Rossz versek

NEMZEDÉKI KÖRKÉP
AZ Y GENERÁCIÓ KÉPVISELŐJÉTŐL

A közérzetfilm egyik legerősebb vonulatába illeszkedik Reisz Gábor Rossz versek című új munkája – azok közé a filmek közé, amelyek hőseiket születési dátumukból kiindulva jellemzik, illetve a gyerek- és ifjúkorukba helyezik vissza. Emlékezetes pillanatai ezek a magyar filmnek: az Álmodozások kora mozijelenete, amelyben a szereplők megfogalmazzák a viszonyukat a második világháborúhoz és 1956-hoz; a filmforgatás az Apában, amelyben a főhős egyetlen perc alatt az elhurcoltak közül a nyilasok soraiba keveredik. A Megáll az idő aztán azt mutatja be, ahogy a 60-as évek közepének ifjúsága szembenéz az apák dolgaival – Gothár Péter későbbi filmjei (például a Tiszta Amerika) az ő sorsukat viszik tovább, illetve a Melodráma megmutatja az 1968-as generáció szakadozott történetét a rendszerváltás éveiben.  Az egymást követő nemzedékek élete akkor is összekapcsolódik, ha ezt a mindenkori fiatalok a leghatározottabban elutasítják: Reisz Gábor kora 30-as főhőse a folyamatos amnézia állapotában él, de a filmben nagyszerű kameoszerepben felbukkan a nála szűk évtizeddel idősebb Hajdu Szabolcs – mintha a saját, ugyancsak nemzedéki tapasztalatot felmutató Fehér tenyér című filmjéből lépett volna ki (a Fehér tenyér egyik legerősebb figurája a kegyetlen vívóedző, a Rossz versekben pedig Hajdu Szabolcs egy hasonlóan erőszakos énekkaros tanár alakít).

A Rossz versek dramaturgiájának éppen ez az emlékezethiány a legproblematikusabb eleme. A 80-as évek legelején született nemzedék képviselői tudatos életükben nem tapasztaltak meg nagyobb megrázkódtatást, és talán emiatt épült be a személyiségükbe az állandó döntésképtelenség. Két jelentéses apróságot érdemes felidézni a főhős filmbéli útjának elejéről és végéről. Tamás első élményeinek egyike Antal József egyik beszéde a rendszerváltás utáni évekből, amellyel kapcsolatban azt mondja, hogy nagyjából ez volt az első és utolsó politikai tapasztalata – az persze világos, hogy egy tízéves gyerek nem sokat ért a szövegből (rosszul is lesz közben), de a közélettől való elfordulás már a mai harmincasok jellemzője. Az elvált szülők gyerekeinek a 60-as évek elején született társasága a jelek szerint éppen az Y-okat szorította ki nemcsak a döntéshozói szerepekből, hanem a politikáról gondolkodni hajlandók köréből is. És a példánk a történet végéről: a családi ebédnél élénk eszmecsere zajlik az akkori menekülthullám eseményeiről, amit Tamás némán és látható módon teljes közönnyel tűr végig. Itt tegyük hozzá, hogy alkotó és főhőse, az 1980-ban született Reisz Gábor illetve a film cselekménye szerint 2018-ban kora harmincas Menthner Tamás egyformán gyávul el, ha kortárs eseményekkel találná szembe magát: az egyébként frissnek és aktuálisnak tűnő film cselekménye megreked az elkészültéhez viszonyított három-négy évvel korábbi időben. Korunk harmincas hősei tehát továbbra is megmaradnak romkocsmáik félhomályában, szörnyű szerelmi csalódásaik és pályakezdési zavaraik belső köreiben.

Folyamatos emlékezetkiesés és tétovaság – a hasonló filmek cselekménybonyolításának nagy kérdése az, hogy a külvilágra legyintő és a fal felé forduló, nagy történeteket nélkülöző hősök miként ábrázolhatók akcióban, miként mutathatók meg egyáltalán. A filmbeli Tamás egyik legerősebb törekvése egyszemélyes mitológiájának építgetése: felső tagozatos hőskölteményeire csak ő emlékszik, a barátja nem; a felé hajlandóságot mutató lányt az iskolából való kicsapása után soha nem látja viszont; ifjúkori verseit megsemmisíti; zenekaruk csúfos véget ér; a vízilabdában nem alkot feljegyzésre méltót. Ha viszont egy főszereplő bezárkózik az amnéziájába, illetve nem képes magánregényét közösségivé tenni, akkor maradnak a maszek keservek. Az sem véletlen, hogy a gyerekkorában megalkotott saját nyelvet – amelyet ugyancsak beszédes módon csakis a családja körében használhatott – visszahozza a film végén: a harminchárom éves pályakezdő nem írja alá a környezete által kedvezőnek mondott munkaszerződést, helyette kamaszkori, ebédlőasztali halandzsanyelvén kezd monológba.

A Rossz versek a maga aranyosan vicces módján rendkívül keserű képet rajzol a férfikora hajnalán toporgó főszereplőről. A harmincas filmbeli lányokról nem tudunk nyilatkozni, mert ugyancsak figyelemreméltó módon ők homályban maradnak a történetben – Tamás elégikus egója kiszorítja őket az ábrázolás köréből. Az a helyzet, hogy a jelek szerint Tamást (és a nemzedékét? – ha a közérzetfilm dolgát komolyan vesszük, akkor igen, azt is) egyszerre jellemzi az infantilizmus és az öreguras tempó. Találkozás egy fiatalemberrel, mondhatnánk Karinthyval, hiszen a film erre az ő novellájában megmutatott szembesítésre épül. A filmben mindjárt hárommal, ami ugyancsak soknak tűnhet a jóból, főleg akkor, ha azt látjuk, hogy Tamás harmincéves kori kamasz-panasza minden okát három ifjúkori alteregójának bénaságaiban véli megtalálni. A film ezeket a botladozásokat egyébként mintha indokolatlanul karikírozná: rockegyüttesük kudarcos utolsó fellépésének ábrázolása például kifejezetten öncélúnak tűnik. Divatos, de találó kifejezéseket érdemes itt használni: Pán Péter-szindróma, kapunyitási pánik, mama- sőt, a filmben papahotel. Van a dolognak kissé rendpártinak tűnő értelmezése is: azt se tudja jódó’gában, hogy mi a baja – de hát ilyen a nemzedékének pályaképe: szabadsághiányban nem szenvedett, demokráciáért küzdenie nem kellett, a világ kéretlenül tárult ki előtte, öltönyben-nyakkendőben kezdhetné a pályáját. Még az is meglehet, hogy a végtelenített infantilizmus és a koravén konyhafilozofálgatás édestestvérek.

Szíjártó Imre

Rossz versek – magyar film (2018)

Rendezte és a forgatókönyvet írta: Reisz Gábor. Producer: Berkes Júlia. Operatőr: Becsey Kristóf és Bálint Dániel. Vágó: Tálas Zsófia. Gyártásvezető: Nemes-Jeles Veronika

Szereplők: Tamás: Reisz Gábor, Prukner Barnabás, Prukner Mátsás, Seres Donát, Anna: Nagy Katica, apa: Kovács Zsolt, anya: Takács Katalin, Vali: Monori Lili.