Nápolyi képeslap

Legszemélyesebb munkáját tette le az asztalra a direktor, csakhogy ifjonci hevülete, bimbózó kreativitása pusztán ideig-óráig tart ki: az Isten keze 1980-as évekbeli kamaszkorába repít vissza bennünket, vagyis Sorrentino „így jöttem”-filmjeként deklarálható, plusz a kortárs nosztalgiahullám európai mintákat követő, de sajnos új akadémizmusba fulladó reprezentánsa. Némileg fájó ezt írni, ugyanis ha keserédes szerelemprojektje beindul, szabályosan képernyőre tapaszt – meglehetősen ritkán.

Bár az Isten keze jócskán foghíjas, erényektől cseppet sem mentes. Javára írható, hogy 130 perces játékideje során biztos kézzel vált hangnemet, azaz a felütés könnyed, mi több, commedia all’italiana-tradíciókhoz ragaszkodó tónusa lépésről lépésre érettebbé, szomorúbbá fakul – hangulatingadozása a főszereplő kamasz, egyszersmind Sorrentino-alteregó Fabbie Schisa belső útját jelképezi. Ilyen rangban a rendező az általa nyilvánvalóan bálványozott Fellini nyomdokain halad: míg A nagy szépség életközépi-művészi válságba bújtatott reneszánsz csellengése Az édes élet, valamint a Róma nyomvonalain haladt, addig az Isten keze összetéveszthetetlen Amarcord-utód. Napfény ragyog, égszínkékben pompázik a tenger, Nápoly maga a földi paradicsom: ódákat zeng az összes beállítás a rendező imádott szülőföldjéről. Festői képein aranyfénybe burkolóznak, illetve precízen keretezett snitteken tűnnek fel ifjúságának kulcsszereplői, márványpadlózatú, érdes falakkal bástyázott csarnokba lép az operatőr: az Isten keze legjobb pillanatai csaknem érzéki-transzcendens benyomássá duzzasztják a mediterrán olasz térség identitásformáló zugait, a benne élő, kissé habókos polgárok sürgését-forgását.

Filippo Scotti derekasan helytáll a lírai én szerepében, egyszerre kelti a Sorstalanságból ismert Nagy Marcell, de főleg a Szólíts a neveden! Eliójának/ Timothée Chalamet-jánek benyomását. Naiv tekintete tökéletes a Sorrentino választotta coming-of-age zsánerhez, igaz, többször nem sikerül túllendülni a kliséken: Fabietto hosszú ideig jóhiszeműen bámészkodó, de túlságosan passzívra vett, markáns identitással kevéssé rendelkező alakmás, melyre a folyton fülén lógó fejhallgatón túl az övére csatolt walkman megafon-párhuzama is utal. Noha az Isten keze eleinte nem is rá, hanem családjára, még pontosabban a főalakot körülvevő felnőttseregre összpontosít és szemlélővé redukálja Fabbiét, ugyanúgy klisék zúdulnak ránk. Sorrentino fétissztárja, Toni Servillo megbízhatóan, de cseppet sem kiemelkedően hozza a szabadelvű apát, az édesanyát játszó színésznő üzembiztosan, riasztóan fals hangok nélkül jár-kel a színen, ahogy a bátyfigura egyszerre laza és ábrándos pillantásai is a helyükre kerülnek, de hiányzik valami plusz, amely kiemelné az Isten kezét a perzselő al fresco-vacsorák, groteszk zabálások, szellemes verbális csörték karneváli forgatagából.

Olykor felvillannak a komolyság zöngéi, de a szerelmi csalódástól bénult, haszontalanul, falrepesztően üvöltő anya, sőt, pláne a félidőre helyezett, sorsfordító családi tragédia rövid ideig tartó, későbbi, terjengős jelenetek semmitmondásába vesző bravúrok. És közben Sorrentino felelet közepén tartó jó tanulóként pipálja ki a biopicek konzervatív tételeit: múzsaként nevezi meg a dúskeblű, pucérságában bálványozott, mentális betegségtől szenvedő nagynénit, jön a nagy, de csalódást okozó, végül mégis inspiratív találkozás a rendező való életből származó idoljával, Antonio Capuanóval, referenciákat kapunk a soha szárba nem szökkenő első lamúrra. Noha Sorrentino olykor képes inverzbe fordítani paneljeit (lásd: az idős bárónő szüzességelvételi rituáléja), az Isten keze operai hangütésű lírai realizmusa végig csak próbálkozásszinten vergődő ujjgyakorlat, láttunk már ennél jobbat a mozi és az imádott nő románcát közös platformra helyező Cinema Paradisóban. Sorrentino ezúttal bizonytalanul, hébe-hóba kiteljesedő (’85 nyara), netán vérpezsdítő nyári hangulatot árasztó, de típusfigurákkal, például csaknem butává silányított rezonőrfőhőssel vagy szexualizált kabalalányokkal dolgozó fejlődéstörténetek (Mektoub, My Love) mellé sorol be.

Legfőbb állítását viszont másképp fogalmazza meg: igaz, ekkor sem jön el a nagy szerzői reveláció, de az Isten keze mintha kapiskálná, többet kellene nyújtania a kopott frázisoknál, így Sorrentino épp kurrens darabja formanyelvére reflektál. Poétikus realizmussal operáló nevelődéssztorijában ugyanis kőkeményen ott lüktet az álomba ringató költőiség és a földre visszabillentő valóság – Fabbie sokáig a film mágikus, transzformatív erejére hivatkozó rendező szeretne lenni, aki zárójelbe illesztené a hétköznapok kényelmetlenségeit egy általa kitalált, celluloidra préselt fantáziavilágért, csakhogy ő és az immár 50 éves Sorrentino is rájönnek, az élet más lapokat oszt nekünk. Líraiság és valósághűség egymás mellett, szimbiózisban léteznek, sosem kizáró tényezőkként: amennyiben valamiféle relevanciát fogalmaz meg az Isten keze, ilyenkor valóban tételpillanatra bukkanunk. Sőt, külön öröm, hogy ezt épp Fabbie rajongásának rendeli alá az olasz mester. Az „Isten keze”-cím ugyanis egyfelől hősünk újabb példaképe, Diego Maradona 1986-os, angolok elleni FIFA-gólját, másfelől az égi hatalmak keserédes ügyeskedéseit jelöli – utóbbi kapcsán pont azt a fordulatot, amely szó szerint megmenti Fabbie életét és egy trauma hatására végképp a filmrendezés irányába tereli.

Őszinte hevület ide vagy oda, Sorrentino még ekkor sem képes teljesen átadni magát az intim, karakterfestő pillanatoknak: centrális állítását az említett hosszadalmas, ürességbe nyúló szakaszokon túl mókás, de zömmel ugyancsak oktalan popkulturális referenciákba fojtja. Így halljuk, de sosem látjuk az épp meghallgatást tartó Fellinit, nézhetjük munka közben a látványtervező Dante Ferrettit vagy értesülhetünk Franco Zeffirelli új projektjéről – az Isten kezéből újfent kiderül, pusztán a felszíne duruzsol, viszont a mélység nagyrészt hallgat. A mozi egyszerre bús és reménykeltő, Rómába utazással záruló epilógusa is sovány vigaszt nyújt: Paolo Sorrentino réveteg arcú, sodródó nemzedéki filmes/ kamaszhőse előtt ott az élet és a hatalmas lehetőségek, mégis csak a Bertolucci-féle Te és én tanácstalansága jut osztályrészéül.

Szabó G. Ádám

É stata la mano di Dio, 2021

Rendező: Paolo Sorrentino

Szereplők: Filippo Scotti, Toni Servillo, Teresa Saponangelo, Luisa Ranieri, Marlon Joubert