Nicolas Cage őrült és élvezi

A GIGANTIKUS TEHETSÉG ELVISELHETETLEN SÚLYA

SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA
Úgy tűnt, Nicolas Cage-et végleg maga alá temeti a szériagyártott, gyakran mozivásznat sem látó fércművek sora. Egészen mostanáig: új filmje a színész szerzőiségének tökéletes desztillációja és jó esetben karrierreneszánszot hozó remekmű.

Igaz, a 4 éves különbséggel érkező Mocskos zsaru–Joe-páros, valamint a 2018-19 környékén meglepetéssikert arató Mandy–Szín az űrből-horrorkettős óvatosan már jelezték a falrengetően túlzó alakítások királyának újjászületését, de a rémfilm-komédiákból (ld. még: A vámpír csókja, szintén Cage mémmé nemesedett gesztusrendszerével) ismert Tom Gormican és Kevin Etten önálló forgatókönyvén (spec script) nyugvó stílusparódia juttatta oda Francis Ford Coppola unokaöccsét, ahol jelenleg tart.

Karriergödörben hánykolódik, néha kidugja onnan a fejét: A gigantikus tehetség… eleinte a totális zérusponton időző, adóssághalmokban vergődő, széthullódó családot nyakába kapó, lecsúszott has been star portréja – az Oscart hozó Las Vegas, végállomás, pláne az akciószentháromságot jelentő A Szikla–Ál/Arc–Con Air-széria végképp a múlté. Gormican és Etten azonban hamisítatlan geekek, ugyanakkor zsánermoziba fejest ugró műértők: amennyire tisztában vannak Cage internetkultuszával, ugyanúgy betéve tudják az összes rezdülését, régi kultklasszikusainak soha feledésbe nem merülő sorait, vagyis akcióvígjátékuk egyszerre hasfalszaggató poénpetárda és egy mindenképpen többet érdemlő ikonnak szentelt, őszinte mosolyú tiszteletadás.

Paródia és kliségazdag adrenalinbomba cérnavékony határán cseppet sem könnyű egyensúlyozni, A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya azonban veszi az akadályokat – felhőtlen 2 órát garantáló vicczuhataga pont a kockákat átható, végtelenül hiteles rajongásnak köszönhetően találó, Gormican és írótársa részéről Cage nem újabb megalázó húzások céltáblája, hanem empatikusan ábrázolt sztár. Beszéljünk nyíltan legendagyártó sorokról („Nic Cage egy Isten!”), netán pár könnyes pillanatról (vízválasztónak remélt szerep elbukása a gyászos véget érő születésnapi bulin), működnek a poénok: ismerjük az embert, akin csattan az ostor, így az élcelődés sem rosszindulatú. Havervígjátékként főleg odasóz A gigantikus tehetség…: az önmagát Nick Cage néven újrajátszó B, sőt, már-már ZS-kategóriás sztár és az őt rajongásig imádó spanyol fegyverkereskedő, Javi barátsága fals zöngéktől mentes, vígjátéki aranypillanatokat és önreflexív formamegoldásokat játszi könnyedséggel ugyanazon platformra helyező örömünnep. Sőt, rejtett vetülete még csak nem is a két férfi összeborulásában (vagyis a buddy movie-k legfőbb zálogában) keresendő: A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya ugyanis azért hatalmas fegyvertény, mert a színészi játék illúziókon nyugvó természetét horgolja össze egy piagőzben tántorgó, visító, túlreagáló, baklövésekbe merülő, gnómként pofákat vágó és úgy is mozgó, hasra eső, nagy nehezen feltápászkodó roncs karakterportréjával.

Cage számára teljesen eltűnt a határ privát szféra és nyilvánosságra került sztárperszónája között – pusztán önmaga fiktív árnyéka maradt. Némileg ugyanez igaz Javira: jóllehet, spanyol fegyvertársa nem realitásérzékét vesztett, levitézlett nímand, gyermeki epekedése révén ő is kissé valóságról lecsatolódott figurának tekinthető. Így A gigantikus tehetség… nemcsak A John Malkovich-menet, a JCVD, a Birdman vagy Az utolsó akcióhős vonzáskörzetében imbolygó vígjáték, hanem meta-tanulmány két, valamiképpen identitását vesztett emberről. Barátságukra is ezért van szükség, tehát Gormican olvasatában a buddy movie-szál segítségével Nick és Javi felfedezik egymás jóságát, lelket öntenek társukba, így erejük teljében, problémáikat lerázva, másodvirágzókként lehetnek új, jobb karakterek.

Jobbról-balról összefonódik a franchise-mániájáért kritizált sztárvilág és a mozi csillogó, akciófilmbe illő díszletei: Cage fiktív neje és kamaszlánya ugyancsak a hős önmagára találását hivatottak aládúcolni, vagyis az önreflexió a barátságon kívül az amerikai tömegfilm másik vesszőparipájának, a Családnak is adózik. Imádott színészünk teherként éli meg a mallorcai haknit (kb. úgy, mint az A-ligából lassan kikopó, szaúdi olajhercegek születésnapján fizethető áron parádézó Jean-Claude Van Damme). Művészetének és magánéletének romba dőlése skizoid antihőssé avatják (a csupán főalakunk fejében létező, őt kísérő, lazán hadováló, bőrdzsekis, ifjonci hevületű, önbizalmat kikezdő gonosz hasonmás, Nicky a brit Wogan-talk show-ba szaltóval berepülő, 1990-es Cage-re tett reflexió), feltétlenül szükség lenne a rehabilitációra.

A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya cameókban (a Tarantinót váltó David Gordon Green, Demi Moore, mint Naomi Watts-helyettes) dúskáló, a Holdkórosoktól a Mandy láncfűrészes leszámolásán vagy A Szikla VX-ideggázán át a Rejtélyek szigete „Csak a méheket ne!”-szállóigéjéig trappoló vidámparki szórakozás. Leszerepelhetne generikus, autós üldözést, mellbe döfött kést felvonultató akciófilmként, úgy tűnhet, Gormican sutba vágja a film méregfogát jelentő Cage-Javi-barátság olykor intim húrokat pengető jelenetsorait, de a nyaktörő iramú cselekmény – benne dubrovniki sétányon vagy az Andrássy úton zajló hajszával – később sem hagy cserben bennünket. Slapstickbe/ burleszkbe hajló, ragasztóállagú halálos méreggel való, fizikai humorra építő zsonglőrködést ugyanolyan remek nézni, mint a spagetti westernek zenéjét újrahangoló szcénákat vagy az Ál/Arcra, sőt, a John Woo-életműre visszatekintő mexikói felállásokat (a híres, többpisztolyos „mexican standoff”). Cage csúcsformát fut (az őt legalább 20 év hiátus és Józsa Imre halála után magyarító, hangszálgyilkosan virtuóz alakítást nyújtó Schnell Ádám egyenrangú partnere a szinkronban), a Narcos-szériából ismert Pedro Pascal nemkülönben – előbbi puszta karizmájával lopja a show-t, míg utóbbi tagadhatatlan lelkesedéssel, afféle Sancho Panzaként játszik alá nagy ábrándokat dédelgető, teátrális Don Quijoteként üvöltő, zuhanó, Paddington 2.-őt elérzékenyülve leső cimborájának.

Barátságot romantikus költeményként ünneplő, önreflexív akcióvígjátékában Gormican kihozta azt Cage-ből, amit csak a legnagyobbak (például a Veszett a világot tető alá hozó David Lynch) tudtak: a színész érzésalapú, tombolásokban, vagyis Cage Rage-ekben kivetülő, ún. Nouveau Shamanic-technikája a holtpontra vetődött és a dicsőségesen feltámadó sztárt is tökéletesen szolgálja. Manipulációtól, identitásválságtól gyötrődő, a Javi mellett, de még a popkultúrát faló CIA-bürokraták előtt is beépített ügynökként színészkedő Nicolas Cage régen lubickolt ennyire önfeledten – A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlyáról az első perctől az utolsóig üvölt, hogy a sztárnak régóta az A-ligában volna a helye, reméljük, hogy orkánként tomboló, de büszkén vállalt játékfelfogása ki is nyit néhány ajtót. Bánhatjuk ugyan, hogy a forgatókönyv talán legjobb jelenete (a hírhedten Dr. Caligari-tisztelő Cage fekete-fehér, német expresszionista stílben remake-elt Las Vegas, végállomás, Ál/Arc és Tolvajtempó-kulcsjelenetekben győzi le ördögi hasonmását) a vágóolló áldozatául esett, de Gormican és Etten kihozták a maximumot az alapötletből. Újabb celebszatíraként pedig várhatjuk, hogy a szintén meg nem valósított forgatókönyvként taroló, Mike Jones és Nicholas Sherman írta Álarcos énekesben a padlóra került, plüssjelmezben őrjöngő, lila koboldruhára vágyó, Fox-valóságshowban tengődő Mickey Rourke is kikecmereg saját karrier-halálzónájából.

Szabó G. Ádám