Tiszatájonline | 2017. szeptember 26.

Panoráma vagy miscellanea?

FÜLÖP JÓZSEF – KOLLARIK TAMÁS (SZERK.): ANIMÁCIÓS KÖRKÉP
Az utóbbi években örvendetes módon megszaporodtak a magyar animációs filmmel foglalkozó kiadványok. Szerzői monográfiák, tüzetes történeti áttekintés, tematikus lapszámok jelzik ezt a megélénkülő érdeklődést. Ezek sorában speciális helyet foglal(hatna) el az MMA által kiadott Animációs körkép című kötet, mivel kevésbé filmtudományi, mint inkább gyakorlati szempontból közelíti meg tárgyát. Úgy tűnik azonban, hogy a tanulmánykötet mögött mérsékelten kidolgozott koncepció áll… – GERENCSÉR PÉTER KRITIKÁJA

FÜLÖP JÓZSEF – KOLLARIK TAMÁS (SZERK.): ANIMÁCIÓS KÖRKÉP

Az utóbbi években örvendetes módon megszaporodtak a magyar animációs filmmel foglalkozó kiadványok. Szerzői monográfiák, tüzetes történeti áttekintés, tematikus lapszámok jelzik ezt a megélénkülő érdeklődést. Ezek sorában speciális helyet foglal(hatna) el az MMA által kiadott Animációs körkép című kötet, mivel kevésbé filmtudományi, mint inkább gyakorlati szempontból közelíti meg tárgyát. Úgy tűnik azonban, hogy a tanulmánykötet mögött mérsékelten kidolgozott koncepció áll. Kissé olyan egyvelegre sikeredett, mint a Petőfi-leves: amit a spájzban találtak, azt belefőzték.

Az alcímek rendszerint azt a célt szolgálják, hogy a főcímben a rövidség kritériuma miatt csak jelzett vagy metaforikusan odavetett kérdést némileg árnyalják és pontosítsák. Bajban vagyunk azonban a Fülöp József és Kollarik Tamás által közösen szerkesztett Animációs körkép című tanulmánykötet kapcsán, mert alcímével nemcsak, hogy nem konkretizálja megfelelően a kötet célkitűzését, épp ellenkezőleg, tovább homályosítja. A barokkos hosszúságúra duzzasztott alcím így szól: A magyar animáció oktatási, intézményi, forgalmazási és pályázati lehetőségei – rövid történeti kitekintéssel. Először is: mire? Mire tekint ki a könyv „történetileg” és „röviden”? A kötetbe foglalt tanulmányok mindegyike kivétel nélkül bőségesen tartalmaz történeti „kitekintést”, sőt több írás – mint az animációs filmtörténetek, a fesztiváltörténetek – nem is annyira „kitekintések”, mint inkább „áttekintések”. Sem a „rövidség”, sem pedig a „történeti kitekintés” önmeghatározása nem keretezi pontosan a könyv tartalmát. Másodszor: a kiadványban található szövegek korpusza jóval túlterjeszkedik az „oktatási, intézményi, forgalmazási és pályázati” horizonton, voltaképpen az animációt a gyakorlati feladatok felől ragadja meg. Nem szeretnék túlságosan szőrszálhasogatónak tűnni, de az alcímben jelzett fogalmak nem is kompatibilisek egymással, kategóriahibával terheltek. Az „intézmény” gyűjtőfogalomként átfogja a másik három terminust, mind szűkebb vonatkozásban (oktatási intézmények), mind tágabb értelemben (filmgyártásban, bemutatásban stb. részt vevő szervezetek). Összességében tehát címet, alcímet is tudni kell adni, mert az olvasó inkább elveszik, mintsem orientálódik a megjelentetett tanulmánykötet rendeltetését illetően.

Ugyanakkor az éppen erre hivatott előszavakban sem sikerült közelebbről meghatározni az Animációs körkép létrejöttének okát és törekvéseit. A neves animációsfilm-rendező, Jankovics Marcell személyes visszaemlékezésekkel tűzdelt, nosztalgikus előszava lényegében csak oldalágon kapcsolódik a kötet koncepciójához. A másik, a szerkesztők által írt nyúlfarknyi előszó, melyet szerzőik „bevezetésként” címkéztek föl, sem segíti túlságosan az olvasót az eligazodásban, sem a kötetet összetartó alapgondolat kifejtését, sem a szerkezet magyarázatát hiába keressük. Fülöp József és Kollarik Tamás előszava (és nem „bevezetése”, mert az olyan paratextust, amely nem a főszövegek része, előszónak hívják) jobbára kincstári, gyakran közhelyszámba menő állításokat fogalmaz meg. Vagyis a könyv lineáris olvasása során inkább magának az olvasónak kell megtalálnia, kihámoznia a könyvet életre hívó koncepciót, mert ezt a „bevezetés” alig teszi nyilvánvalóvá, ami feltétlenül hibájául róható fel a szerkesztői munkának. Fülöp József és Kollarik Tamás talán ott kerülnek a legközelebb a tanulmánykötet koncepciójának explicit módon való megfogalmazásához, amikor a következőt írják: „törekedtünk egy olyan hasznos és könnyen használható kötetet összeállítani, amelyben a filmszakma különböző területeiről érkezők – alkotók, kutatók, intézményvezetők és a kulturális igazgatás szakemberei – segítségével járjuk körbe a magyar animációs filmet” (15. o.). Azt, hogy a könyv „könnyen használható”, a fentiekben felsorolt érvek nem feltétlenül támasztják alá, mindazonáltal a pragmatikus, célorientált megközelítés kétségtelenül helyet teremt a könyvnek a hazai, animációval foglalkozó kiadványok között. Amíg ugyanis utóbbiak alapvetően filmtörténeti és filmelméleti beágyazottságúak, az Animációs körkép abban jelent újdonságot, hogy ezekkel a megközelítésekkel szakítva a gyakorlati megvalósítás oldaláról közelít tárgyához. Mindez sok esetben a filmtudományétól eltérő, bürokratikus nyelvhasználatban is megnyilvánul. Ezt magyarázza, hogy a tanulmányok jelentős része olyan, különböző pozícióban lévő személyek (gyakorló fesztiválszervezők, tanárok, tisztviselők, bizottsági tagok, producerek stb.) tollából született, akik maguk is közreműködnek a döntéshozatalban. A két szerkesztő mindegyike ebből a szempontból bennfentes; Fülöp Józsefnek a MOME (Moholy-Nagy László Művészeti Egyetem) animációs tanáraként az oktatásban, Kollarik Tamásnak pedig tisztségviselőként és a Magyar Média Mecenatúra program koordinátoraként a támogatásban van gyakorlata.

Amellett azonban, hogy ezt a gyakorlatias szempontot a kiadvány nem siet elárulni magáról, itt egy másik gond is jelentkezik. Nem világos ugyanis, hogyan óhajtja a „hasznos és könnyen használható kötet” célját elérni a könyv, ha az nem kerül kereskedelmi forgalomba, ennélfogva aztán a szélesebb társadalmi nyilvánosság számára aligha válik hozzáférhetővé. Másfelől pedig még ez az egyébként implicit szerkesztői koncepció is sok helyen megbicsaklik, amikor a gyakorlati szempontok hagyományos filmtörténetekbe vagy intézménytörténetekbe fordulnak át. Nem logikus például, hogy ha a kiadvány a magyar animációról nyújtott „körképet” célozza, miért szerepel benne egy egyetemes animációról szóló történeti elbeszélés, mi a relevanciája ennek egy ilyen kötetben. Gyakran van hát olyan érzése az olvasónak (legalábbis nekem), hogy a szerkesztők igyekeztek a sokféle összetételű alapanyagot egyszerűen beleszuszakolni a könyvbe, melynek következtében az heterogénné vált, az egységes szerkesztői elv csorbult. Így aztán a végeredmény inkább lett miscellanea, a spájzban található hozzávalókból gyúrt egyveleg, mint panoráma, vagy a könyv címével szólva, „körkép”.

A tanulmánykötet leghagyományosabb (filmtörténeti) megközelítéseit a két animációtörténeti narratíva nyújtja. Közülük Kárpáti Györgynek A nemzetközi animáció rövid története című tanulmánya – erre utaltam fent – némileg kilóg a kötetből, mely a magyar animáció „lehetőségeire” kíván koncentrálni, legalábbis az alcím szerint. Rögvest felvetődik persze a kérdés, hogy kell-e és lehet-e összefoglalást nyújtani az animációs film történetéről röpke húsz oldalon. És ha igen, milyen módszert kellene választani ahhoz, hogy az ne váljon puszta adattárrá, fárasztó névsorolvasássá, mint az gyakran érezhető az olasz animációsfilm-történész, Giannalberto Bendazzi Animation: A World History (2016) című grandiózus – és tüstént hozzáteszem: lenyűgözően informatív – vállalkozásán. A Bendazzitól sűrűn merítő Kárpáti kétségkívül érzékenyen emeli ki az egyetemes animációs film mára már kanonizáltnak mondható csomópontjait, ugyanakkor kevésbé domborítja ki tanulmányában az európaiaknak az amerikai animációhoz fűződő „gyűlölök és szeretek” ambivalenciáját, másképpen Disney-komplexusát, mely az európai animációs filmet meghatározta. Egy olyan tanulmányban ugyanis, ahol ennyire kis tér áll rendelkezésre egy komplex narratívára, véleményem szerint érdemesebb inkább a mozgatórugókra, az általánosabb tendenciákra fókuszálni, mintsem a kulcsfontosságú nevek és címek listázásának egyébiránt is megvalósíthatatlan küldetését vállalni. Így talán elkerülhető az a kelet-európaiakat tárgyaló fejezetnél érzékelhető aránytalanság, hogy a szerző a lengyel alkotóknál nem is tesz említést a Lenica és Borowczyk nevéhez köthető formanyelvi újításokról (51 o.), vagy a horvátok esetében Dušan Vukotić-nak a UPA-stílushoz fűződő viszonyáról. Némileg megmosolyogtató azt az önmagát dekonstruáló önfelmentést olvasni Kárpáti utolsó lábjegyzetében – és talán nem is a leginkább releváns helyen –, miszerint „hely híján nem esett szó” egyes absztrakt animációs rendezőkről, McLarenről és a Whitney-fivérekről (58. o. 73. lábjegyzet), hiszen végül is éppen ezáltal mégiscsak szót ejtett róla, és egy ilyen kurta összefoglalóban ez elég is.

A másik történeti áttekintést Orosz Anna Ida jegyzi, aki A magyar animáció rövid történetének lineáris elbeszélésére vállalkozik. A tanulmány egyébiránt a 2014-ben, a honi animációs film századik évfordulójára megjelent Hunimation: Hungarian Animation Goes to Japan című angol nyelvű kötetben megjelent szöveg bővített kiadása. Minthogy ennek itt olvasható magyar nyelvű változata lényegében egy időben jelent meg Varga Zoltán könyvterjedelmű vállalkozásával (A magyar animációs film: intézmény- és formatörténeti közelítések. Szeged, Pompeji, 2016. Apertúra Könyvek 5.), a legizgalmasabb kérdés, hogy milyen koncepcionális analógiák és különbségek fedezhetők fel a hazai animációtörténet e két narratívája között. Miközben szerkezetileg Varga Zoltán külön tárgyalja az intézménytörténeti (stúdiótörténeti, szervezeti) kérdéseket az esztétikai alakulástörténettől, Orosz Anna Ida többé-kevésbé kronológiai sorrendet követ. Orosz önálló fejezetben tárgyalja az emigráns alkotókat, és Vargánál jobban integrálja életműveiket a magyar animációs filmbe. Amíg az ötvenes éveket a hatvanas évek fordulójáig – a kanonizálódó értelmezési keretek szimptómájaként – mindketten hasonló rendezőelvek és hangsúlyok mentén dolgozzák fel, addig Orosz kisebb teret szentel az 1960-as évek hazai egyedi animáció feltérképezésének, és kategóriái Varga stiláris-esztétikai alapú megközelítésénél semlegesebb fogalmak mentén szerveződnek (filmhossz, szerzői nevek vagy műfaj alapján). Orosz Anna Ida tanulmányában egyfajta katalizátori szerepet játszik Kovásznai György, akinek Habfürdő (1979) című animációs filmjét a szerző már az életmű interpretációja során a kortárs animáció szempontjából veszi bonckés alá: „A film a 2000-es évek közepén vált kultuszfilmmé a fiatal pesti értelmiség körében” (82. o.). Mindez megágyazza a talajt annak, hogy ez az összefoglaló arányaihoz képest lényegesen több teret szentel a Kovásznai köpönyegéből kibújt, nagyrészt a MOME által fémjelzett kortárs magyar animációnak, mint Varga Zoltán könyve. Orosz az 1990 utáni történeten belül két szakaszt vél felfedezni, melyeket a 2000-es évekbeli digitális korszak és a vele kéz a kézben járó „demokratizált filmkészítés” különít el a korábbi hierarchikusabb filmgyártási módoktól. A két animációtörténeti narratíva konklúziója ugyanakkor ismét egybevág, mindketten a sokszínűséget tekintik a hazai animáció úgyszólván vízjelének.

Az Animációs körkép többi tanulmányai e két írással szemben inkább gyakorlati szempontokat érvényesítenek. Az egyik szerkesztő, a MOME rektora, Fülöp József Az animáció fejlődéstörténete és oktatása című tanulmányában ez a szempont abban tapintható ki, hogy gyakorló egyetemi tanárként az oktatandó tárgyakkal kapcsolatban fogalmaz meg javaslatokat, és arra helyezi a hangsúlyt, hogy milyen tapasztalatszerzési módjai vannak az animációs filmkészítőknek, különösen a stúdiókkal való együttműködést illetően. Fülöp írása azonban nem egységes, mert voltaképpen két centrifugális témára, az animációs technikákra (és a digitalizáció ezekre gyakorolt hatására), illetve az egyetemi animációs oktatásra fókuszál, e kettő, bizony, a szöveg kohézióját szétforgácsolja.

Noha azt a kötet koncepcionálisan sajnálatos módon semmilyen formában nem jelzi, Takács Ildikó Katalin, a Horváth Ádám Márton és Horváth Márta szerzőpáros, illetve Ringeisen Dávid három tanulmánya mediális szempontjaik alapján összefüggnek egymással. Ezek a kereskedelmi értékesítésre, bemutatásra fókuszáló írások olvashatók úgy is, mint az animációs film terjesztésének történeti átalakulásai a moziforgalmazástól a tévékorszakon át az internetes publikálás „demokratikusnak” tekintett formájáig. Nem feltétlen szerencsés azonban, hogy csak utólag tárulkozhat fel az olvasó előtt, hogy a három írás egy logikai sorba tartozik. Takács Ildikó Katalin A filmforgalmazás röviden – Animációs filmek a hazai mozikban című tanulmánya az animációs film hagyományos terjesztési módjára, a mozira végső soron a klasszikus alkotó/befogadó dichotómia viszonyában tekint. Kevésbé vet viszont számot az egyirányú kommunikációs kapcsolatokat megtorpedózó webkettes szolgáltatásokkal, valamint a p2p hálózatoknak a szerzői jogsértéseken jóval túlmutató kultúraformáló szerepével. A „Mesél majd az utókor”: Televízió és animáció itthon és külföldön című írás szerzői televíziós szakemberek, akik a tévékapcsolatot az animációs filmek egyik alapvető terjesztési csatornájaként vizsgálják. Ringeisen kiterjedt kulturális keretben fókuszál az animációs filmek új bemutatási lehetőségeire, a világhálóra és az online tartalmakra, hiányolom azonban, hogy az internetes kalózkodást mint újfajta terjesztői és alkotói módot, valamint a Flash-animáció szubverzív szerepét nem érinti. Végezetül pedig a Fülöp melletti másik szerkesztő, Kollarik Tamás másokkal (Taba Miklós, Vincze Zsuzsanna) közösen írt tanulmánya a pályáztatási rendszerrel foglalkozik, míg Temple Réka, aki maga is producer, a Cinemon stúdió vezetője, a koprodukciókban rejlő financiális lehetőségeket és korlátokat vázolja fel. Amint ez utóbbi írások mutatják leginkább, a könyv legfontosabb hozadékának az animációkutatásban (animation studies) kevésbé érvényesített kereskedelmi-disztribúciós szempontok előtérbe állítása tekinthető.

Az Animációs körképnek ez utóbbi jelölhetné ki a helyét a kortárs hazai animációs diskurzusban, tekintve, hogy kevés olyan tudományos munka született magyar nyelven, amely témáját hasonló elvek mentén szervezné. Sajnálatos ugyanakkor, hogy ez a koncepció a könyvben – mind a címadást, mind a szerkesztői előszavakat illetően – inkább csak látens módon van jelen, s még ezek a szempontok sem egységesen, szigorú következetességgel vannak képviselve. A tanulmánykötet alaptapasztalata, hogy szerkeszteni meg válogatni is tudni kell. Ennek hiányában válik ez a kiadvány heterogén összetevőket egymással összepárosító keverékké, körkép helyett elegyes írásokat tartalmazó miscellanea jellegű vegyülékké.

Gerencsér Péter

fundamenta-profunda-animacios-korkepFülöp József – Kollarik Tamás (szerk.): Animációs körkép: A magyar animáció oktatási, intézményi, forgalmazási és pályázati lehetőségei – rövid történeti kitekintéssel.

MMA – Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet
(Fundamenta profunda 3)

Budapest, 2017