Négy nap, amely…

A két dolog azért függ össze szorosan, mert a történelmi filmek mindig egy bizonyos, jól meghatározható pillanatban keletkeznek, és törvényszerűen lépnek kapcsolatba létrejöttük időszakával.

A Blokád története négy nap eseményeit követi végig: 1990. október 25-e és 28-a között zajlott le az úgynevezett taxisblokád, amely a benzin árának hirtelen és nagyon erős emelése miatt tört ki. A benzin literje ekkor hatvan forint körülre ugrott – ugye máris előjön egy szép áthallás, hogy ugye ma milyen nagyon örülnénk az akkori ár akár ötszörösének. A négy napból a kortárs tanúk emlékezete legalább két látványt biztosan megőrzött, jellemző módon olyan eseményeket, amelyeket a televízió mutatott: az egyik Horváth Balázs belügyminiszter (a filmben a kiváló Görög László játssza) mutatványa, amint kihajol a Parlament ablakán, a másik Antall József (Seress Zoltán) miniszterelnök pizsamás interjúja. Az előbbi jelenet ugyan szerepel a filmben, de valahogy sután kezdődik, és egyáltalán nem ér véget, nem is halljuk, hogy a beteg miniszterelnököt helyettesítő miniszter mit mond a tömegnek. A másik jelenet a filmben tulajdonképpen már valamiféle dramaturgiai szélcsendben szalad le: a drámának vége, mert a megegyezés megszületett, a még mindig kórházban tartózkodó Antall József ezután a kamera előtt összegzi a tanulságokat. A film kiválóan játszatja össze a korabeli dokumentum-felvételeket és a játékfilmes részeket, ez nyilván az operatőr (Nagy András) és a vágó (Makk Lili érdeme). Az, hogy a Blokád ennek a két vonulatnak az egyensúlyára épül, rámutat a film kettősségére is: játékfilmesített történelemről, fikciós „megtörtént eseményekről” van szó, ugyanakkor meggyőződhetünk arról is, hogy a „megtörtént eseményekre alapszik” szófordulat merő képtelenség. A film minden pontján jelen van az értelmezés, ami ahogy mondtam a fentiekben, jól kirajzolódó és sok ponton vitatható koncepcióra épül.

A Blokád koncepciójának legfontosabb eleme rendszerváltás utáni első miniszterelnök szobrának mozgóképes kifaragása. Ezzel a legkisebb baj sincs, mert egyrészt Antall József politikai teljesítményét nyugodtan lehet vitatni, de aki ezt forgatókönyvíróként (Köbli Norbert) nem vitatja, az láthatja és láttathatja őt kivételes államférfinak. Az már túlmutat a hős – ellenhős, hős – antihős dramaturgiai kényszerén, hogy az emlékműállítást a film úgy valósítja meg, hogy a miniszterelnök ellen kijátssza Göncz Árpád (Gáspár Tibor) köztársasági elnököt, aki így nemcsak a nagy férfiú árnyéka, hanem kifejezetten ellenszenves alak, sőt, népszerűséget hajhászó politikai kalandor. Még az is meglehet, hogy az igazi célpont a filmnek ebben a vonulatában nem is Göncz Árpád, hanem a Szabad Demokraták Szövetsége, élén a háttérben maradó pártelnök, aki a történetben nincs megnevezve, tehát különösen veszélyesnek tűnik fel. Érdekes kettősséggel játszik itt a film: talán nem az a gond a fikciója szerint, hogy az ellenzék megpróbálja kihasználni a kormánypárt bizonytalanságait, hanem az, hogy a köztársasági elnöknek pártatlannak kell lennie. Ahogy a közbeszédben él, és ahogy persze a filmben is elhangzik, a nemzet egészét kell képviselnie; ez persze így van a demokrácia játékszabályai szerint. A film ugyanakkor olyan karikatúraszerűen ábrázolja Göncz Árpádot, hogy nehéz megítélni, vajon a fékek és egyensúlyok lépnek itt működésbe, vagy egyszerűen egy féltékeny ember próbál meg pimaszkodni a még betegen is többszörösen fölébe növő miniszterelnökkel. Ez a szembeállítás különösen kiütközik a film 1956 októberében játszódó jeleneteiben, amelyek Antall József szerepét kétségtelenül felstilizálják. Párhuzamos életrajz alakul ki mindezek nyomán a filmben, amely erősen túlhangsúlyozza a két ember kapcsolatát – mintha egész életükben vetélytársak lettek volna, mintha egész életük kettejük emberi és politikusi minőségének nyilvánvaló egyenlőtlensége jegyében telt volna.

Tegyünk hozzá mindehhez két fontos körülményt: a Blokád a történelemcsinálók filmje abban az értelemben, hogy a szereplői a meghatározó államférfiak, és abban is, hogy a tanácsadói és vélhetőleg az információforrásai is a korszak elitjének tagjai. A megmozdulások szervezői közül alig néhány taxisnak és fuvarozónak van arca, története tulajdonképpen senkinek. A pesti srácok csupán taxis srácok itt, akiknek ügyeiről öltönyös emberek tárgyalnak, igaz ekkor még élő televíziós adásban. A másik éppen az idézett tárgyalás: a konfliktust egy olyan kerekasztal-megbeszélésen oldják meg, amelyen a munkaadók, a munkavállalók, a szakszervezetek és a kormány képviselői ülnek. Ha már a címben az 1917-es októberi forradalomról szóló könyvre utaltam, akkor innen egy lépés Lenint, a forradalom vezérét idézni, aki valami olyasmit mondott néhány cikkében, hogy a pártos művészeten és az alkotó társadalmi meghatározottságain néha felülkerekedik a történelmi anyag, amely elszabadulhat az elkötelezett alkotó kezéből, és így a szándékokhoz képest jobb mű születhet, mert az elfogultságokon úrrá lesz a művészi igazság. Mintha ez történne a Blokáddal is: a filmben rengeteg izgalmas jelenet van, a történetet kiváló színészek játsszák el igazán elhitető módon.

A Blokád olyan ritka műfaj képviselője, amelyből nagyon sok elkelne a magyar filmművészetben – politikai krimiként vagy történelmi kalandfilmként közvetlen rokona az X – a rendszerből törölve (Ujj Mészáros Károly, 2018) vagy az Elkxrtuk (Keith English, 2021). Az is igaz azonban, hogy jó lenne minden nézője mellé egy-egy olyan gimnáziumi tanárt állítani magyarázónak, akik azokban az iskolákban tanítanak, ahol az ifj. Vidnyánszky Attila alakította pályakezdő Antall József valaha dolgozott.

Szíjártó Imre 

Blokád, magyar film, 2022.

Szereplők: ifj. Vidnyánszky Attila (a fiatal Antall József), Seress Zoltán (Antall József), Gáspár Tibor (Göncz Árpád).

Forgatókönyv: Köbli Norbert, zene: Moldvai Márk, operatőr: Nagy András, vágó: Makk Lili, díszlet: Pataki Tamás, jelmez: Kenesei Tünde, producer: Lajos Tamás.

Rendezte: Tősér Ádám