Monotonitástűrés

A VILÁGÍTÓTORONY
Csupán néhány perc telt el a játékidőből, rögvest feltűnő, mire fektet óriási hangsúlyt Robert Eggers második mozija: A világítótorony nyomatékosan tiszta filmes eszköztárral élő, legfőbb témáját zajjal és karcos snittekkel artikuláló rémálom. Nyugtalanító hangok vetik szét az alig bevillant nyitófőcímet, a helyzet később sem változik… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

A VILÁGÍTÓTORONY

Csupán néhány perc telt el a játékidőből, rögvest feltűnő, mire fektet óriási hangsúlyt Robert Eggers második mozija: A világítótorony nyomatékosan tiszta filmes eszköztárral élő, legfőbb témáját zajjal és karcos snittekkel artikuláló rémálom. Nyugtalanító hangok vetik szét az alig bevillant nyitófőcímet, a helyzet később sem változik. Eggers kakofóniából csihol operai magasságokba törő versenyművet, koszos-töredezett, élettelen vágóképekből rajzol festményt.

Transzcendens, valóságtól szándékosan elemelt dimenzióba repít bennünket A boszorkány direktora, gótikus horrorjában épp a cselekménytelen narratíva, az iránymutatás nélküli, szabadáramlású pillanatképek hozzák el a legnagyobb veszedelmet. Hallucinogén atmoszférája jó ideig választ sem ad arra, mi zajlik: természetfeletti hatalom riogat, vagy az emberben növekszik egy jóval veszélyesebb ragály? Jarin Blaschke operatőr 35 mm-es fekete-fehér nyersanyagra forgatott képein utalásokból sem tudjuk, hol bonyolódik a sztori, a toronyőrökként dolgozó veterán Thomas Wake és az újonc Ephraim Winslow a nyomasztó közegnek kitett, ide-oda vergődő szimbólumok. Legfeljebb a nyelvezetükből és egy kanadai útra tett megjegyzésből jövünk rá, hogy angolszász területen sertepertélnek. Minden alárendelődik a német expresszionizmusban preferált 1.19:1-es, klausztrofób képaránynak, a kontrasztos fény-árnyék játékokban tanácstalanul lődörgő figurák zátonyra futásának.

A világítótorony eklatáns példája forma és tartalom tökéletes nászának. Vakító fehérség, áthatolhatatlan feketeség, lucskos szürkeség taszítják a figurákat az őrület legmélyebb bugyraiba. Eggers rendkívül formatudatosan zsonglőrködik a hatáskeltő elemekkel, tudja, mikor vágjon rövidebbre vagy tartson ki egy szcénát, melyik helyzetben miféle instrukcióval lássa el az operatőrét, hol operáljon dobhártyasértő, fémes karcolatú nyikorgásokkal. Hajókürt zúgása, szélfúvás, a hullámzó tenger robaja, mennydörgés szimbolizálják a főszereplőkben dúló belső viharokat. Onirikus, erőteljesen hangulatközpontú rémdrámával van dolgunk, melyben felfüggesztődnek valóság és fantázia, racionalitás és ésszerűtlenség ingatag határai. Expresszionista beállítások, illetve azokkal párban a karakterek gyötört tekintetei beszélnek. A Willem Dafoe által hibátlanul játszott Wake cserzett arca Emil Jannings (Az utolsó ember) torzonborz küllemét idézően hangsúlyozza, figurája nemcsak mindent átélt, a posvány végképp átitatta, míg az Országúti bosszú, Jólét és Csillagok határán-típusú árnyalt karakterformálásban érdekelt Robert Pattinson ihletett alakítással reflektál karaktere lépcsőzetes tébolyba csúszására. Hosszú percekig hang sem jön ki a torkukon, jelzésértékűen egy asztalnál ülve, netán állóképszerűen, marionett-bábukként az ürességbe meredve időznek. Végtelenül passzív, sorsukat irányítani képtelen nímandok. Csupán kényszercselekvésekbe, unaloműző rutintevékenységekbe menekülhetnek: A világítótorony egyre inkább azt sugallja, nem külső gonoszságtól ildomos rettegni és szó sincs egy lovecrafti, kozmikus ősgonosz térnyeréséről, itt csakis a gyilkos monotónia lök a Pokol feneketlenségébe.

Banális események sorjáznak, Wake és Winslow pedig csak sodródnak a mind jobban felkorbácsolt árral, miként elméjük is egyre törékenyebb. Szénlapátolás, talicskázás, Buster Keatonre hajazó fémcsőbe bújás, röviden a lélekőrlő egyformaság és rutin generálnak előbb unalmat, aztán féktelen tébolyt. Mintha a Ragyogás Jack Torrance-ének devalvációját néznénk. Jó ideig akár valóságos alternatívaként is szóba jöhet egy rácsos nyíláson át megvillanó, fényben úszó polip csápja vagy egy meztelen sellővel való találkozás. Egyre többször kiderül viszont, mindezek pusztán az egyre nehezebb észlelés csalóka délibábjai. Wake és Winslow tengődése egyre nagyobb teret nyújt az ösztönszerű, emberhez méltatlan lealjasulásnak. Szexuális fantáziák jönnek, veszekszik a páros, semmittevésükön Tarr Béla-víziókból rémlő piálással oldanak. Mocsokban vegetáló páriákká züllenek Eggers monodrámájának főfigurái: egymásra utaltságuk hol iszonyatosan depresszív, hol príma fekete humorban pácolt jelenetekben dereng fel, shakespeare-i finomságú, XIX. századbeli, habitusukra is utaló angoljuk ugyancsak gyakori, de feszengésre bíró humorforrás. Részeg dülöngélésük, egymásba kapaszkodásuk, dalolászásuk, chaplini karikalábas rohanásuk, földre zuhanásuk, groteszk táncuk közben megeső keresztnév-cseréjük ugyancsak sanyarú helyzetükre hívják fel a figyelmet: egyre nagyobb alakot ölt bennük a skizofrénia, már a puszta identitásuk is teljesen darabokra hullik.

Legyen szó térszervezésről, zeneszerzői munkáról, egy földöntúlinak ható, néma-őrült röhögéssel cizellált elfehéredő szekvenciáról, Robert Eggers stilisztikailag kivetülő mentális odüsszeiára csábítja karaktereit. Hangot, üvöltést, kacskaringós lépcsőt, baljós halálmadarakként exponált sirályok repülését és vijjogását (a rendező állatszimbolikája nem tűnt el, A boszorkány kecskemotívuma átalakult), a torony csúcsán villódzó jelzőfényt veti be főszereplői tönkretételéhez. Itt maga az Atmoszféra a karakter, Wake és Winslow csak a táj, a nagy Zérus személytelen alárendeltjei, akik kizárólag a totálisan halott világ viszonylatában tudnak napról napra létezni, amíg végleg be nem kebelezi őket az enyészet. Eggers azért ábrázolja sokáig ismeretlennek a miliőt, hogy a nyomasztó fináléban ráébresszen: minden a valóságban gyökerezett, csupán az emberi gyarlóság torzította láthatatlanná és félelmetessé azt, ami a hétköznapok része. Tulajdonképpen ugyanaz zajlik le, ami a direktor 4 évvel ezelőtti történelmi-okkult gyöngyszemében. Arat a Gonosz, ám nem biztos, hogy ő rajtunk kívül állóként leselkedik: pontosan ellenkezőleg, a legnagyobb sötétség bennünket ejt rabul, és ha összetartás helyett perlekedünk, nincs menekvés számunkra. Ez az őrület profán ceremóniája: a kézzel fogható reáliák ijesztőek, nem a definiálhatatlan misztérium. Úgy tűnik, Robert Eggers folklorisztikus, mítoszokon nyugvó pályaképe e tézist igyekszik felerősíteni briliáns vizuális retorikával.

Szabó Ádám