Ördögtojás

A KELTETÉS

SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA
Szimbolikus art-horrorból olcsó hatáskeltő eszközökhöz nyúló fércmű: az első nagyjátékfilmjét dirigáló Hanna Bergholm sajátos nevelődéstörténete e két minőség között ingadozik.

Fekete madár repül egy jómódú kertvárosi família napfényes otthonába. Leszakad a csillár, betörik az üvegasztal és miután a betolakodót elcsípő kislány átadja mamájának a prédáját, a folyton mosolygó anyuka rezzenéstelen arccal kitöri a madár nyakát. Bujkál valami a felszín alatt: rögtön az első 10 percben érezzük, A keltetés a rendezett felszín mögött rejtőző horrorra kívánja irányítani a figyelmünket.

Premisszája viszont zömmel csak ígéret marad – e finn rémtörténetben legalább annyi kreatív, mint igencsak bosszantó megoldást találni. Bergholm kétségkívül remek direktor, ha tudja, jeleneteit az emberi fekélyek avatják borzalmassá, így A keltetés az elfojtásokat, műmosolyokat, hirtelen feltörő dühöt szemlélő pillanatokba kel igazán életre. Sőt, jóval aktuálisabb, modernebb jelentésréteggel is bír, ugyanis a kertvárosi iszonyatfilmek hangulatával játszó mozi valójában az örök vidámsággal, hamis optimizmussal leplezett csalóka perfekcionizmus kritikája, sőt, a rendező fajsúlyos tökéletesség-kritikája a jóindulatú, de igazából rideg anyafigurán keresztül a vlog-és influencer-kultúra arcon törlése is. Ilyen rangban kivált nyomasztónak hat főszereplőnk, a 12 éves Tinja bizarr coming-of-age regéje. Fals elvárások gyűrűjében, pusztán a külvilág számára kénytelen hibátlannak feltüntetni magát, de belülről neurózisok mardossák, akárcsak családtagjait. Mikroagressziók burjánzanak, tekintetek, oldalpillantások árulkodnak a karakterek lélektani kibillentségéről: Bergholm rémfilmje olykor hanekei ridegséggel, tanulságos pőreséggel rántja le a leplet a szereplők mézes-mázos identitásáról és sokáig úgy fest, a nagyjából 90 percesre szabott játékidő később sem hagy cserben minket, uralkodni fog a baljós atmoszférateremtés, illetve a nyomasztó emberi pillanatokból születő embertelenség.

Hősünk tornászként igyekszik érvényesülni, természetesen anyja parancsára: ez, a szintén Haneke jegyezte A zongoratanárnőbe illő felvetés ziháló arcokhoz, sebes tenyerek szuperközelijeihez vezet, tort ül a naturalizmussal vegyülő realizmus, a hétköznapok totális banalitása. A keltetés viszont gyorsan elárulja saját, ötletekkel kecsegtető teóriáit: kb. 30 percen belül az addigi visszafogott, elegáns hangulatfestészet megy a levesbe és Bergholm nyílt természetfeletti szálat erőltet minimalizmusával zsákoló sztorijába. Tinja ugyanis tojásra bukkan, amely rövidesen piros fénnyel ragyog az ágya alatt, rózsaszín plüssmacijába dugja a rejtélyes maradványt, amely A keltetés cselekményében jószerivel egyik vágóképről a másikra gigantikussá nő – nincs többé logikai érzék, pusztán otromba hatásvadászat.

Metaforikus horrorként persze interpretálható Bergholm története, csakhogy a tojásból kikelő, fekete karmú, gülüszemű, nyúzott, rózsaszín húsú, foltos szőrcsomókkal tarkított lényhez nem karakterépítő, hanem sokkeffektekre gyúró pillanatok kötődnek, így a testhorrorral, creature feature-rel (állathorror) nyomatékosított felnövésmotívum jelentőségét veszti a primitív borzalomszakaszokban. Hovatovább, mintha a rendező sem vetne ügyet korábbi felvetéseire – A keltetés annak rendje és módja szerint lejtmenetbe kapcsol, fontosabbnak tartja a nevetésre késztető rémtől bujdosós fogócska-pillanatokat, mint saját belebegtetett lélektani drámáját, így a hűtlenséggel, elhanyagoltsága révén passzív-agresszívvá degradálódott öccsel vagy tehetetlen apafigurával kiemelt családi dráma megszűnik létezni.

Innentől Tinja passiója sem hatol mélyre, a kislány pusztán asszisztál a tojásból kikelő, mind emberibb vonásokat öltő szörny portyáinak. Bergholm ráadásul a Tinja és az emberré változó madár-rém, Alli bizarr szimbiózisát, vagyis a mű doppelgänger-vonulatát is hagyja parlagon heverni, tehát a sorozatos elfojtásokból, megfelelési kényszerből születő mentális kizökkenés stilizált portréja is hiányos, tátongó lyukakkal teli pszichológiai folyamatábra marad. Onnantól pedig, hogy A keltetés cselekménye átteszi székhelyét Tero, az új szerető komfortos lakjába, hatványozódnak a film problémái. Jump scare-ek rémítenek a lassú felvezetés helyett, a férjét zokszó nélkül megcsaló, Tinját manipulációval a saját pártjára állító, végig névtelen anyakarakter túljátszva bandukol az ócska horrorpillanatok tengerében vagy éppen a főszereplőlány barátnőjét ijeszti meg a sötét országúton lófráló gonosz kreatúra.

Noha az utolsó felvonásban újra a sötét árnyakkal borított babaház-színvilágú otthonba kerülünk és visszatérni látszanak a felütés emberragályai, 30-45 perc bizonytalanság, sőt, értelmetlen vérfröcsögés, undorkeltés után nincs tétje A felütés végső tanulságának – a bennünk lappangó belső feszültség idővel ellenünk fordul, teljesen felemészt minket és szó szerint velünk, a saját háztartásunkban fog élni a Gonosz. Önmagában intelligens gondolatkör, de a felvezetése egyáltalán nem stimmel, Bergholm pedig hiába vélné, hogy nagy üzenete utolsó csattanóként levesz bennünket a lábáról, ha a karakterdráma legfeljebb félgőzzel működik nála. Ilyen fénytörésben A keltetés sosem érhet a rendező által említett inspirációk, vagyis a Más világ, az Engedj be!, netán a 2018-as Sóhajok nyomába (míg a hasonmás-narratíva a Robert Mulligan-féle A másik vagy az osztrák Jó éjt, anyu! továbbvitele lehetne): ezek a munkák ugyanis elsősorban magára az Emberre ügyeltek és csak utána fókuszáltak a horrorra – Bergholm debütje viszont pontosan ezzel marad adós.

Szabó G. Ádám