majd Lengyelországba visszatért vőlegénynek jelenik meg a dybuk, a településen meggyilkolt zsidók egyikének lelke – a dybuknak egyébként ugyancsak gazdag hagyománya van a lengyel kultúrában. A zsidó lélektől megszállt vőlegény látomásai nyugtalanító igazságokkal szembesítik a helybelieket, így hát a mulatság csúfos véget ér.

A midcult

A középfajú, valahol az új formákat és megközelítéseket kereső, illetve a műfaji alkotások között elhelyezkedő filmek közül hármat emelnék ki ebben a fejezetben: az egyik történelmi panoráma, a másik egy ismert ember életét dolgozza fel, a harmadik pedig kortárs történet. A midcult közös jellemzője tehát, hogy a filmek előadásmódja közérthető, de közülük egyik sem köthető valamelyik begyakorolt műfajhoz és a műfaj archetípus-készletéhez. Jerzy Stuhr a Polgártársban (Obywatel) korábbi rendezéseinek hangnemében szólal meg: az 1953-tól napjainkig játszódó történet a tankönyvekből ismert nagytörténelem fonákját mutatja be egy antihős sorsán keresztül. Az ügyeskedő kisember alakja nem ismeretlen a lengyel filmben, ráadásul a rendezőnek változatai közül az egyikhez köze is van, hiszen Piszczyk úr egyik megtestesülése Stuhrhoz köthető, ráadásul a Polgártárs főhőse a rendező-színész nemzedéktársa. Az Istenek (rendezte Łukasz Palkowski) sikere jól mutatja a nem-műfaji közönségfilm helyét a kultúra egészében: elismertségét a fesztiváldíj és a 2,3 millió néző együtt igazolja. Az Istenek főhőse a Polgártárséval ellentétben nem afféle gyűjtőszemélyiség és nem fiktív alak, a maga valóságosságában viszont különösen alkalmas a kor és a társadalom lelkének bemutatására. Zbigniew Religa alakja széles körben ismert Lengyelországban: a sebészprofesszor a 80-as években hazájában elsőként végzett szívátültetést, tette ezt a Gierek korszak rendkívül kedvezőtlen körülményei között, ugyanakkor leleményesen és ha lehet mondani igazi vagány módjára – Tomasz Kot igazi remeklését láthatjuk a főszerepben. Religa és a film titka tehát az, hogy a sebész egyszerre gyermeke és forradalmára közösségének. Kinga Dębska Ezek az én lányaim (a cím szó szerint: A lányaim tehenek) egy olyan díjat nyert 2015-ben, amelyről nem esett szó idáig, ez pedig a közönség díja. Kinga Dębska egy a középkorú nézők számára fájdalmasan törvényszerű módon bekövetkező életszakasz nehézségeit dolgozza fel a tragikomédia eszközeivel: a filmbeli testvérpár szülei megbetegszenek, és a közös fájdalmak összebékítik az egyébként széthullás előtt álló, ellenszenvek szabdalta családot. A nyolcszázezer eladott jegy azt bizonyítja, hogy a rendezőnőnek sokak tapasztalatát sikerült népszerű módon megmutatnia. Az Ezek az én lányaim hangvétele alapján talán Fekete Ibolya Anyám és más futóbolondok a családból című nagyszerű filmjével rokonítható.

stuhr-jerzy-role-filmowe-14_6353058

Obywatel

 

A közönségfilm

Ha a közönségfilmről beszélünk, akkor újra elő kell vennünk a nézettségi adatokat. Ez annál inkább is indokolt, mert ha a vizsgált három évet nézzük, akkor a legnépszerűbb hét-nyolc film közül néhány átírta a listákat. A legérdekesebb talán a Szinglik bolygója (Planeta Singli) (https://www.youtube.com/watch?v=VzZnG4Ebv8Q) helye és sorsa. A lassan szokványosnak mondható, ugyanakkor nagyon becsületesen megcsinált párkereső filmet sokak meglepetésére beválogatták a fesztivál programjába, ahol ugye ilyenformán a nagylélegzetű, úgynevezett komoly filmekkel kellett megmérkőznie; e sorok szerzője ugyanakkor nem hallott fanyalgást a szakma vagy a közönség soraiban. A film rendezője az az egyébként szlovén Mitja Okorn, aki a Mikulásnak címzett levelekről szóló egyik filmet is jegyzi, ilyenként tehát a lengyel tömegszórakoztatás egyik vezető alakja. A Planeta Singli 2016 februárjától kétmillió nézőt hozott. Úgyszólván ártalmatlan, helyes kis darabról van szó, amelyben a szinglik nem is olyan nagyon boldogtalanok, hiszen még az általános iskolás énektanárnő is folyton taxival közlekedik, a végére ráadásul a szereplők többségének sikerül kilépnie az egyszemélyes háztartás gazdasági csapdájából. Csupán megközelítette ezt az eredményt az egyébként nagyon jó nevű Patry Vega Pitbull. Új rend (Pitbull. Nowe porządki) című darabja – ez a két film kirajzolja a populáris vonulat legfontosabb két megjelenését: az egyik a romantikus komédia (említést érdemel még a 2014-es Bepörgetve – Wkręceni), a másik a nálunk a két Argóval képviseltetett akcióvígjáték. Külön fejezet a fergeteges Disco Polo, amely a lengyel esztrádzene gépezetének kritikáját adja a maga hipergiccses módján.

b-2

Planeta Singli

Új szempontok

Az eddigiekben a fő versenyprogramról, illetve az innen vagy más utakon a forgalmazásba került filmekről volt szó. Gdynia kínálata volt ezen kívül néhány évvel ezelőtt az az off program, amelyben a függetlenek mutatkoztak be, volt is valami tétova üzengetés a hivatalos filmipar képviselői irányában. Az Új szempontok szekció a PISF támogatásában részesült alkotások és az off színtér közötti sávban helyezkedik el, hiszen az itt versenyző alkotóknak többnyire van valamilyen végzettségük, és a filmek finanszírozásában szerepet játszik a központi intézményrendszer. Az Új szempontok ugyanakkor valamiféle bátrabb megközelítést, kísérletező szellemet feltételez. A filmek innen nem feltétlenül jutnak el a mozihálózatba, hanem rendezvényeken, filmklubokban lesznek láthatók. Az alkotók természetesen mozognak a fősodor és az ellenkultúra különböző megnyilvánulásai között. Artur Urbański például, aki az idei Új szempontokban a Kristálylánnyal (Kryształowa dziewczyna) szerepelt, korábban sikeres volt a hivatalosnak mondható mezőnyben (Bellissima, 2010), Kuba Czekaj pedig a kísérletezőből lett fesztiválnyitó film alkotója. A 2014-es Új szempontokat Grzegorz Jankowski Lengyel trágya (Gówno polskie) című filmje nyerte. A történetét a 80-as évek elején indító film szereplői olyan punkzenészek, akik egyszerre mennek neki Gierek és Jaruzelski rendszerének. Félő ugyanakkor, hogy a Lengyel trágya morálisan kompromittálja a punkot, és ez összefüggésben lehet a történet gyenge beágyazottságával a lengyel valóságba – mintha az ellenkultúra a társadalomtól elszakítva létezett volna és létezne ma is.

polskie_gowno-rez-_grzegorz_jankowski-dystr-_next_film-1

Gówno polskie

*

A fentiekben kísérletet tettem a lengyel film hároméves metszetének értékelésére. Az elmúlt három év termése kedvező összképet mutat, ezt néhány adattal és az esztétikai ítéletalkotás kevéssé rendszerszerű eszközeivel próbáltam érzékeltetni. Úgy tűnik, hogy a tárgyalt három év erősebb vonulatát a nemzeti múlt eseményeit feldolgozó filmek alkotják, míg a jelenben játszódó filmek közül azok tűnnek sikerültebbnek, amelyek a groteszk, az elrajzoltság eszközeit vagy a műfaji kifejezéskészlet elemeit alkalmazzák. A lengyel filmről szóló állapotrajzunk most állóképszerű volt, de a filmfolyam tovamozog. Viszontlátásra 2017-ben Gdynia vitorlái között.