Tiszatájonline | 2022. március 27.

Szerelmem, Hiroshima

VEZESS HELYETTEM

SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA
Női szerepeket is érintő melodrámái után továbbra sem szakítja meg a sormintát a frissen ünnepelt japán rendező: a Cannes-ban forgatókönyvírói díjjal jutalmazott modern klasszikus finomhangolt, jelentőségteljes hallgatásokkal, illetve fajsúlyos mondatfolyamokkal szegélyezett karaktertanulmány.

Ryusuke Hamaguchi 2015-ben nyert kritikai elismerést Happy Hour című alkotásáért – 7 éve pedig csak nő az ázsiója, mi sem bizonyítja ezt jobban tavalyi, dupla győzelménél, melyet tárgyalt művén kívül a berlini zsűridíjjal honorált A szerencse és képzelet kereke szkeccsgyűjteménye jelent. A Vezess helyettem Haruki Murakami 2014-es novelláskötetének (Férfiak nő nélkül) egyik rövidke történetét dolgozza fel: a nagyjából 200 oldal körül mozgó kötet aprócska fejezetéből született csaknem 3 órás, zömmel végletekig lecsupaszított dráma.

Csakúgy, mint a Lee Chang-dong jegyezte, szintén Murakami írta Köddé vált elefánt egyik novellájából merítő Gyújtogatók, Hamaguchi szerzői filmje is összetett, több perspektívát kínáló vászonátirat: míg a dél-koreai feldolgozás a sorozatgyilkos-thriller öntőformáit, valamint egy tragikus szerelmi háromszöget állított az identitásproblematika szolgálatába, addig a Vezess helyettem négy karakter interperszonális viszonyrendszerét helyezi górcső alá. Párkapcsolati drámaként nyit a sallangmentes, emocionális csúcspontjait rendre visszafogottan árnyaló mű: Kafuku és neje, Oto kislányuk halála után a feleség perverz történeteivel, delejező-szenzuális fekete-kék-piros fényárban, szinte erotikus thrillereket (vö: Adrian Lyne 20 év szünet után forgott Mélyvize) lepipálva igyekeznek feldolgozni a tragédiát. Rögtön jól látható Hamaguchi egyik centrális témája – a Vezess helyettem ugyanis a történetmesélést horgolja össze figurái belső dilemmáival, jelen esetben a figurák mély gyászából sarjad az elbeszélői szándék. Értelmiségieket, nevezetesen színidirektor férjet és televíziós írónőt mozgat az eszköztelen cselekmény, vagyis jól látható, Kafuku és Oto érzelmi zérusponton vergődnek, szeretkezéspillanataik bármennyire intimek, érezzük, valami nem stimmel. Örökké bennünk motoszkál a kimondhatatlan fájdalmak súlya: a Vezess helyettem párja csaknem rideg, visszafojtott érzelmek birtokában él egyik napról a másikra, pótcselekvésekbe kapaszkodnak, a rájuk nehezedő gyötrelem visszafordíthatatlannak tűnik.

Persze, Hamaguchi nem pusztán a leírhatatlan haláltudat részletezésében jeleskedik: a Vezess helyettem melodrámai szüzséjében ugyanis épp az olvadáspont, a figurákat béklyózó fájdalom csendes lebírása fontos. Igaz, a 179 percre rúgó, minimalistára vett sztori az első 40 percben (maga a központi történet is ugyanekkor indul, erre a jóval később felvillanó nyitófőcím is utal) Oto agyvérzéses halálával zárul, valójában Kafuku halkszavúan, egyszerre poétikusan és kellő távolságtartással rögzített újjászületése számít. Üvegablakokkal határolt, drappszínű kőfelületekkel uralt közegekből jutunk el havas domboldalra, átalakulást hírnöklő tengerpartra, vagyis Hamaguchi térszervezése is a főalak karakterívét domborítja ki. Ugyancsak lényeges a film posztmodern játékosságot mellőző, önreflexív színház-stratégiája. Kafuku ütemvesztés nélkül ismétli a halott neje által már felmondott Ványa bácsi szövegét (egy rövidre zárt, szinte komikus Godot-ra várva-etűd után), jelezve, a férfi képtelen továbblendülni imádottja elvesztésén, függetlenül attól, hogy a nő más férfiakkal is nemi viszonyt létesített – tehát a Vezess helyettem príma gyászfeldolgozó dráma, mely egyszerre helyezi vizsgálódása homlokterébe a veszteséget, a párkapcsolat útvesztőit, valamint a lelki feloldozáshoz szükséges művészet transzformatív erejét.

Kafuku és új barátja, a fiatal sofőrnő, Misaki relációja legalább ilyen sorsdöntő. Alkotóművész és kopott szürke mellényes, kockásinges, baseballsapkás munkásosztálybeli lány között jön létre barátság (mintha a kapcsolatokat analizáló Woman on the Beach vagy a művészet szerepére összpontosító On the Beach at Night Alone című Hong Sang-soo-kontemplációk peregnének előttünk), vagyis Hamaguchinál zárójelbe helyeződik az osztályellentét vagy akár az erotikus Kafuku-Oto-vonzalmat bajtársiasságként leváltó nemi identitás. Hótiszta, őszinte érzelmek jutnak felszínre: míg a színházrendező a gyász miatt képtelen megnyílni, sofőrje merev kötelességetikával palástolja bántalmazó édesanyja örökségét, a rá telepedő szülőhalált – a Vezess helyettem szomorúságuk burkába zárkózó, introvertált figurák között teremt mély empátián nyugvó szellemi rokonságot. Csodálatosan reflektál erre a mű ugyancsak lélektaniságra összpontosító, szinte bergmani erejű road movie-beütése. Misaki eleinte rezzenéstelen arccal fuvaroz, Kafuku munkamániásként csak a szöveget biflázza, hogy aztán egy szemétfeldolgozó üzemben tett látogatás vagy egy éjszakai, napfénytetős közös cigarettázás ábrázolják a direktor és a sofőr érzelmi összefonódását, vagy ha úgy tetszik, a figurák útifilmbe illően (nem mellesleg pedig jóval hitelesebben a Miss Daisy sofőrje/ Zöld könyv-típusú Oscar-liblingeknél) megragadják a volánt és visszanyerik az irányítást csellengés-kényszerpályára állított napjaik felett. Meditatív vágóképekkel utal Hamaguchi a karakterek csendes egymásra utaltságára: rendszerint pusztán epizódokat, beszédes rezdüléseket, arcjátékokat kapunk, gesztusokra hagyatkozó formanyelvében a Vezess helyettem főszereplői traumákon lendülnek túl és kezdenek újra élni. Szintén érdekes a mozi enyhe doppelgänger-motívuma: Kafuku színészismerőse, Takatsuki először Oto szeretőjeként, vagyis a haldokló kapcsolat új férfijaként jelenik meg, hogy később nála landoljon a Csehov-főszerep, majd elveszítse azt és Kafuku játssza el újra a deszkákon az őt kínzó problémákat. A direktor viszont Takatsuki figuráját sem maszatolja el: bajkeverőként, ugyanakkor bölcs, tanácsokat osztogató társként is szemléli őt, vagyis senki nem egyértelműen gonosz vagy jó a cselekményben. Valamennyien problémákkal küszködő átlagemberek, a Mihalkov-féle Etűdök gépzongorára többfrontos szereplőrajzához hasonlóan csupán kommunikációra, mások bátorító szavaira, tetteire vágynak.

E hozzáállás pedig különösen lényeges, ha tudjuk, a Vezess helyettem nagyrészt Hiroshimában játszódik, vagyis a lerombolt, de újjáépült város egyszersmind a Kafuku, Misaki, Takatsuki-háromszög önkeresésének briliáns helyszínszimbóluma – innen nézve cseppet sem véletlen, hogy a rendező és a sofőrlány ölelésben, bűntudatuk („Engedtem, hogy meghaljon a feleségem.” ; „Hagytam, hogy odavesszen az anyám.”) elűzésében segítő vallomásokban csúcsosodó utolsó jelenete Hokkaidóban, a lány gyerekkorának romjainál zajlik, részben az Alain Resnais jegyezte, térmetaforát és érzelmi zűrzavart közös nevezőre hozó, francia-japán románcot bemutató Szerelmem, Hiroshimára utalva. Törmelékből, pusztulásból teremtődik valami új, jelesül egymás megértése: a Vezess helyettem ráadásul ezt tovább is viszi, mivel Kafuku végül a japán társulat néma, dél-koreai színésznője oldalán, hipnotikus kézmozdulatok bűvöletében ismétli el az orosz színmű tragikus hősének szavait, vagyis a fikció eseményei az ő életével is párhuzamba állíthatók. Ugyanezzel indokolható a csaknem 180 perces játékidő: ahogy a színházi próbák részletes aprólékossággal, lassan bontakoznak ki, úgy Kafuku és Misaki is csak óvatosan nyílnak meg egymás előtt, azaz a művészi procedúra rendkívüli összhangban áll a sallangmentes, kis gesztusoknak alárendelt szenvedélyfilmmel. Mi több, a Vezess helyettem-ben latin-amerikai, tajvani és az említett néma hölgy játsszák a főbb szerepeket: Hamaguchinál nemcsak három kulcskarakter, de az egész világ is lénye elfogadására, toleranciára vágyik, amelyet a színházi világ szeretete és a másikhoz való odafordulás egyszerre képesek megadni.

A Vezess helyettem a kortárs lassú filmek (slow cinema) eszköztelenségből óriási sorsfordulatokat generáló formanyelvét mímeli, egyetlen pontatlan vagy fals mozzanat nélkül: a piros Saab 900 Turbóban ülő Kafuku és Misaki párbeszédére sokáig várunk, de egy-egy kőszikla ridegségű arc, hidegen odavetett mondat, netán optimista kinyilatkoztatás egyszerre idézik Ozu, a tajvani újhullámos Hou Hsiao-hsien vagy Tsai Ming-liang puritán eszközkészletét. Hamaguchi pompásan oszt be hosszadalmas monológot és beszédes némaságot, gyakran a no-színház pőreségéből táplálkozva ki nem mondott szavakra, rejtett pillanatokra, ellipszisekre húzza modernista remeklését: nagystílű tézisek helyett a hétköznapi ember többértelmű, némaságára dacára is árulkodó, összetett kifejezésmódjára fókuszál.

Szabó G. Ádám



Doraibu mai ka, 2021

Rendező: Ryusuke Hamaguchi

Szereplők: Hidetoshi Hishijima, Toko Miura, Masaki Okada, Reika Kirishima, Park Yu-rim