Nővérem, irgalmazz!

Rögvest a film nyitánya utal törekvéseire – óriásreflektorok, lámpák, fából épült díszlet laknak be egy stúdióhangárt, miközben egy himnikus lejtésű női narrátor vezeti fel a történetet. El sem indult a játékidő, de azonnal nyilvánvaló a szándék: az 1862-re is óriási árnyékot vető nagy éhínség időszaka lehetőséget nyújt egy univerzális fejtegetésekkel bíró, máig érvényes tanulságokat felvonultató, országhatárokon ívelő dráma kibontakoztatására.

Látszólag vallásdrámának tűnik A csoda, és premisszája nyomán részben igazunk is lehet. A négy hónapja böjtölő, egyetlen lenyelt falat dacára is egészséges (bevallása szerint mennyei mannát fogyasztó) ír kislány, Anna O’Donnell kivizsgálására érkező brit ápolónő, Elizabeth Wright nekifeszülése első blikkre hit kontra tudomány összeférhetetlenségéről vagy akár a több évtizedes brit-ír nemzetkonfliktus feloldhatatlanságáról szólhatna, de az aranyszoborral jutalmazott Egy fantasztikus nő rendezője jóval okosabb a felszíni jegyek lajstromozásánál, és új távlatokban gondolkodik. Olvasatában ugyanis a sztori főképp humanizmusról, pozitív odafordulásról árul el rengeteget, innen az önreflexív nyitány, de Lelio elsősorban a színészi játékban, valamint a hangulatteremtésben bukkan rá műve rejtett tartalékaira. Jóllehet, eleinte döcög a cselekmény, A csoda mintha képtelen volna túllendülni kosztümös narratívája adta keretein, de végül épp e teljesen kifizetődő, patikamérlegen centizett, lassú folyamú elbeszélés nyűgözi le a szemlélőt.

Olajfestményekből rémlő, sárgásbarna tónusú vágóképei önmagukban a szeretet feltárulkozását hirdetik egy zömmel babonákban hívő, már-már vallási fanatizmusba hajlóan dogmákat előnyben részesítő közegben – A csoda központi gondolatköre éppen arra irányul, pontosan milyen emberi minőségek szükségesek ahhoz, hogy egy rideg, zárt közösség többé lehessen és falai mögé belopja magát a tolerancia és az intimitás. Pontosan erre reflektál a kislány és az ápolónő nexusa: míg utóbbi eleinte csupán busás fizetésért, esetleg némi szakmai elismerésért mereven végzi a dolgát, addig előbbi halk szavakkal epekedik az elfogadásért, fel szeretne nőni, szerető barátokra és szülőkre vágyik és e karakterívekre csodálatosan játszik rá a mozi. Florence Pugh a Lady Macbeth óta nem látott formáját hozza, immár ellentmondást nem tűrő figurából lényegül melegszívű karakterré, az Annát játszó Kíla Lord Cassidy pedig nagy ígéretnek tűnő gyerekszínészként, fals hangok nélkül tárja elénk a koplaló lány passióját – barátságukra, szülő-gyermek-relációjukra hibátlanul világítanak rá az egymásnak adott „Lib” és „Nan” becenevek.

Sebastián Lelio ugyanezzel a feldolgozásmóddal élt korábbi melodrámáiban is: a Gloria középkorú címszereplője, valamint az Egy fantasztikus nő transznemű, számkivetettségre ítélt, örökké emberiességre vágyó Marinája ugyancsak feszélyező, érzelemmentes mikrovilágokat hátrahagyni igyekvő drámai hősök. Nem lóg ki a sorból Lib és Nan profán anya-lány-kapcsolata sem – A csodában a vér szerinti, Anna családja szimbolizálta kötelékek, ha nem is elfojtók, de mindenképpen részvétlenek, így egy új famíliának kell születnie és Lelio szerint ez az új közösség azért méltó tiszteletre, mert képes lemondani előítéleteiről, önnön szakmai perspektívájáról, tisztségeiről az önzetlenség javára. Libet egy középkorú férfiakból álló tudóskollektíva béklyózza és kötelezi Nan beavatkozásmentes megfigyelésére, így A csoda a régimódi patriarchális rendszert illeti finom kritikával. Nan édesanyja, nővére, apja saját hagyományaik szűklátókörű foglyai, enyhe tabudöntögetéssel felérő, traumadarabra hajazó cselekményszálában a testvérincesztus jelenik meg Anna éhezésének okaként, és még a doktornő iránt gyengéd érzelmeket tápláló Daily Telegraph-újságíró is búcsút int szakmai formalitásainak. Ilyen rangban tehát a chilei rendező rendkívül hű saját tematikai irányelveihez, lévén teljesen mindegy, LMBT-vagy kosztümös melodráma pereg a szemünk előtt, a cselekményükben, illetve a figurák szívében lappangó szeretetvágy épp az általánosító, keretbe záró konzervatív stratégiákat írják felül.

E felvetés pedig különösen helytálló A csodában, mivel Lib és Nan viszonya idővel csaknem moralitásdrámákra emlékeztetően foglal állást vakhitnek feszülő remény, családi relációvá növekvő barátság kérdéseiben, így pláne számítanak a finomhangolt rezdülések, az elegáns, visszafogottságukban hatásos jelenetek, vagyis Lelio a szenvedélyfilmek túlhabzó esztétikáját zárójelezi és sokkal inkább minimalista gesztuskészletekből vezeti le alakjai karakterívét. Ügyet sem vet a gótikus thrillerrel parolázó sztorira, olykor meditatív atmoszférájú pillanatképeket teremt, Matthew Herbert mindennapi tárgyak zörejeiből formált zenéje, illetve Ari Wegner tűpontos, lírai beállításai szintén a figurák belvilágát nyomatékosító formanyelvi megoldások – A csoda tisztában van alapvetően negédes hangoltságával, de jó arányérzéke és mindig a kellő pillanatban beékelt képi megoldásai rendre felülírják klasszicista korlátait.

Stephen King is dicsérte Donoughe regényét, de a horrorkirály műfaji szemlélete végeredményben távol áll A csoda celluloidra vitt atmoszférájától. Lelio nagyrészt hibátlanul teremt egyensúlyt zsáneröntőformák és szerzői íratlanságok között, príma midculttal örvendeztet – kurrens rendezésében a vallásdrámák hódolói ugyanúgy megtalálják számításaikat, mint a tradicionális szenvedélyfilmek hívei.

Szabó G. Ádám

The Wonder, 2022

Rendező: Sebastián Lelio

Szereplők: Florence Pugh, Kíla Lord Cassidy, Tom Burke, Niamh Algar, Elaine Cassidy