Tiszatájonline | 2022. február 2.

Mindannyian feministák

PÁRHUZAMOS ANYÁK

SZABÓ G. ÁDÁM KRITKÁJA
Igaz, Almodóvar ezúttal nem alkotott újabb remekművet, 40 éves pályája során rögzült szerzői kézjegyeit üzembiztosan vonultatja fel, plusz olyan kérdéseket fogalmaz meg az anyaságról, melyeket mindegyikünknek fel kellene tennie.

Jóval erősebbnek tűnik nála a szemvetési indíttatás: saját 8 és ½-je, vagyis az öregségével, régi örömeivel és bánataival, karrierjével szembenéző Fájdalom és dicsőség után Almodóvar ismét múlt és jelen összhangját próbálja létrehozni – pontosabban az előbbire kérdez rá, hogy mérleget vonhasson az utóbbiról. A Párhuzamos anyák ilyen rangban egyszerre tetszik progresszív szellemű, ugyanakkor tradicionális mintákhoz ragaszkodó klasszikus művészfilmnek: ugyanannyira érződik rajta egy 72 éves kora dacára is lelkes, új ösvényeket kereső, releváns állításokat tenni próbáló szerző képe, mint egy konzervatív, ósdi formákat rutinból mímelő konzervatív mesterember fásultsága.

Témájához, stílusfogásaihoz abszolút hű a rendező – újfent a női lelket kutatja, posztmodern forgatagában a szebbik nem képviselői és a férfiak is heves érzelmeket fogadnak be, vagyis jól látható az Almodóvart kezdettől fogva befolyásoló régi, Hollywood aranykorából származó könnyfacsarók iránti szeretet. Részben problémaként, másrészt üdvösségként pontosan ez határozza meg a Párhuzamos anyák szerkezetét, illetve stílusvilágát: hol abszolút találónak érezni a túlhabzást, a figurák könnyeit, felszabadultságát, később viszont épp ezek húzzák vissza a narratíva kiteljesedését. Kissé tehát skizofrén mű az új Almodóvar-darab, ingatagon váltják benne egymást a zsenialitásról árulkodó, valamint a merev szabálykövetésre utaló pillanatok.

Valamire azonban nem lehet panasz, jelesül a címszereplőket játszó színésznőkre: Penélope Cruz és a pályakezdő Milena Smit rendszeresen egymásnak dobálják a labdát felülmúlhatatlan színészi határhelyzetekben. Cseppet sem véletlen az előbbi velencei díja, de partnere is csodálatosan teljesít, ifjonci hevével örökké friss vért pumpál az olykor fáradó cselekménybe. Érdekesebb, hogy kettejük szerepformálását miképp tükrözi Almodóvar dramaturgiája: míg a Cruz alakította Janis karakterívét a párkapcsolati dráma, addig a Smit megformálta Ana belső átalakulását a családi melodráma, valamint a feminista hangütésű coming-of-age story-k (nevelődésregények) történetsémája határozza meg. Ha létezik ugyanis központi állítása a Párhuzamos anyáknak, feltétlenül a címben jelölt anyaság köré szerveződik, vagyis a rendező arra keresi a választ, hogy az újonnan beköszöntő szülői lét milyen áldozatok, újrakezdési kísérletek hozatalára bírja a figurákat. Szóba kerül a karrierépítés és a családalapítás, ugyanígy terítéken van a középkori válság és a fiatalkori kallódás dilemmája, így Almodóvar nyomatékosan ellentétpárokban fogalmaz, heves emóciók ütközését veszi górcső alá, újfent hűen a klasszikus melodrámák lángoló szenvedélyességéhez.

Zöld, sárga falakkal benépesített, túlcicomázott díszletekkel bástyázott jelenetei, egyúttal régről ismert alkotói fogásai ugyanerre reflektálnak: a Párhuzamos anyák ifjú-és középkorú szereplői egy hirtelen felbolydult, csicsásnak látszó, egyszerre kiismerhetetlennek látszó kisvilágban próbálnak helytállni. José Luis Alcaine operatőrveterán felvevőgépe nem is hagy ki egyetlen túlcsorduló, ám beszédes momentumot sem, de mielőtt a Párhuzamos anyák végleg rálépne a hagyományos formakövetés visszalépésnek tekinthető útjára, Almodóvar pislákoló zsenije javít az összképen. Genderflexiblitásról tesz fel újabb kérdéseket, pedzegeti a rá oly jellemző feminizmus tematikáját, sőt, a bi-és pánszexualitás változó természetéről is akad közölnivalója: a Párhuzamos anyák pedig ezekben a varázspillanatokban táltosodik meg igazán.

Rábök ugyanis, hogy anyának lenni sosem társadalmi szerep, hanem individuális választás, mi több, csakis az utóbbi lehet, ha gyermekünknek és magunknak is egészséges önképet szeretnénk – e tekintetben az új Almodóvar-mű, bár képtelen meglenni a könnyes fordulópontok vagy túlzások nélkül (lásd az anyasági vizsgálat közel az egész játékidőt behálózó csavarját), helyenként mégis újszerűnek hat. Nő és férfi között ugyanúgy szövődhet románc vagy akár bajtársiasság, mint 40 éves hölgy és 18 éves lány között, vagyis hetero-és homoszexuális meglétére ugyanúgy látni példát. Ezzel pedig a Párhuzamos anyák félreérthetetlenül deklarálja, addig, amíg az egyik fél bízik a másikban, őszintén vágyja a társával való együttlétet, mert csak az adott férfi vagy nő képes belé lelket önteni, netán hasznos életvezetési tanácsokkal ellátni, indokolt a gyermekvállalás és a szerelem. Ellenkező esetben viszont ránk telepszenek az elvárások, a múlt rossz döntései ignoráns apával, halott vagy nagy karriert hajszoló anyával, melynek következtében sem a szülő, sem a világra jött kislány nem tud kiegyensúlyozottan cseperedni, vagyis a nyíltan homoszexuális Pedro Almodóvar az ún. queer (homoerotikus) melodrámák két kapura játszó („swinging both sides”) drámai hőseit a tolerancia, mi több, a normalitás zászlóvivőivé avatja.

Noha a rendező olykor e téren is megbicsaklik, összességében nem érheti szó a ház elejét: direkt, kibeszélő mondatai („A múltat fel kell tárnunk, hogy rájöjjünk, hová szeretnénk tartozni.”) ellenére a Párhuzamos anyák sikerült vállalkozás. Almodóvar ifjúsága és öregkora lejtenek táncot benne, ilyenkor az új film egyszerre működik emlékezetpolitikai tézisdarabként, valamint privát síkon üzemelő, karakterorientált melodrámaként – a direktor egyszerre zárja le a spanyol polgárháború után, a szexuális felszabadultságot ösztönző La Movida Madrilenában sarjadt ifjúságát (vö: A szenvedélyek labirintusa, A vágy törvénye), valamint az új akadémikus mintákat erőltető kortárs globális filmkultúrában lecsengő hajlott korúságát. Az énekesnőről elnevezett Janis, valamint a döbbenet, útkeresés, majd határozottság stációit végigjáró Ana terhessége, majd szülői voltuk befogadása pontosan erre rímel, igaz, többször ügyetlenül, a film elegáns megoldásait csaknem maga alá temetve: jó ideig teljesen felesleges napjaink Madridját és a francoizmust párhuzamba állítani, enélkül is világos Janis és Ana canossája. Történelmi emlékezetfilmként, időset, fiatalt, nőt és férfit összeboronáló végső tanulságtételként a Párhuzamos anyákat egyszerre fenyegeti a giccs és az oktalan eposzi nagyotmondás réme – többször fárasztónak, indokolatlanul hosszúnak tűnik miatta a játékidő.

Az ördög viszont a részletekben lappang: a Párhuzamos anyák utolsó, a múlt exhumálására húzott, évtizedes örökséggel szembenéző, így jelenbéli traumákat csillapító revelációja őszinte könnyeket csalhat elő belőlünk. Remeg a szájszél, vizenyős a tekintet: Janis és Ana az utolsó pillanatokban nemcsak saját életüket terelik mederbe (korántsem véletlen az előbbi pólóján olvasható „Mindannyiunknak feministának kellene lennie.”-felirat), de a jövő irányába is utat mutatnak – a hiányzó apákat, passzivizált férfiakat játékba hozó új Almodóvar-film szerencsére épp a döntő szakaszban nem hagy cserben minket és nehézkezű üzenete is kellő időben talál célba.

Szabó G. Ádám



Madres paralelas, 2021

Rendező: Pedro Almodóvar

Szereplők: Penélope Cruz, Milena Smit, Aitana Sánchez-Gijón, Israel Elejalde, Rossy de Palma