Nem szeret

A KEGYELEM FAJTÁI

SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA
Két stílusvilág találkozik, helyesebben kel birokra egymással, ugyanis az immár végleg nemzetközi sztárstátuszra emelkedett Lanthimos 165 perc alatt sem tudja eldönteni, kinek is kedvezzen.

Statikus felvevőgéppel rögzített, bizarr szituációkat egyetlen kameraállásból szemlélő esztétika, jelesül az ún. görög weird wave ugyanannyira jelen van, mint a félfüggetlen amerikai mozi legszebb hagyományai. Írhatnánk úgy is, hogy A kegyelem fajtái az európai minták jenki honosítására tett kísérlet, ám míg közel 10 éve A homár különösebb döccenők nélkül képes volt erre, az új Lanthimos-szatíra csak ideig-óráig kap erőre.

Triptichonként szervezett, egzisztencialista tónusú antológiafilmje stílusvilágában és főleg témaválasztásában ugyan rendkívül következetes, megvalósítása viszont kívánnivalókat hagy maga után. Jóllehet, a főbb karaktereket játszó színészek ugyanazok, A kegyelem fajtái legnagyobb fegyverténye a kapcsolatteremtés és a szeretet boncolgatásában, illetve e két princípium végletes pervertálódásának rajzában rejlik. Nímandokra fókuszál a direktor, beszéljünk vállalati alkalmazottról, közrendőrről, netán szektatagról, e film szereplői olyannyira távol vetődtek a normális élettől, hogy nem is feltétlenül a periférián, hanem egy abszurd látszatvilágban próbálnak érvényesülni.

Legelső fejezete gond nélkül hozza a premissza ígéretét, a Jesse Plemons játszotta szürke eminenciás igyekszik kiszabadulni a Willem Dafoe alakította, hihetetlenül befolyásos autoritásalak szorításából. Vagyis ilyen rangban A kegyelem fajtái szabadság kontra determinizmus, hatalom, önérvényesítés és akaratgyengeség dilemmáin rugózik és azzal, hogy Lanthimos egyszerre stilizált, ugyanakkor reálisnak is tűnő figurák csetlésébe-botlásába, mi több, lélekszipolyozó cégmiliőbe bújtatja felvetéseit, hibátlan lesz akasztófahumor és a filozofikus zöngék násza. Olvasatában képtelenség menekülni: úgy tűnik, a vállalati rabszolga kimozdul a passzivitásból, de A kegyelem fajtái nyitányában a főnök nagybetűs Sorsként láncolja le őt, a folyamatos engedélykérések, megalázkodások burleszkbe hajló kafkai szürrealizmust teremtenek. Tehát a rendező hű a weird wave szellemiségéhez, nem is véletlen, hogy A kedvenc és a Szegény párák forgatókönyvírója, Tony McNamara hiányzik az oldaláról és a régebbi kritikai sikereket jegyző Efthimis Filippou vázolja az egyre képtelenebb pillanatokat. Merthogy Robert, a főalak végül képtelen túllendülni önnön korlátain (remek ötlet, hogy A homár után szabadon ezúttal is fizikai sérülések vezetnek férfi és nő összetartozásához), A kegyelem fajtái a párkapcsolat létesítésére tett bumfordi, de legalább változást ígérő próbálkozásában látja a szabadulás kulcsát, csakhogy a békés élet, az önmagunkért tett kiállás illúzió, végkövetkeztetése szerint a körülmények erősebbek és visszatartók.

Zseniális felütése után viszont nem találja magát A kegyelem fajtái, a második rész jó ideig a felvetett témák részletes kidolgozásával hiteget, majd cserbenhagy, a harmadik pedig végképp fésületlen etap, kreatív mozzanatokat csak nagyítóval találni benne. Különösen fájdalmas ezt leírni a második felvonás esetében. Lanthimos itt gyászmunkán morfondírozik, hogy később organikus módon férj és feleség ingatag viszonyrendszerében kérdezzen rá nemcsak házastársi hűségre, de toxikus interakciókra, egymást megszenvedő felekre, végül téveszmékbe bocsátkozó káros férfiasságra és az elkerülhetetlen tragédiára. Minden adott egy első részt idéző remekléshez, csakhogy a rendező idővel óriási bakugrásokkal dolgozik, lelki folyamatai foghíjasan tátonganak a cselekményben, plusz az utolsó pillanatban, groteszk csavarként beinjektált természetfeletti szál inkább szertefoszlatja, mint aláhúzza az elmúlt közel 1 óra történéseit.

Egyre alább srófolja a nívót Lanthimos, ugyanis a záróetap már csak ide-oda ver, talán a szexszekták másokat kizsákmányoló, de egyben önkárosító természetéről szeretne értekezni, de csak funkciótlanul egymásra hányt nemi erőszakjelenetet, siránkozást, túlbonyolított ikernővérrejtélyt, a halálból való feltámasztás révén (a három fejezet mindegyikét a hol átvonuló, hol jobblétre szenderülő néma rezonőr, R.M.F. köti össze) bizarr Lázár-metaforikát kapunk. Igaz, e fejezet is kecsegtet a szeretet tovaszállásának ideájával, nevezetesen a szekta erotikát száműző, méregtelenítő kúrájával, illetve exfeleség és férj diszfunkcionális párkapcsolatával – vagyis ha Lanthimos még újabb témával gazdagítja e filmet, a zátonyra futó emberi relációk elemzése is ide tartozik –, de ezek a lelemények gyakran későn és végig túl szórványosan jelennek meg.

Ilyenkor döbbenünk rá, hogy A kegyelem fajtái valójában igencsak megúszásra törekvő, Lanthimos korábbi, szerzői filmbe illő problémáit hihetetlenül felvizező és eláruló, saját nagyságától aléló darab. Túlzó 165 percbe gyömöszölni ugyanazon variációkat, Lanthimos pedig nem is győz meg és képtelen megfelelően kitölteni a túltárgyalt sztoriból fakadó, egyre nagyobb üresjáratokat. Bőven elég lett volna csak egyetlen, legfeljebb 2 órára húzott szállal, jelesül az első résszel foglalatoskodnia, mivel úgy beoszthatná rendezőtartalékait és egy kompakt, minden ízében abszurd, zsigeri, elgondolkodtató fekete komédia lenne az eredmény.

De az igazi végterméket látva csupán annyi állapítható meg, hogy Lanthimosnak fejébe szállt a dicsőség. Sérthetetlennek érzi magát Oscar-díjak és Arany Oroszlánok tudatában, élvezi, hogy Emma Stone, Jesse Plemons, Willem Dafoe, Margaret Qualley, Hunter Schafer-kaliberű giga-vagy indie-sztárokat mozgathat a sakktáblán (egészen konkrétan vehet rá szexuálisan becsmérlő helyzetekre is gruppentől blúzletépésig, mint egy aberrált hajcsár), melyért vélhetően busás anyagi juttatásokban részesül. Külsőségei felemésztették a belső jelentést, a valódi tartalmat és innen nézve A kegyelem fajtái rendezője az első felvonás Dafoe-Istenére hajazó, részvétlen, saját dönthetetlenségébe feledkezett végrehajtó, aki cseppet sem a páriák iránti empátiában, hanem további lealacsonyításukban érdekelt.

E rangban Lanthimos műve iszonyatosan álszent, mely önelégültségében nem is válhat alkalmassá bonyolult összefüggések feltérképezésére. Csakúgy, mint a görög éra vezértételének hívott Kutyafog, jelen alkotása is zömmel kong az ürességtől és pusztán remélhetjük, hogy a Mentsük meg a zöld bolygót! című kultikus dél-koreai sci-fi vígjáték jövőre esedékes remake-jében (Bugonia, ugyancsak Stone-nal és Plemonsszel) magára talál.

Szabó G. Ádám