Snowden

A film legfeszültebb jelenetében Edward Snowden az NSA egy számítógépéről igyekszik lemásolni (lelopni) a szigorúan titkos adatokat. Izzadva bámulja a párbeszédablakot (még 44% van hátra… még 38%… még 31%…) az üvegfalú irodában, miközben a szomszédos helyiségben kollégák, főnökök és biztonságiak jönnek-mennek, majd néhányan közülük hirtelen megindulnak felé. Úristen! Még 27%! Vajon sikerül időben lemásolnia az adatokat, mielőtt a munkatársai belépnek a szobába, és lebukik? Már mindjárt az ajtónál vannak! Még 19%! – RUSZNYÁK CSABA KRITIKÁJA

Még egyszer: ez a film legfeszültebb jelenete. Ráadásul nyilvánvaló, hogy Snowden sikerrel jár, és nem csak azért, mert eleve tudjuk (egyenesen a hírekből), hanem azért is, mert ez a jelenet, ahogy a film nagy része, egy flashback, és korábban már láttuk, ahogy a lemásolt adatokat átadja az újságíróknak.

És ez a legbutább B-akciófilmekből kölcsönzött pár perc mindent elmond a Snowden színvonaláról, meg arról is, hogy hová jutott Oliver Stone az utóbbi 17 évben (utolsó jó filmje ugyanis a ’99-es Minden héten háború), már ha a Word Trade Center vagy a Nagy Sándor nem lett volna elég. Stone egykor merész, provokatív, tökös rendező volt, aki keményen odalépett a vietnami háborúnak, a Wall Streetnek, a JFK-gyilkosságnak, a médiának, az USA közép-amerikai beavatkozási politikájának vagy éppen az amerikai focinak. Innen nézve kézenfekvő, hogy az utóbbi évek talán legnagyobb és legvitatottabb nemzetközi botrányából, a rendkívül kényes témákat és dilemmákat felvető lehallgatási ügyből ő csináljon filmet.

Ehhez képest a Snowden egy fáradt, unalomig konvencionális, papás biográfia, amely meg sem próbál elgondolkodtatni, érvelni, véleményeket ütköztetni, sőt, arcátlanul nyílegyenes dialógusokban („Nem az tesz hazafivá, ha egyetértesz a politikusokkal” és társai) rágja a néző szájába a saját meglátásait. Mondhatnánk úgy is, hogy propagandafilm. Persze Stone sosem finomkodott, ha a véleménye közléséről volt szó: hősei általában ugyanazt az elhivatottságból kiábrándulásba vezető utat járják be, amelyet ő maga is bejárt egykor (keményvonalas republikánusként ment a vietnami háborúba, majd teljesen illúziómentesen, erősen a liberalizmus felé hajolva tért haza). De volt a filmjeiben erő, szenvedély, dráma, düh, csúcsra pörgetett konfliktus – a Snowdenben semmi ilyesmi nincs.

A címszereplő nagyjából félúton, egy uszkve egyperces monológban hadarja el, miért csinálja, amit csinál, mi a meggyőződése a NSA és a CIA Nagy Testvér-szerű lehallgatási rendszerével kapcsolatban, és ennyi – belső konfliktus, morális, szakmai dilemma fel sem merül. A kinyilatkoztatás előtt és után pedig csak figyeljük az abszolút szentté avatott Snowden életútjának lehető leglaposabb, pontról-pontra történő elmesélését. Stone a zöldsapkás kiképzésben (ordítozó őrmester), a párkapcsolati konfliktusban („fontosabb a munkád, mint én”), a leleplező cikk megszületésének körülményeiben (vita a főszerkesztővel), egyszóval mindenben legfeljebb az elvárható minimumot nyújtja.

Még vizuálisan sem csinál semmi érdekeset. Unalmas beállítások, kiszámítható vágások, rutinos képi megoldások követik egymást – az összhatás olyannyira szegényes, hogy amikor nagyritkán mégis megpróbálkozik egy kicsit többel (mint amikor Snowden főnöke egy hatalmas, az egész falat beterítő kivetítőről, fenyegető hatalmi jelenlétként mered a főhősre), az menthetetlenül kilóg, és feleslegesen hivalkodó lesz.

Joseph Gordon-Levitt nem rossz a főszerepben, és néha sikerül úgy fényképezni őt, hogy a viszonylag kevés hasonlóság ellenére majdnem tényleg Snowdennek tűnjön (egyébként a végén ő maga is feltűnik), de ennél talán fontosabb dolgokra kellett volna összpontosítani. Az a legszomorúbb az egészben, hogy a 25 évvel ezelőtti Stone olyan filmet tudott volna csinálni ebből a témából, hogy a fél világ beleremeg – nem egy ilyen kis ismeretterjesztő matinét. De hát ez a lázadók sorsa: felnőnek, és belesimulnak a nagy, szürke átlagba.

Rusznyák Csaba