Norma Jeane temetése

Nagyjából a Szöszi velencei premierjével egy időben kapott szárnyra a film megosztó fogadtatása, kezdeti hozsannái után egyre több prominens kritikus húzta rá a vizes lepedőt dehonesztáló, az egyébként is rengeteget szenvedett Marilyn Monroe-t újfent tárgyiasító ábrázolásmódjára. Igaz, a direktor – aki legalább 3, de pontosabb becslések szerint 10 éve próbálta tető alá hozni Joyce Carol Oates 2000-es, fiktív elemekkel tűzdelt biográfiai regényének adaptációját – régen felkészítette jövendő publikumát munkája provokatív stílusára és tartalmára.

Önmagában ezzel semmi gond nem lenne, többször láttuk már, hogy a nyugtalanító felszín alatt roppant komplex, továbbgondolásra ösztönző felvetések állnak, jó példa erre Nicolas Winding Refn artsploitation-pályaképe a Csak Isten bocsáthat meg óta. És kezdetben úgy tűnik, a Szöszi is hajlandó feladni a járt utat a járatlanért. Hipnotikusan örvénylő, kaliforniai tűzvésszel infernálissá színezett nyitójelenetben tárul fel a sztárrá növesztett Norma Jeane Mortenson kislánykora. Labilis édesanyja hollywoodi sztárként utal meg nem nevezett édesapjára, autóútjuk az őket elhagyó, kies dombtetőn élő papához rémálomba illő odüsszeiával kecsegtet, mely a 7 éves gyermek ütlegelésével, valamint fürdésekor zajló vízbe fojtási kísérlettel éri el drámai crescendóját. Borzalmasan kényelmetlen érzés nézni a prológust, de tudjuk: a Szöszi korántsem véletlenül érdemelte ki a legszigorúbb, mára szinte kizárólag szexfilmeknek fenntartott NC-17-besorolást (lásd: Showgirls, Adéle élete), mentális zűrzavar és fullasztó atmoszférarajz hibátlanul ötvöződnek.

Csakhogy a hirtelen történt csoda legfeljebb rövidfilmre elég, 10 perc után minden remény tovaszáll – és ne feledjük, Andrew Dominik életrajzi drámája közel 3 órára rúg. Kitölthetné ezt azzal, hogy korábbi műveinek vezértételét boncolgatja új narratív diegézisben, ám nem él a lehetőséggel. Míg a Chopper, a Jesse James meggyilkolása… és az Ölni kíméletesen triója gengszter-és westernzsánerekben regéltek törvényen kívüliek imágójáról, plusz ezen keresztül a toxikus maszkulinitás természetét járták körül, addig a Szösziről ordított, hogy a magán és szakmai életében is örökké szexualizált Marilyn Monroe iránt rendkívül empatikus, de nemi tárgyiasítás ellen határozottan felszólaló és a #MeToo-hullám révén igencsak aktuális, pszichodrámával nászra lépő, egy gyötört lélek szubjektivitásába merülő portré legyen. Ki tudja, miért, de pontosan ennek inverze bomlik ki, így a Szöszi elképesztően káros mű: címalakját pontosan úgy alacsonyítja le Dominik, ahogy édesanyja, nevelőszülei, illetve az aranykorát élő Hollywood alfahím-nagyágyúi tették vele, sőt, a rendező mintha büszke is lenne égbekiáltó tonális ballépésére.

Onnantól ugyanis, hogy a felütésben rátapad a kamera Norma Jeane fenekére, majd egy befolyásos filmipari szereplő anális közösüléssel indítja el őt a pályán, a Szösziből se szó, se beszéd, kivész az árnyalt karakterológia, figurái nem többek olcsó skicceknél, így, ha jellemábrázolásra esély sem nyílik, pláne feltűnőek a gusztustalanul tromfolt, önnön primitivitásukra rendre licitáló pillanatképek. Szándéktalan exploitaitionnel akad dolgunk, sosem méltó tiszteletadásról vagy nívós életrajzi futamról, mi több, a leplezetlen szexuális töltésű periódusok olykor röhögést indukáló, unintentional comedy-be torkolló pornó-impressziók. És ehhez nem restek történelmi legendákat vagy azok sarjait használni, újabb egykor élt személyek kegyeletét sértve – Charlie Chaplin és Edward G. Robinson fiai nimfomán, alkoholista, hősnőnket a Niagara mozipremierjén vaginálisan kényeztető idióták, John Fitzgerald Kennedy (a Jackie-ből ismert, ugyanezen elnököt játszó színész tolmácsolásában) pedig nem több orális szexet rendelő, felláció közben ’50-es évekbeli inváziós sci-fit néző hímsovinisztánál. Dilettánsan rendezett jelenetei során pedig a Szöszi folyton expliciten, például egy vízesés asszociatív osztott képmezőjével, netán Marilyn Monroe szuperközelin szájba vett államfői péniszével süllyeszti el magát szégyenteljesen.

Védekezhetnénk a cselekménymentes, szürrealista-avantgárd rémvíziók delejességével, csakhogy Dominik rendezésében egymást érik az ok-okozati viszonyokat nélkülöző, nem mellesleg sorsfordító találkozásokon, traumákon átgaloppozó jelenetek, így a „style over substance”-kivitel nagyon is negatív előjellel szerepel, a Szösziből gyorsan kiviláglik, szabad áramlású beállításai pusztán a főkaraktert zéróra redukáló, elképesztően üres történet palástolására szolgálnak, iszonyatosan átlátszóan. Ana de Armas végképp nem nyújt Oscar-díjas alakítást. A játékidő felét csupasz keblekkel, kéjesen nyögdécselve, bántón leegyszerűsített szexbábuként, egyenesen kapcarongyként tölti az őt megerőszakoló, pofozó (vö.: a feleségét egy darab hússá egyszerűsítő Hollywoodra taslikkal reagáló Joe DiMaggiót), esetleg passzívan szemlélő (a szürke egérként bemutatott Arthur Miller a sztárt kivételesen nem destruáló figurák közé tartozik, cserébe a főalakkal kötött házassága megint egyik jelenetről a másikra, átkötés híján lezavart biográfiai pont) férfinép gyűrűjében. Stilisztikája a későbbiekben is leírhatatlanul taszító, mintha Dominik a saját perverz fantáziái kiélését igazolná az Oates-regény nem ismert tényeket fikcióval behelyettesítő passzusaival, hovatovább elképzelhető, hogy az írónő homályos részleteit is eltorzítja. Norma Jeane-hez beszélni kezd a hasában fejlődő magzata, egyszer Spike Lee-mozikból ismert, testre erősített kamerával rohan végig egy folyosón, később premier plánban leshetjük a vécébe okádásait és legszörnyűbb példaként az orvosok által tágra nyitott, nemi szervébe öncélúan behatoló snitteket.

Ilyen rangban Andrew Dominik valóban hányingert okozó szenvedéspornóval idegesít, valahol az Anyu, a sztár oktalan trash-motívumainak, a Frances őrületének, A passió és az EO brutalitásorgiáinak metszetében, olyannyira, hogy 30 perc múlva türelmetlenül várjuk a stáblista gördülését. Álomszerűnek vélt, hol anamorf, hol szélesvásznú, fekete-fehérből színesbe váltó képei, a Hétévi vágyakozás kritikus élű csatornaszcénája és a Van, aki forrón szereti beemelése ugyan lenyűgözőek, de a mindig kizsigerelt sztár tematikáját vagy a privát szféra és a glamúr-kötelességek ellentmondásától, illetve az ebből fakadó alkohol-és drogaddikciótól felemésztett színésznő identitástragédiáját csak megfosztják az erősségüktől. Igazi kegyeletsértéssel ér fel a mű – a Szöszi nem a személyre, hanem csak a tulajdonságok nélküli, undorító gyalázatokban részt vevő Marilynre kíváncsi, de nőiségének, mi több, humánumának csorbulásáról szót sem ejt. A 60 éve sírba szállt legenda ennél mindenképpen méltóbb főhajtást érdemelne. Pozitív példaként ott állhat a tavalyi, pszichohorrort és feminizmust remek összhangba hozó Spencer, de Andrew Dominik filmje csak a nők rendszerszintű kizsákmányolásában érdekelt, felettébb toxikus, a #MeToo-örökségét romboló sztorik reprezentánsa – felháborító produkciós tényként pedig maga a rendező is nőgyűlölő vagy önhitt kijelentésekre ragadtatja magát, amikor a Szőkék előnyben „jól öltözött ribancait” emlegeti és az idejétmúlt male gaze-t kifogásoló publikumot szapulja, tökéletesen definiálva alkotása értéktelenségét.

Szabó G. Ádám

Blonde, 2022

Rendező: Andrew Dominik

Szereplők: Ana de Armas, Adrien Brody, Bobby Cannavale, Xavier Samuel, Julianne Nicholson