Project A – A pusztulás allegóriája

„A Project X tehát attrakciós montázsfilm, ami látszólagos nyersességével és semlegességével mond kritikát.” – Szilágyi Szabolcs filmes esszéje.

„Izzad a test, izzad a test
És fogy a pia, fogy a pia
Kezdődik már, kezdődik már
Az anarchia, az anarchia”

(HétköznaPi Csalódások)

Essék kevés szó a filmről, szegüljünk szembe a kritika szabályaival. Nincs fenntartó erő, gát vagy félelemérzet. Kevés szó…

Ne nevezzük írásnak, legyen inkább firka, a firka jó, a firka esztétikailag szép, és nyugtatja a szemet. Tehát firkámban…

Kezdjük Ádámtól és Évától, vesszünk el a részletekbe, rúgjuk fel a szabályokat, mert a szabályok felrúgása jó, a szabályok felrúgása esztétikailag szép, nyugtatja a szemet. Kezdjük Triertől és Vinterbergtől. Tehát két dán…

Két dán, tele melankóliával és lázadó dühvel. Jött, 1995-ben, hogy szembeszálljon Hollywooddal, és leszámoljon az elértéktelenedett szórakoztatóipari giccsel. Nyilatkozatot tettek – persze, teljesen komolytalan, szerzői performansz, de gyönyörű punk-legenda – és mozgalmat alakítottak, hogy felrázzák és megmozgassák ez elamerikaiasodó nagy öregeket…

A papa mozija oszlásnak indult.

És új korszak köszöntött az európai művészfilmre, a „dogmázás” évtizede. Hollywood látta, hogy ez jó, így az évezred hajnalán ő is elkészítette a saját dogmáját, saját ízlése szerint, hogy a hetediken megpihenve szabadjára engedjen egy újabb alműfajt, az áldokumentumfilmet. A teremtés látszólag elmaradt, és a meddőnek bélyegzett The Last Brodcast vagy az Ideglelés már lassan feledésbe merült, és vele együtt a mozikba szánt új forma is, mikor, a hat évig tartó tetszhalott állapot után, egyszer csak újra élni kezdett. Természetesen ez összevág a dogma metamorfózisával, mikor a haldokló stílusból lassan műfaji jegy lett, pontosabban a hideg, rideg világot álmodó szerzők kézjegye. És Hollywood ezt is kiszagolta, mert Hollywood mindenbe beleüti…

Koszos orral is lehet pénzt keresni.

Megértette, hogy a csacska meséknek leáldozott, az MTV generáció már a valóságért fizet, a valóság fikcióját akarja. „Előttem van, benne vagyok, én vagyok.” Majd jöttek a Z-k, vagy is az a bizonyos Z generáció. Más jelek, más kódok, a technikával együtt gyorsuló nyelv, multitasking, egyszerre tv, mobil, internet. Sokkal többet követeltek és felfaltak szinte az égvilágon mindent, ami vizuális jelnek tekinthető. A filmtrükkök sem elégítették már ki őket, ingerencia küszöbüket nem érte el a szimplán kaszáló kamera, Jason Bourne felismerhetetlen akció jelenetei. Sokkal eredetibb, látványosabb kellett, de egyben megfoghatóbb, megmagyarázhatóbb, reálisabb is. A multiplexekből lassan kiszorultak az X-ek, Y-ok, és a törzsközönség jóformán már csak a Z-generációból állt. Így elsősorban ezt a csoportot kellett kielégíteni. Filmet az ő elvárásuk és értékrendjük szerint…

A kamera szem.

A 3D megjelenésével visszatért az attrakciós mozik korszaka, a lázadó Z-k pedig kikövetelték a saját retrójukat, az egyszerre mindent látó kameraszemet. „Ne töltőtoll, az lassú és unalmas, szem, ami mindent lát, és rögzít, gyorsan, vibrálóan, akár enyém, akár övé. Legyen valós, de egyben misztikus is. Legyen igazi, de egyben rejtélyes is. Majd én szűrök, szelektálok.” Így az áldokumentumok és ezen belül a found footage filmek meghódították a mozikat…

Talált, felfedezett, fikciós lelet.

Lett egy zsáner, ami még jobban beáldozta a realitást a fikció oltárán. Talált felvétel, nyersanyag, mintha egy amatőr vagy profi operatőr által rögzített felvételt látnánk. Spontán, a valóságot, amit előkapart valami internacionális szerv vagy egyesület.

Mimézis ez, ami természetesen a Z-k kedvelt stílusjegyévé vált. Először csak a horrorok (Cloverfiled, Parajelenségek, A trollvadász) majd lassan más műfajokba is begyűrűzött. A filmnyelv aktivizálta magát, az eisensteini formula működésbe lépett: metrikus, tonikus, attrakciós. Többet mutat, hozzácsatol, harsog, villog, dübörög, majd beszakítja a szaruhártyát. Az operatőr rángat, a vágó nyiszál, az alkotó pedig széttárja kezét…

Térjünk ki, a kitérő jó, a kitérő esztétikailag szép.

Két ősatya, Judd Appatow és Todd Phillips. Hasonló forradalmárok, mint Trier és Vinterberg, csak a vígjáték műfaján belül. Nem váltották meg a világot, csak a trágárság és a wc-humor mellé valós problémákat vagy izgalmat csempésztek.

Pár év és a recept bevált, a zsáner megújult. Z is ott ült, bent, a széksorok között, viszont az érzelgős részeken, hiába a realitás, még mindig vagányan unatkozott.

Ezt a Másnaposok szülőatyja, Phillips ismerte fel először. Gondolt egyet és sablonjait rábízta egy brit, iráni kliprendezőre, Nima Nourizadehre, hogy gyúrjon belőle valamit. Valami fogyaszthatót Z-nek is. Így megszületett az első amerikai found footage vígjáték, a Project X.

Nourizadeh nem szégyenlősködött, hanem a feladathoz hűen járt el és levezényelte egy tinivígjáték áldokumentumfilmes verzióját. A tini megmaradt, a játékra sem lehet panasz, viszont a víg, úgy ahogy van, felszívódott. Ugyanis a found footage, vagyis az áldokumentumok azon stílusa, amikor egy fikciós történetet úgy mesélnek el, mintha az a valóságban megtörtént volna nem tűri a viccet. A stílus nyersessége és a mozgóképes hagyomány miatt a néző előre sötétebb tónussal színezi ezen alkotásokat.  Nourizadeh pedig rá is tesz egy lapáttal, objektívját lecseréli, Y-ról Z-re vált, a kipprendezés terén szerzett tapasztalatát, pedig mind belezsúfolja a filmbe. Akár egy egész estés, epizódokra szabdalt videoklip, amiben látszólagos részeket a felismerhető kronológia és a három főszereplő aránylag többet való szerepeltetése köt össze…

A digresszió jó, a digresszió esztétikailag szép…

Miről szól a Project X?

„Semmiről.”

Története nincs.

Miért nincs? Hisz története mindennek van, mindennek kell lennie!

Lennie kell, de itt rejtve marad. Más az eszköz, más a cél. Más a narratíva…

Története nincs, nem fontos, egy mondatban leírható: három tizenhét éves fiú – akik szubkultúrájuk hierarchia rendszerében igen alacsony helyet foglalnak el – olyan születésnapi bulit akar rendezni, hogy felkavarja az állóvizet és az átlagos státuszukból kiemelje őket. A film pedig ezt a kísérletet dokumentálja. A found footage csel esetünkben Dax, akit a főszervező Costa kér meg, hogy rögzítse az eseményeket kamerájával. Innentől kezdve a fikció dokumentuma, vagyis a film, amit látunk, Dax nyersanyaga, tarkítva a rendőrségi és mobiltelefonos felvételekkel. Nincs történet, a lényeg a fabula.

A Project X tehát attrakciós montázsfilm, ami látszólagos nyersességével és semlegességével mond kritikát. De a Z generáció és kultúrájának bemutatása ürüggyé vált, ugyanis az anyag túllépett funkcióján, és önálló életre kelt. Nem fanyalog, hanem aktualizál és politizál. Bírál és jövendöl. A rendező európaisága, pedig egyenesen leugrik a képkockákról. A hatvanas-hetvenes évek csömör filmjei (Pápai Zsolt terminusa), Ferreri, Godard, pesszimizmusa, szikár, lemondó hangulata, Makavejev tabudöntögetése és iróniája is mind-mind vele szökken…

Dilinger még mindig halott, unatkozik, zabál, és meghal, újra és újra.

A film lényege a pusztítás, amit a fiatalok visznek véghez. Ahogyan a házibuli durvul, úgy durvulnak a szereplők is. Nincs jellemfejlődés, nem válnak árnyaltabbá, csakis szürke sablonok, akiken megfigyelhetjük a romlás fokozatos jeleit. Elállatiasodnak, a kontrol megszűnik, a választott szereplők arca egyre fehérebb, pólóikon egyre több a kosz és a testnedv. Ők nem szeretnek, nem dilemmáznak, nem nyomoznak, és nem esnek depresszióba sem. Csak vannak. Sodródnak, a képekkel együtt, vágásról vágásra.

A választott formanyelv pedig olyan mélységek felé tereli a filmet, ami nem hagyja aktivizálódni a zsáner elemeit, működésképtelenné válnak és zuhannak együtt a nem létező a történettel a mélyfekete anarchiába. Erőszakos, kicsapongó, agresszív, szexuálisan túlfűtött képek ugranak elő hitelen a zene ritmusára. Megbolydít és felkavar. Pucér testek, hányadék, meghágott arc, ismerős figurák, akikkel már találkoztunk a filmfolyam során, de már sokkal lepukkantabbak, enerváltabbak. Tudatfilm. Kellemetlen film. Nyomaszt, mert nincs pozitív figura, nyomaszt, mert nem győzedelmeskedik senki, csak a hiúság és a múló dicsősség…

„Nem, én tényleg nem hittem volna, hogy képes lennél rá.”

A Project X akarva-akaratlanul tükrözi korunk hangulatát, apokaliptikus szemléletét, válságos, állandó bizonytalanság érzetét. Szerzői film, ami korosztályos vígjáték ürügyén súlyos kritikát csempész a blockbusterek közé. Nem Z-ről szól, nem is X-nek vagy Y-nak, hanem mindenkinek, aki képes elfogadni a formanyelvet és a film „költészetét”, a csupasz anarchiát…

A káosz jó, a káosz esztétikailag szép. A káosz.

Szilágyi Szabolcs