Semetka csendje

TERMÉSZETES FÉNY

Hőseposzból kontemplatív tanulmány a világégés gránátnyomásként lesújtó hatásairól. Rövid-és dokumentumfilmjei után Nagy Dénes egész estés bemutatkozása mozimágiával felérő, letaglózó élmény, amely méltán érdemelte ki a Berlinale legjobb rendezőt illető Ezüst Medvéjét.

Dagadó, egyre formátlanabb alakot öltő sártenger, mocsárba ragadt, bírhatatlan terhet húzó ló, valamint mind jobban állandósuló sötétség: a Závada Pál azonos című, 2014-es regényének egyetlen részletét feldolgozó Természetes fény ékkőként ragyog a honi filmgyártás sematizmusában. Miközben a kormánypárti média az Elk*rtukban krimi és politikai thriller címkéivel illeti véresszájú ellenzékgyalázását, illetve A pozsonyi csata animációs lenyomatával reflektál a dicsőnek tartott múltra és szépítené a jelent, addig Nagy jóval radikálisabb, egyúttal érzékenyebb váltást eszközöl.

Lírai realista, háborúellenes drámája sosem titkolja a II. világháborúban, egészen pontosan a Don-kanyarban lelkileg összeroppanók vagy testileg földre rogyók kálváriáját, de 1941-43 zűrzavara ide, szovjet területen zajló partizánvadászat oda, a rendező végig az emberben dúló, csendesen formálódó viharokra koncentrál. Eszébe sem jut idealizálni, pszichológiát sem feltétlenül adagol jeleneteibe: a Természetes fény világháborús kékségben-feketeségben kóválygó, egyre dezorientáltabb, pontszerűvé zsugorodó figurákat követ. Intenzív szubjektivitással üzemelő, fémsisakot, hátakat, tarkókat szuperközelin pásztázó epizódjai centrumában az alhadnagy Semetka áll. Társává leszünk, őt követjük a pokolban, a direktor, illetve a csúcsformát futó Dobos Tamás operatőr már-már a Saul fia legszebb hagyományait idézve azonosítanak bennünket a perspektívájával. Jószerivel kérdésfelvetésük is változatlan, ugyanúgy a legrosszabb közben feltáruló humánum, a kiveszőben lévő emberség halvány pislákolása jelentik az utolsó menedéket.

Zsenijük másban is tetten érhető: a Természetes fény ugyanis ezen kívül arra keresi a választ, mennyit bír egy viselhetetlen terhet cipelő ember, legyen a fegyveres erők képviselője, netán gazdálkodó. Rezignált tekintetű, óriási lelki terheket hordozó karakterként látjuk Semetkát: Nagy Dénes olvasatában a férfi, bár tisztában van a hatalmas pusztítás jelentőségével, mi több, a saját belvilágát mardosó kínokkal, semlegesen, emócióit gyakran rejtegetve igyekszik tenni a dolgát, megfelelni a feletteseinek, ám a rendező örökké utal Semetka privát nyűgjeire. Csupán a szenvtelenség fátyla mögül vethet pillantást halálra, területfoglalásra: hallgat, ritkán beszél és ugyan érezzük, részéről egyáltalán nincs rendben parasztokra vadászni, ártatlanokra faházat gyújtani (vö: Jöjj és lásd!), mégis kitart, próbál ember maradni – amíg ezt a körülmények lehetővé teszik. Írhatnánk, a Természetes fény bűnrészessé avatja őt a némaságával, csakhogy ez nem tükrözné a valóságot. Nagy rendezése valójában egy borzalmak hatására érzéketlenné vált, de humánumához az utolsó pillanatig ragaszkodó drámai hős pillanatképe, a film zömmel cselekménymentes (a gyalogos honvédeken rajtaütőkről csak foltként izzó tűzgolyókként szerzünk tudomást), benyomásokra hagyatkozó játékideje pedig hibátlanul világít rá e két szélsőséges attitűd hibátlan kötéltáncára, nem beszélve a non-professional szereplők beemeléséről, akik közül ugyancsak a főalakot életre keltő Szabó Ferenc natúrjelenléte emelkedik ki.

Monotóniáról költött, a magyar katonák végtelen, hiábavaló meneteléséről ugyancsak remek képet ad a Természetes fény. Hideg folyón sikló csónakot, beszakadt jégpáncélt, fekete vízen lengő bögrét pásztázó beállításain tort ül a kilátástalanság, vagyis Nagy Dénes a sehová nem tartó utazás, a stagnálás állapotrajzán keresztül reflektál a háború értelmetlenségére. Impresszionista, poétikus jelenetszervezésében ha nem is feltétlenül tűnnek el a karakterek, de többnyire rideg, érzéketlen arcokká egyszerűsödnek: sokuk gépiesen, lelketlen bábként téblábol, a II. világháború borzalmai halkan, elméjükbe és szívükbe fészkelve zilálták szét őket. Ugyan a direktor nem ódzkodik az intim epizódoktól, például a falu vénjét (sztaroszta) és a lakosság bizonyos hányadát szállásoló katonák szcénájában, az emberközeli pillanatok foszlányként, oldalra vetett töredékekként jelennek meg vagy az enyészeté lesznek az addig harmonikusnak vélt momentumok. Hosszan kitartott, meditatív-hipnotikus fragmentumaiban Nagy olykor távoli sikolyokra, darabos magyar vagy orosz vezényszavakra fókuszál, a Természetes fényben korábban ismert vagy arc nélküli, partizánnak bélyegzett idegenkarakterek válnak áldozatokká. Ezt viszont nem tudjuk rögtön, a rendező gyakran balladai homályban lebegteti a történteket, zömmel percek telnek oktalan bandukolással, sötétben tapogatózással. Vizuálisan leképzett szürkesége és ködje tehát nemcsak a pozícióvesztett karakterek tökéletes képi metaforája, hanem kardinális dramaturgiai elem – a Természetes fény rengeteg történetnélküli, elliptikus átkötésből áll, lassú folyású szakaszok vezetnek rá, éppen mi játszódott le, honnan hová jutnak a szereplők, kivel találkoznak, mi történik velük.

Stigmatizálásról, bűnösszerepbe állításról ugyancsak szól a film: Nagy Dénes a Szegénylegények tradícióját követve profán táncként realizálja az otthonukból kivonszolt, reménytől fosztva a szabad ég alá hajított páriák ide-oda zajló, felettes tekintet alatt sínylődő, rendezetlen mozgását. Jancsó ’60-as évekbeli szerzőiségét végig magán viseli a Természetes fény – a magyar-szovjet-ellentét például a Csillagosok, katonákat idézi, de Andrej Tarkovszkij panteista snittjei ugyancsak eszünkbe juthatnak. Mégis, képtelenek vagyunk levenni a szemünket Semetkáról. Ízes beszédmódja a fülünknek is dallamos, de az igazi történet a tekintetén születik meg parányi barázdák formájában – maszkja a zárlatban hullik le, az ugyancsak múltbéli gondjairól színt valló zászlós társaságában.

Vöröslő éjszakai égbolt alatt búcsúzunk az alhadnagytól: a Természetes fényben nincs megoldás, pusztán a legkegyetlenebb érzések viselése, az önmagába záródó keserűség festői, szomorú állapotrajza. Nagy Dénes rendezői fogásai és a Fűzfa képfestőjeként évülhetetlen érdemeket szerzett, korábban fotósként tevékenykedő Dobos Tamás utolsó vágóképe ezt a rétegzett problémakört fordítja mozgóképnyelvre, hibátlan szimbolikával.

Szabó G. Ádám

Természetes fény (2021)

Rendező: Nagy Dénes

Szereplők: Szabó Ferenc, Bajkó László, Garbacz Tamás, Franczia Gyula, Stuhl Ernő