Tiszatájonline | 2022. június 22.

Nők közötti barátság

SOHA, NÉHA, MINDIG

SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA
Ugyan 2 év csúszással, de a hazai mozikba is eljutott a 2020-as Berlinale zsűridíjával honorált remekmű: Eliza Hittman filmje ugyanannyira talajközeli, mint finom, hipnotikus pillanatokkal lenyűgöző karaktertanulmány.

Zöld, sárga, kék színekben pompázik egy iskolai musical háttere, a kép mégsem idilli. Gitárszólót játszik Autumn, a 17 éves kamaszlány, miközben a publikumból szexista megjegyzést üvölt rá egy fiú – a Soha, néha, mindig rögtön az első percekben tisztázza legfontosabb témáját. Parányi, elejtett megjegyzésekből származik nyugtalanság, valami mindig a háttérben motoszkál. Hittman olvasatában a szexuális zaklatás rejtett mikroagressziókból fakad, lehetetlennek tűnik a női szabadság megélése. Gazdagon játszik el ezzel a mű: faragatlan nevelőapától kezdve osztálytárson át a külvilág ismeretlenjein át végig ott burjánzik mindenhol a sértegetés, a megalázás szándéka, a poszt-#MeToo-korszak nem hangzatos lózungokban, hanem a mindennapok banalitásában tárul fel.

Tekintetekre, valamint helyszínrajzra összpontosít a rendező: a Soha, néha, mindig briliáns érzékkel, elképesztő precizitással hangsúlyozza a főszereplő és unokatestvére, Skylar arcán ülő, rendre bizonytalan érzelmeket. Hirtelen feltörő sokk, tovaszállni látszó remény, rezignáció húzódnak a főkarakterek valamennyi pórusán – Sidney Flanigan és Talia Ryder busásan meg is hálálják a beléjük fektetett bizalmat. Naturalista, bármiféle sallangot mellőző alakításuk révén Autumn és Skylar egyek közülünk, a Soha, néha, mindig olykor csaknem dokudrámai igénnyel, fagyos szürkében úszó beállításokkal tudósít elveszettségükről. A rendező pontosan ezt az állapotot fejti ki, vagyis Hittman úgy gondolja, óriási tragédia, hogy a pennsylvaniai kisvárosban élő lányok mennyire nem lehetnek önmaguk. Szűk pátriájuk közönye, netán legközelebbi hozzátartozóik nyílt ellenségessége (lásd az Autumn-t elmebetegként definiáló, piásüveget szorongató, képmutató pótapát) gátolja őket ebben – ilyen rangban tehát a Soha, néha, mindig az óhajtott felszabadulás, pontosabban az individualista kiteljesedés árnyalt eszközöket bevető feminista csendélete.

Merthogy hangulatfestészete ugyancsak hibátlan: a Wim Wenders, Agnes Varda és Jacques Doillon oldalán is fotografáló Helene Louvart operatőr snittjein feketeség borítja a gyötrő bizonytalanságtól szenvedő Autumn pillantásait, rendkívül poétikus a buszablakon halványpirosban ragyogó fény vagy az üvegfelületen keresztül arcokra vetülő táj. Színkódjait ismét nem érheti panasz: havas utcakép, esetleg barnás enteriőrök reflektálnak Autumn és Skylar kitörési próbálkozásaira. Hangkulisszája pedig leírhatatlanul komplex, egyúttal nyugtalanító, a Soha, néha, mindig-ben az ultrahang zúgásától kezdve a csendes neszekig újabb formanyelvi eszközök vetítik ki a főfigurák eltévelyedését. Louvart újabb kivágatai szintén ezt nyomatékosítják. Autumn és Skylar örökké zárt terekben kénytelenek boldogulni öltözőktől, résnyire nyitott ajtójú vécétől kezdve várótermen át földalatti bárokig, nem szólva a címbe foglalt, szexuális bántalmazást is magában rejtő, az Autumnra nehezedő lelki terheket nyomasztó egysnittes felvételként szimbolizáló orvosi kérdőívről. Tehát a helyszínszervezés, illetve a dikció passzivitásukat, reménytelennek tűnő menekülési kísérleteiket, így ordító magányukat hozza testközelbe.

Bürokratikus útvesztőben téblábolnak, pénzügyi tanácsadótól szociális munkáson át metrós jegykezelőig vagy altatóorvosig a részvétlen külvilág gondjaira bízott csellengőkként jelennek meg Autumnék – a Soha, néha, mindig egyszerre finom szövésű coming-of-age story (nevelődéstörténet) és a Pennsylvaniából New Yorkba tartó utazás motívuma folytán road movie, vagyis Hittman az utóbbival az amerikai mainstream és független drámák leginkább identitáskereső zsánerét rendeli alá a 17 éves főszereplők belső konfliktusainak. Ott van mindenhol egy lekezelő verbális gesztus, netán rosszalló férfipillantás, így a 8 milliós Nagy Almába tett látogatás nem más, mint a felnőtté válás pőre, minimalistára vett beavatási rítusa – a Soha, néha, mindig útra kelésének végén a lányok többé nem lesznek ugyanazok, mint korábban. Pláne, ha számításba vesszük, hogy Eliza Hittman virtigli abortuszdrámát rendezett, e tekintetben pedig filmje nemcsak a román újhullámos 4 hónap, 3 hét, 2 nap beszédes eszköztelensége, illetve a Mészáros Márta-féle Örökbefogadás celluloidköltészete (sőt, arcok és színek érzékisége révén a Barry Jenkins dirigálta Holdfény) előtt hajt fejet. Skylar és Autumn terhességmegszakító procedúrája valójában a felelős döntéseken nyugvó felnőttkorba lépés záloga.

Lírai realizmus ezért kel egybe nyers szociodrámával: a főkarakterekben dúló viharok, majd a tekintetükön visszatükröződő emóciók a nagykorúságba lendülés bizonytalanságát, az elsőre kiszámíthatatlannak tetsző érzelmek kavalkádját hivatottak aládúcolni, ezt pedig zseniálisan reprezentálja Helene Louvart színárnyalatokban burjánzó, csaknem transzcendens kamerakezelése. Persze, a Soha, néha, mindig véletlenül sem radikális, egyoldalú nőjogi kiáltvány, témái univerzálisak: Autumn és Skylar összetartozása nemcsak erős rokoni kötelékről, hanem örök barátságról árulkodik. Tűzön-vízen át kitartanak egymás mellett, a kellő pillanatban talpraesettek. Míg Autumn forrasztott tű és jégkockák segítségével illeszt piercinget az orrcimpájába önállósága-emancipációja kifejeződéseként, addig Skylar félretesz maguknak annyi pénzt szupermarket-pénztárosi állásukból, hogy New Yorkba mehessenek. Vagyis a Soha, néha, mindig a letargián vagy a melankólián kívül sosem feledkezik el a reményről, így Eliza Hittman tényleg individuális, döntéseket hozó, abszolút hétköznapi, próbáltatásaik végén lányokból igazi Nőkké érő példaképeket állít elénk.

Noha karakterdrámája rövid ideig eljátszik a toxikus maszkulinitással a Skylar iránt érdeklődést mutató Jasper történetszálakor, Hittman egyszerre keserédes és találó (nem mellesleg a Kim Ki-duk rendezte Lopakodó lelkek-ből rémlő) megoldással oldja fel fiú és lány rövid viszonyát. A fekete oszlopnál csókolózó Skylart és Jaspert, majd a kisujjukkal összekapaszkodó Autumnt és unokatestvérét pásztázó, lírai érzékenységű vágókép katartikusan érvel a két lány eltéphetetlen szimbiózisa mellett, ahogy a New Yorkból visszafelé tartó, alagútból a fénybe gördülő busz vizuális jelképe is tökéletes újjászületés-metafora. A Soha, néha, mindig ezen felül rendkívül aktuális. Problémafelvetése még égetőbb az abortuszhoz való jogot garantáló Roe kontra Wade-rendelet idei hatályon kívül helyezése miatt, illetve a Velencében Arany Oroszlánt nyert francia Esemény társdarabjaként végképp megfelelő pillanatban befutó mű Hittman harmadik (előző kettő: It Felt Like Love, Beach Rats) direktorprodukciója. Jó helyre került 2 éve a berlini zsűridíj a halálbüntetés morális vonzataival bíbelődő, humanista iráni Nincs gonosz Arany Medvéjének árnyékában.

Szabó G. Ádám


 

Never Rarely Sometimes Always, 2020

Rendező: Eliza Hittman

Szereplők: Sidney Flanigan, Talia Ryder, Théodore Pellerin, Ryan Eggold, Sharon Van Etten