Sohamár
MIKE FLANAGAN: AZ USHER-HÁZ BUKÁSA
TÓTH EMESE KRITIKÁJA
Mike Flanagan üstököse magasabban hasít, mint eddig valaha. Bár legutóbbi sorozata az Az éjféli klub nem aratott olyan zajos sikert, mint A Hill ház szelleme, vagy akár a Mise éjfélkor, Flanagan a kortárs szcénában kétségkívül az egyik legtehetségesebb horror-rendező. Nem csoda hát, ha nagy várakozás előzte meg Az Usher-ház bukása (eredeti címén Az Usher-ház vége) című sorozatot, amely Edgar Allan Poe novelláján alapszik.
Mint a korábbi (Shirley Jackson, Henry James) adaptációknál, Flanagan itt is számos változtatást eszközöl, amelyek hozzáadnak az alapvetően pszichológiai központú mondanivalóhoz, sőt mintegy tovább pörget pár igen érdekes gondolatot. A rendező és forgatókönyvírói tehetségesek abban, hogy olyan dinamikákat építsenek fel a szereplők között, amelyek egyszerre realisták, ugyanakkor a történethez illően, egy bizonyos dramaturgiai ponton a valóságtól elemeltek legyenek. Ez különösen a kísértettörténetek kapcsán működik, így Az Usher ház bukása sorozat verziója sokkal inkább a Mise éjfélkorral rokon. Edgar Allan Poe novellájából azonban pont azt az alapvető aspektust hagyták ki, amely a novella szíve-lelke, mégpedig a ház misztikus, már-már transzcendens szerepét. Ami központi elem volt A Hill ház szellemében, az ebben a sorozatban leginkább egy keretes szerkezet felépítésekor kap jelentőséget, mert a hangsúly valami egészen másra helyeződött, mégpedig Roderick Usher őrületének különféle stációinak kortárs olvasatára.
Félreértés ne essék Flanaganék szinte mértani pontossággal, mégis érzékenyen toldják bele az eredeti novella Roderick Usher-féle mondatait a sorozat főszereplőjének szájába (Bruce Greenwood remek alakításában és kiemelendő Máté Gábor magyar szinkronja is), továbbá hardcore Poe fanok rengeteg utalást fognak találni a sorozat minden egyes epizódjában. A hallucinációk és képzelgések mesterien vannak tálalva, hol hátravágódunk meglepetésünkben, hol pedig épp csak látunk elsuhanni egy-egy gyanús árnyat valamelyik szereplő mögött. A jumpscare elemek sem úgy riasztanak meg bennünket, ahogyan általában megszoktuk, minden egyes ijesztő esemény fontos pillanatban történik, gyakorta megszakítva Roderick történetét, amelyeket C. Auguste Dupin nyomozónak (Carl Lumbly) mesél. Mindenféle spoiler nélkül bizony a sorozat voltaképp ennek a két színésznek a kémiáján is múlott, és szerencsére páratlanul működtek. Dupin szemszöge gyakorlatilag a miénk, és még csak azt sem mondanám, hogy egyfajta kibékülés vagy megújhodás a cél kettejük között, pusztán kíváncsiak egymásra, akárcsak mi. Az Usher ház tagjait jóformán Dupin szűrőjén keresztül ismerjük meg, időugrások is vannak, ám Roderick Usher elbeszélése alapján sem lesznek szimpatikusabbak, sőt a nepotista gyerekek részről-részre antipatikusabbá válnak. Jó volt ismét látni a Hill ház szellemében bevett metódust, vagyis mindegyik epizód valamelyik Usher-gyereknek lett szentelve, végül pedig a család fejei, Roderick és vérfagyasztó húga Madeline, (a fiatal Willa Fitzgerald, az idősebb Mary McDonnell) is reflektorfénybe kerülnek. Az egyik legfontosabb szerepet azonban ismét a naptehetséges Carla Gugino kapja. Az ő jelenléte fenomenális, és mindenkire nagy hatással lesz, a spoilermentesség végett viszont nem taglalom, milyen formában, mindenesetre jó újra látni Gugino és Greenwood párosát a Gerald játéka (hivatalos magyar címén Bilincsben) után, továbbá frissítő volt látni Mark Hamill Arthur Pym-jét is, a 72 éves színész sokadjára bizonyítja, hogy jóval több van benne a mindenki által ismert Luke Skywalker karakterénél.
A kortárs kapcsolódás is igen merész, a Netflix sorozatában az Usher család ugyanis egy sok brutalitás árán megörökölt hatalmas gyógyszercég tulajdonosa, ebből pedig az évek sőt évtizedek során olyan hatalmas vagyont halmoztak fel, hogy Roderick mindegyik gyermeke kezdőtőkét kapott egy saját vállalkozás beindításához. Az epizódok során látjuk, melyik gyerek mit kezdett a pénzzel, vagy épp mit tervez, és nem árulok el nagy titkot, nem leszünk lenyűgözve. Flanagan tökéletesen leképezi bennük azt a milliárdos réteget, akiknek rengeteg pénze van, de távolról sem sejlik fel a tehetség, se érzelmi intelligencia, legfőképp pedig a lelkiismeret. Ezt leginkább akkor látjuk, amikor az utódok a párjukkal vagy valamelyik szerettükkel szemben gyomorforgató módon fegyvertényként használják saját felsőbbrendűségüket. A Hill-ház Steven-jével szemben ők valóban véres pénzen ülnek, a gyógyszerkísérletek ugyanis rengeteg ártatlan ember életébe kerültek. Remekre szabott egyébként a karakterek elnevezése úgy, mint az egyetlen őszintén szerethető Usher, Lenore (Kyliegh Curran) szintén Poe egyik verséből vagy Prospero (Sauriyan Sapkota), A vörös halál álarca című műből. A bravúr, ahogyan Poe különféle figuráit összegyúrják a sorozat szereplőivel páratlan, és itt emelném ki a szinkront is, mert a legszebb fordításokat használják fel, többek között Kosztolányi Dezsőét, Babits Mihályét és Szász Károlyét. Flanagan sokszereplős adaptácóinak nagy előnye egyben azonban néha a hátránya is, rengeteg szálon fut a történet és ez esetben Poe műveinek ismerete nélkül kissé bajos lesz pozícionálni egy-egy motivációt vagy fejlődést. Leginkább azért, mert a figurák roppant mód az írott karakterek személyiségére épülnek, és kisebb arányban van bennük az, ami miatt önmagukban is érdekessé válhatnának. Persze egy adaptáció kapcsán felmerül, mennyire ajánlott az írott alapanyagon túl megalkotni a szereplők autoritását, de ha 2023-ba ültetjük az Usher-családot némiképp anakronisztikussá válik pár rendezői döntés. Az alapkoncepció azonban, hogy a mindenre éhes gazdag réteg minden balhéból hótisztán kerül ki, hogy egy teljesen abszurd buborékban élnek és továbbra is kíméletlenül kihasználják a szegényebb rétegeket, remek és egyben fájdalmasan realista. Flanagan persze szerencsére megadja nekünk azt a következményt, amely a valóságban nagy valószínűséggel nem történne meg, ráadásul ezt is egy bibliai csavaron alapuló múltbéli tett galvanizálja.
A végkifejlet és Roderick őrületének fokozatossága azonban meghozza a kellő katarzist, és A holló című vers sem kapott még olyan elementáris feldolgozást, mint ahogyan Bruce Greenwood előadja az utolsó epizódban, a legszomorúbb esemény kapcsán. Flanagan kellőképpen megragadta Poe lelkületét, még a legelborultabb jeleneteknél is azt gondoltam, ilyen egy huszonegyedik századi feldolgozás valaki által, aki meg is értette Poe életművét. A számos szellemes easter egg mellett ismét gyönyörű a képi világ, hátborzongatóan jó a színészek alakítása és ahogy eddig minden Flanagan sorozatnál, itt is szépen minden széthúzó vonalat végül össze tudunk kötni egy pontba. A tanulság sem marad el, mi több szinte libabőrözik tőle az ember.
„Siratja ma himnusz s rekviem? Pokolba ez áhitatot!
Hol kígyó nyelv és kapzsi szem sziszegett s áhitozott,
Ti üldöztétek el őt! Odalenn, íme, vádol az ifju halott!”
(Az idézetrészlet Edgar Allan Poe Lenore című verséből származik.)
Tóth Emese
(Az Usher-ház bukása című sorozat mind a nyolc része elérhető a Netflix kínálatában.)
Netflix: 2023. 10. 12.
Rendező: Mike Flanagan, Michael Fimognari
Forgatókönyvíró: Mike Flanagan, Edgar Allan Poe, Emmy Grinwis
Szereplők: Mark Hamill, Carla Gugino, Mary McDonnell, Bruce Greenwood, Kate Siegel, Zach Gilford, Henry Thomas, Rahul Kohli