Szenvedéspornó Mexikóban

ÚJ VILÁGREND

Kortárs problémákra reflektálni egyszerre hálás és nehéz feladat. Michel Franco noha nagyra tör, végül elbukik, jelentkezzen bármennyi érvényes problémafelvetéssel.

Piros, kék mintázatú absztrakt festményből váltunk magasból földre hajított, ripityára törő bútorra, majd lépcsőfokokról ömlő zöld folyadékra: az Új világrend már színkódjaival is kommunikálja a kevesebb, mint 90 perces játékidőt uraló totális káoszt. Érzékekre ható, gondolkodásnak helyet adó, asszociatív nyitó montázsszekvenciája viszont csak óvatos duhaj – legalábbis a történet innentől képtelen felérni saját ígéreteihez.

Franco (rezüméjében az After Lucía, a Chronic és az April lánya foglalnak helyet) saját bevallása szerint 2014 óta dolgozik filmjén, így őt is megdöbbentette, mennyire aktuálissá vált annak témája, ugyanis a sorok között a francia gazdasági egyenlőtlenségek szülte sárgamellényes-mozgalom és a Black Lives Matter is ott bujkálnak: az Új világrend egy sarkaiból kifordult, extrémen forrongó világot ábrázol. Leleményként sokáig nem polarizál, visszautasítja a szegény-gazdag fekete-fehér ellentétét. Rögtön az első percekben munkáslázadók csoportja rohamoz meg egy kórházat, járni alig képes, súlyosan sebesült pácienseket tessékelve ki erőszakosan az ágyukból – hiába a közép-vagy az alsó réteg forradalma, tűz ellen képtelenség brutalitással küzdeni. Ugyanez a kétértelműség vehető észre a burzsoá réteg skiccelésekor: az épp esküvőre készülő hősnő, Marianne láthatóan kényelmetlenül érzi magát rokonai, ismerősei, sőt, vőlegénye és szülei társaságában is, plusz a felsőosztály kényelmesen belesüppedt önnön habzsolásába-dőzsölésébe, ügyet sem vetnek a fennálló veszélyre. Helyesebben, a külvilággal sem foglalkoznak – az ide-oda ringatózó kamera egy jóléte által szedált mikrocsoporton állapodik meg, puszta létük státuszszimbólum, amely az ignoranciát dicsőíti. Egyedül Marianne ébred morális öntudatra: míg a többiek nem adnak pénzt a lakodalomba toppanó, szegényedett volt alkalmazottjuknak, a lány örömmel segítene, Franco némileg feminista húrokat pengetve a humánum feltárulkozását mutatja egy közönyös, zárt világban.

Sőt, a direktor grandiózus metaforája a dolgozó osztály újabb szegmensére is kiterjed, lévén egy szobalány a mulatság közepette cinikus megjegyzésekkel illeti az egyik vagyonos feljebbvalóját. Idáig valóban részletes, árnyalt tézisdarab az Új világrend. Jóllehet, ’90-es évekbeli tévésorozatokat, szappanoperákat idéz Yves Cape operatőri munkája, rendre akad egy idilli látszatról leplet rántó fajsúlyos karakterpillanat, amely révén Franco drámája nem torkollik a Lars von Trier-féle Melankólia unalmas burzsujkritikájába – sőt, a mexikói rendező osztályellentétről regélő szocioportréja csak húsbavágóbb, mikor fegyveres lázadók, félresöpört munkások törnek be az izolált nagypolgári villába és dördül az első puskalövés. Napszemüveget, ruhákat csennek el a jól szituáltak közé beépült cselédek, vagyis rögzült etikai kategóriák sosem léteztek, a frusztrált, oktalanul megbántott alsó népréteg csak a benne régóta pulzáló harag útnak engedésére várt. Zaklatott felvételek váltják a nyugodt beállításokat (később a statikus vágóképek pszichológiai terrorral érnek fel a börtönbe terelt pénzemberek egyszerre fizikai és mentális bántalmazásakor), az Új világrend nagypolgári drámából nyers, zsigeri ösztönöket képünkbe robbantó csömör-, sőt protest filmmé (Ha…, Zabriskie Point) formálódik. Zöld festék kenődik szét Marianne szélvédőjén, ugyanilyen színű foltok éktelenkednek támadón és áldozaton is, vagyis Franco mintha továbbszőné mozija kétértelműségét, de innentől sajnos egy lényegesen primitívebb, exploitationbe hajló traumadarabot szemlélünk, a tabusértéshez járuló auteur-intelligencia villanásai nélkül.

Orális szexre kényszerítik a hősnőt, egy foglyul ejtett, börtönbe zárt, jól szituált fiatalembert bikaösztökével erőszakolnak meg análisan: nem tévedés, az Új világrend valóban ilyen gusztustalan mélységekbe süllyed, a probléma ráadásul az, hogy 30-45 perc elteltével hiányzik a kegyetlenkedéseket igazoló tartalom. Indexszerű pillanatfelvételek sorjáznak romba dőlt Louis Vuitton-divatházról, szeméthalommal járhatatlanná tett mexikóvárosi főutcáról, fegyverbe verődött, statáriumot hirdető katonákról. Kohézióról viszont értelmetlen álmodni, Franco ugyanis a zavargások centrumában elfelejt személyiségrajzot adni ide-oda ténfergő, egyre papírvékonyabbá silányuló karaktereinek. Szegények és gazdagok aljasságainak összefonódásaiból így csak újabb haláleseteket látunk, melyek végül érzéketlenné teszik a publikumot a releváns témafelvetések iránt és csak számadatokká redukált típusfigurák lemészárlását figyelhetjük – ugyan Franco bizonyos időközönként visszatér Marianne hányattatásaihoz vagy tessék-lássék módon pár másodpercet szentel az apjának vagy a szerelmének, az Új világrendre ólomsúllyal nehezednek a semmibe tartó brutalitásorgiák végtelen, így hatástalan epizódjai. Provokatív gesztusnak tekinthető e hozzáállás, nagyjából a Godard jegyezte Week-end stíljében: Franco tudni szeretné, mikor lesz elegünk a bestialitásból, melyik jelenetnél állunk fel vagy honnan kezdjük érzékelni a társadalmi kommentárt a bábeli felfordulásban. Konfrontatív attitűdje viszont nem fizetődik ki, ha pusztán kétdimenziós senkiket tologat a cselekményben, akikről legfeljebb a ruházatuk, netán szituáltságuk árulja el, éppen milyen fals drámai fordulópont zajlik az életükben – tekinthető előképnek Michael Haneke, pontosabban a Furcsa játék V-effektusai, pláne az Amat Escalante-féle Heli, ám az osztrák mesterrel és a mexikói kollégával ellentétben a lecsupaszított, pőre kitörésekre húzott formanyelv nem ad mélységet Franco bukásra szánt figuráinak.

Igaz, a direktor próbálja tudatosítani, szegény és gazdag is bármikor porba hullhat, sőt, a váltságdíjat követelő, majd a rabokkal, sőt, az összeget szállító hozzátartozókkal végző milícia rémképe bal-és szélsőjobboldal határainak felszámolásában jeleskedik, Franco csak tézismondatokat puffogtat, ám kifejtetlenül hagyja az ok-okozati viszonyokat, ezért tényleg nem marad egyéb, mint az erőszakmaratonba kapaszkodás. Önmagát okosnak vélő, de igazából járatlan tanerőként képtelen hidat képezni az összefüggések között, így folyamatábrát, összetett társadalmi portrét is eredménytelenül készít: csak egy közepes, mi több, annál is gyengébb színvonalú, leckét derekasan felmondó, ám üres vallomás az Új világrend. Haljon meg egykori gondnok vagy jól kibélelt férj, sőt, záruljon a mozi a lázadást szítók akasztásának mozgáskoreográfiájával, a Franco által térképezett szélsőséges indulatok nem többek iskolás mutatóujjrázásnál. Rendezőnk láthatóan bírálja a fasizmust, jelenjen meg a burzsoázia nemtörődömségében talmi civilizált viselkedésként, illetve a hadsereg rendpártiságában vadállati szájhabzásként, sőt, még a szomorú-félelmetes utcai rendbontók huligánmentalitásához is akad néhány keresetlen szava, filmje zömmel nem nyújt többet az esztelen acsarkodásnál, mely révén az erőszak akarva-akaratlanul pajzsra helyeződik, vagyis a direktor óvatlanságában pontosan azt fetisizálja, amit kritizálni igyekezett.

Szabó G. Ádám

Nuevo orden, 2020

Rendező: Michel Franco

Szereplők: Naian González Norvind, Fernando Cuautle, Diego Boneta, Dario Yazbek Bernal, Patricia Bernal