Michnay Gyula és Gérecz Attila szökésének filmkockái

Bevezetés

A teljesség kedvéért meg kell említeni, hogy Dobó József is sikerrel szökött meg Recskről, és már Csehszlovákiában bujkált, amikor tudomására jutott, hogy édesapját elvitték helyette a kényszermunkatáborba és családtagjait is zaklatták, ezért önként feladta magát. Michnay társait, akikkel együtt tervezte meg és hajtotta végre az akciót egy-két héten belül mind elfogták. Karácsony szökésének részletei mindmáig feltáratlanok, Michnayéról több könyvből és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának (ÁBTL) irataiból is tájékozódhatunk. A széles nyilvánosság három filmből (két dokumentum- és egy játékfilm) szerezhetett tudomást az eseményről. Míg a rendszerváltoztatás előtt bemutatott Recsk című nagyhatású, több mint háromórás dokumentumfilmben (rendező Gyarmathy Lívia) maga a főhős mesélte el a részleteket, addig a halála után, 2016-ban készített filmben (Jules szökése, rendező Papp Bojána) rabtársai idézték fel a történetet. Gyarmathy Lívia, egykori recski rab férje Böszörményi Géza forgatókönyve alapján játékfilmet is készített az eseményről A szökés címmel 1997-ben. Michnay önéletrajzi könyvében (Mint Mohamed koporsója, 2001) is nagy teret kap a szökés története, és a többi recski emlékező is megidézi az eseményt (Erdey Sándor A recski tábor rabjai, 2001, Böszörményi Géza Recsk, 1950-1953, 2005).

1954. július 18-án a váci börtönből Gérecz Attilának sikerült megszöknie, átúszva a megáradt Dunát. Három nap után fogták el Budapesten. Az eseményekről a levéltári forrásokon túl Gérecz egy nagyívű költeményben, valamint egy börtönből kicsempészett levélben is beszámol. Az egykori válogatott öttusázóról és költőről is három film készült, hasonló megoszlásban két dokumentumfilm és egy játékfilm, mint Michnay szökéséről; 1996-ban Szökés a nagy árvíz idején című dokumentumfilm Czigány Zoltán rendezésében, majd „Szállj, ragyogj, te mennyei fény” címmel 2000-ben Jánosi Antal rendezésében. Előbbi rendhagyó megoldásokkal, vegyes műfajú alkotás, utóbbi hagyományos dokumentumfilm. 2006-ban a Csendkút című mozit láthatta a közönség Pozsgai Zsolt rendező munkájaként.

Két szökés, hat film. Tanulmányomban keresem a párhuzamokat a két főhős és szökésük történetében. igyekszem körüljárni, hogy a filmművészet mennyiben segíti a befogadást az utókor számára, mennyire érthető meg a puszta eseménysoron túl az egész korszak, a történelmi milliő, mennyire hitelesek a képek, a logikai kapcsolódások. A rendezői koncepció, a színészi játék is meghatározó, ahogy a filmkockákon látható ruhák, járművek, táj- és városképek is. A két példán keresztül elgondolkodhatunk a történelmi filmek sajátosságain is.

A két szökés rövid leírása

Michnay Gyula (1922-2011) 1951. május 20-án szökött meg hét társával, Haraszti Józseffel, Kertész Gézával, Kihut Józseffel, Lőcsey Gézával, Mózes Mihállyal, Stern Mendellel és Stern Pállal. Rajtuk kívül is több segítő hónapokig tartó előkészítése után valósították meg Stern Pál ötletét, hogy egy rabot beöltöztetnek ávós őrnek, aki a többieket kikíséri a táboron kívüli építkezéshez kőművesmunkára. Eltervezték azt is, hogy vasárnap szöknek, amikor más nem lesz ezen a munkán, de a külső őrség erre nem figyel fel, mert nem tudhatja, hogy a belső szolgálatot ellátó őrök nem akarnak-e egy brigádot dolgoztatni, akár büntetésként, akár, mert kényszeríti őket valamilyen határidő. Az akció minden részletét percre pontosan megtervezték. A visszaemlékezések alapján sokkal nagyobb volt a lebukás kockázata az előkészítési fázisban, mint a megvalósításkor. Ugyanakkor utólag látható, hogy a kijutás terve és végrehajtása tökéletes volt, ám a folytatásra nem állt rendelkezésre mindenki által elfogadott forgatókönyv. Ez okozhatta, hogy a szabadság elnyerésével beállt néhány perces eufória után hamar összevesztek és szétváltak a szökevények. Michnay volt az egyedüli, akinek volt terve a hogyan továbbra. A letartóztatása előtt tolmácsként is dolgozó egykori katonaiskolás nagy tapasztalattal rendelkezett a terepi mozgásban, és kiterjedt ismeretségi körének segítségére is számíthatott. Döntő tényező volt az is, hogy nem egyből egy határszakaszon kívánt átjutni, hanem néhány nap fővárosi bujkálás után szintén minden részletet előre kidolgozva vágott neki a nyugati határnak. Ott pedig megint olyan helyismerettel rendelkezett még gyermekkorából, ami nélkül nem sikerülhetett volna Ausztriába jutnia. A vasútvonalakat, menetrendeket, a határőrség mozgását, az aknazárakat is fejből tudta, bármelyik hiányában lebukott volna. Ausztriában hetekig tartott míg kihallgatták, az amerikaiak is élénken érdeklődtek személye iránt, egyik menekülttáborból a másikba szállították, míg végül ismerősök segítségével kezdett több hónap után rendeződni a sorsa. Szökése után az Amerika Hangja stúdiójában olvasta be több száz recski rab nevét.

Gérecz Attila (1929–1956) Michnayval szemben nem avatott be senkit a tervébe és egy régebb óta várt, mégis hirtelen adódó lehetőséget használt ki. Jelesül azt, hogy mint a börtönüzemben dolgozó munkás szerszámokért szabadon bejárhatott olyan termekbe is, amit nem őriztek állandóan. Így reszelte el az egyik földszinti helyiség rácsait és ereszkedett a börtön falát nyaldosó megáradt Dunába. Katonaiskolás (cőger) múltja mellett rendkívüli állóképessége is segítette abban, hogy a nagy nyári jégesőben át tudja úszni a tetőző folyamot, majd a Szentendrei szigeten tovább meneküljön a vízzel elöntött földeken, gyümölcsösökben, miközben motorcsónakokkal üldözték és lőttek rá. Öttusaválogatottként szerzett tapasztalatai úszásban, futásban tehették alkalmassá e páratlan menekülés véghezvitelében. A rendelkezésre álló dokumentumok alapján a folytatásról nála sem látszanak elképzelések, külföldre nem akart szökni, s mire Budapestre ért, tudta, hogy egy rokonához, ismerőséhez sem mehet, mert mindegyiküket figyelték. Az utcán meglátott egykori szerelme és annak udvarlója bújtatta el, ám egy nap alatt felfejtették a nyomozók a talányt, hol lehet a szökevény. Segítői, Farkas Margit és Labancz Dénes történetét a Kortárs 2022. decemberi számában tettem közzé.

Recsk-filmek

A rendszerváltoztatás hajnalán az egyik legnagyobb hatású dokumentumfilm volt a Recsk, Egy titkos kényszermunkatábor története című alkotás. Mára nyilvánvalóvá vált, hogy nem csak az addig tiltott, tabuként kezelt téma hozta meg sikerét, hanem a rendkívül igényes feltáró alapkutatás, a kitűnő koncepció és a sokszínű „szereplőgárda” együttese. Olyan arcokat láthattunk 1988-ban a moziban, amelyeket azóta sem felejtettünk el, és amelyekre nem lehet ráunni.

A szereplők olyan elánnal mesélnek, igazat és hamisat egyaránt, hogy nem lehet nem odafigyelni rájuk. Az egymás után megszólalók ellentétes állításai adják a film vibráló feszültségét, az egész alkotás egyediségét. Gyarmathy Lívia könyörtelenül kérdez, és minden hazugságot leleplez. A beszélőkről készült korabeli fotóbevágások még átélhetőbbé teszik az egész történetet; a borzalmakat, kegyetlenkedéseket, az emberi életek értékét/értéktelenségét. Arcokat látunk egészen közelről, minden egyes ránc rezdülésével, különböző hátterekkel: van, aki a dolgozószobájában, van, aki Recsken, van, aki a Dunakanyarban beszél. Ez némileg oldja a néző szorongását. Mindeközben az alkotók igyekeznek bemutatni az egész korszakot; archív felvételek, filmhíradó részletek, történész szakértő segítségével. Michnay Gyula szökése csak egy kis részlete a több órás mozinak, ám mégis egyedülálló, hiszen a történet hőse maga meséli el az akció legfontosabb részleteit, ősforrásul szolgálva minden későbbi megjelenítéshez.

Például a majdnem húsz évvel később késztett Jules szökése című dokumentumfilmhez is, melyben az egykori rabtársak mesélik el a szökés történetét, a főszereplő már nincs jelen a vásznon. Papp Bojána döntött úgy, hogy nem teszi be a Michnay Gyulával készített interjút a filmbe, mivel nagyon rossz állapotban volt, és gyengítette volna a saját kultuszát. Mózes Mihály pedig ragaszkodott hozzá, hogy ő a társaival együtt kíván csak szerepelni.

A többiekkel egy-egy órát beszélgetett a rendező, ezeket az interjúkat vágták össze. Emellett ez a film is igyekezett bemutatni az ötvenes évek valóságát, archív felvételekkel, történész szakértő megszólaltatásával. S bár hiába ez a legismertebb szökése a magyar szocialista diktatúrának, alig akad korabeli írásos forrása az ÁBTL dokumentumain kívül. A Jules szökése látványában a Recskhez hasonlítható, ám érzékelhetjük húsz év technikai fejlődését: fontos szerepet kapnak a grafikai, animációs megoldások, valamint a makettek. Ezek sokat segíthetnének a befogadónak, ám többségében túl rövid ideig láthatóak. Például a térképekre rajzolt grafikákról lehet(ne) leolvasni, hogy melyik szökevény milyen útvonalon menekült, melyiküket, hol és hány nap után fogták el.

Lényeges különbség még a két dokumentumfilm között, hogy a Recskben nem látható intejúalanyok is megszólalnak Papp Bojána mikrofonja előtt, például Dénes István és Krasznay Béla. Előbbinek testvérét is többször láthatjuk, megtudva tőle a Dénes család teljes tönkretételének stációit; csupán azért, mert Michnay néhány percet beszélt az apjukkal szökése közben, állásvesztés, börtön, kitelepítés lett az osztályrészük. (Erre visszatérünk a Labancz-Farkas páros kapcsán.) Az is világossá válik Dénesék és Krasznay szerepeltetésével, hogy többféle narratíva is létezik a szökéssel és utóéletével kapcsolatban, amit Gyarmathy Lívia filmjéből még nem tudhattunk meg.

Michnay Gyula és társai szökéséről egy nagyjátékfilm is készült A szökés címmel, szintén Gyarmathy Lívia rendezésében. Férje, Böszörményi Géza, egykori recski rab írta a forgatókönyvet. Az elején talányos mondatokat olvashatunk a vásznon: „A film valóságos eseményeken alapszik, de a megjelenített formában soha nem történt meg. A szereplők, ha néha hasonlítanak is a valóságos résztvevőkre, az csupán azt jelzi, hogy emlékeik nélkül ez a történet sosem jöhetett volna létre. Nekik ajánljuk ezt a filmet.” Feltolulhatnak bennünk a kérdések, hogy megjeleníthető-e egyáltalán a valóság? mi a múltbéli valóság? mi a történelmi film lehetősége, kerete? stb. Mindenesetre ezzel a felirattal deklaráljak az alkotók, hogy ők egy változatot jelenítenek meg a sok közül, emlékek alapján, melyek természetükből adódóan lehetnek elmosódottak, pontatlanok. Mégis külön figyelmet szenteltek a szökés minden mozzanatának, szépen kidolgozva a legapróbb részleteket is. Hiszen éppen ez volt a lényege magának az eseménynek is; a résztvevők hónapokig készültek rá, tökéletes ávós egyenruhát varrtak-szabtak, élethű gépfegyvert faragtak, s az ávósnak öltöztetett társ eldobott cigarettacsikkjének röppályáját is szinte centiméterre kiszámították, hogy az őrtornyokban kémlelő katonáknak eltereljék a figyelmét. A filmre ezen túl is jellemzőek az elemi erővel megragadó képsorok, a kőfejtés a hatalmas sziklafalakról, a földre kiöntött, sárban gőzölgő zöldborsó vagy az elfogott szökevényt botokkal ütlegelő rabok látványa. S ha mindez nem lenne elég, kitűnő színészek teszik átélhetővé a sajátos recski világot. Külön ki kell emelni a világhírű lengyel színészt, Daniel Olbrychski-t, aki magától értetődő természetességgel alakítja a ravasz és kegyetlen táborparancsnokot. A nagyjátékfilmes megközelítésből következően sok mindenben eltértek a valóságtól, hol kényszerűségből, hol a történetmesélést segítendő. A forgatás nem a már felhagyott recski kőfejtőben, hanem a tarcali bányában történt, ami semmiben sem sérti a mű hitelességét. A filmen heten szöknek, nem nyolcan, mint a valóságban, ennek sincs jelentősége, az viszont már fondorlatosabb dramaturgiai fogás, hogy a táborparancsnok Michnayt rá akarja venni, legyen besúgó, és arra utalgat, hogy azért került internálótáborba, mert korábban nem akart együttműködni a hatalommal. Szintén a nézők lebilincselésére születhetett Mózes végzetes lábsérülésének jelenete, mikoris ávósok hancúroznak a mezőn a helyi menyecskékkel, s a szénaboglyában búvó szökevények között landol egy lóról elhajított vasvilla. A sebesülés elfertőződött a valóságban is, csak éppen a csizma törte fel Mózes lábát, ezért kellett feladnia az utat. Elfogását viszont élethűen adták vissza, igaz, nem egy sírban, hanem egy agyaggödörben hagyták Michnayék, mialatt labdázó gyerekek rátaláltak a sérült rabra. Nyilvánvaló Őri szerepeltetésének meseszövési szándéka is: a volt ávós tiszt, aki annak idején letartóztatta Michnayt, a júdási figura, akire minden drámában szükség van. Itt Lőcsey Géza, egykori cőger helyett szerepel, s ezért kapja Mózes Mihály az ál ávós öltözéket a filmváltozatban. Michnay vezetéknevét Molnárra változtatták az adaptációban, míg a Jules becenév megmaradt, ahogy összes többi szereplő a valóságos résztvevők nevét hordozza. Komolyabb kétségeink a már Budapesten civil ruhában és szemüvegben sétálgató Michnay hölgy ismerősével való találkozásakor lehetnek. A nő a férjével és Julessel nagy hangon hol magyarul, hol franciául társalog, magukra irányítva minden járókelő és spicli tekintetét. Igen valószínűtlen, hogy egy nyugati diplomata neje, sejtve barátja helyzetét, így viselkedett volna. Problémás a zárójelenet is, miszerint Michnay nyugatra érkezésekor szinte rögvest mehetne a Szabad Európa Rádió stúdiójába, hogy beolvassa több száz Recsken raboskodó társa nevét. Részint ez hónapokig tartó előkészítést (nem kevés vallatással járó megaláztatást) igényelt, részint pedig a médium az Amerika Hangja volt. Ám ezért a kis csúsztatásért sem törhetünk pálcát az alkotók felett, jelentősen megkönnyítették a befogadók helyzetét ezzel a megoldással. Magát a problémát, tudniillik, hogy senki nem fogja elhinni külföldön a kényszermunkatábor létét Őri utalásaival érzékeltetik, mikor még együtt ülnek Michnayval a villamoson Budapesten. Teljesen indokolható az a gesztus is, hogy a filmbéli Jules többször is megmutatja fehér sálja alatt a nyakán elöl és hátul a két sebhelyet: „A golyó itt ment be és itt jött ki.” Míg a dokumentumfilm változatban Michnay a karján mutatja a nyomokat.

Az egyre népszerűbb dokumentum/játékfilm ötvözetek alkotói mindenben igyekeznek korhűek maradni: díszlettől kezdve, a ruhákon keresztül, a legapróbb tárgyakig. Ezt részint egyfajta nézői igény is kikényszeríti, hiszen egyre többen vannak, akiknek a történelmi témák valamifajta megjelenítése, megélése adja a hobbyját. Így nem meglepő, hogy A szökés interneten elérhető változatának reflexióit is ellepték azok a kommentek, melyek például az URAL-típusú teherautók használatát kifogásolták (az URAL-375 1961-ben az URAL-4320 1977-ben jelent meg a hadseregben), valamint az üldözéskor a Mi-2-es helikopter látványán méltatlankodtak. Hiszen ez a típus 1961-ben jelent csak meg, és a szökés idején 1951-ben egyetlen magyar fegyveres testületnél sem volt egyáltalán helikopter.

Erdey Sándor ugyan a könyvében alacsonyan szálló repülőkről és helikopterekről ír, Michnay azonban nem tesz ilyen említést a maga visszaemlékezésében. A minden részletre kiterjedő hibakeresés és néhány találat ellenére, ez a film méltó emléket állít a valóságban megtörtént eseményeknek és jó szórakozást nyújt nézőinek.

Gérecz-filmek

Az 1996-ban, az ötvenhatos forradalom negyvenéves évfordulójára készített Szökés a nagy árvíz idején című film nem nyerte el a Gérecz Attilát ismerők tetszését. Ezt maga a film rendezője ismerte el a motivációit feltáró a filmjével egyező című írásában (Sorsod művészete 1, 2001). Összegyűjtött néhányat a levelesládájába érkezett bírálatokból; alkotását hasonlították előre szaggatott farmernadrághoz, újhullámos mesterkedéshez, aminek csak hullámvölgye van.

Czigány Zoltán is belátta, hogy tíz év múltán sokan elavultnak fogják tartani munkáját. Ez nem szükségszerűség, jól megcsinált, ráadásul dokumentumfilm jellegű alkotások szavatossági ideje többször tíz év is lehet. Pont az újhullámos extravagancia teszi múlékonnyá a filmet! És a kiindulása, ami félrevisz mindent. Jelesül a töredék-motívum, amit szívesen emlegetnek Géreczcel kapcsolatban, ám úgy tűnik, hogy maga a költő nem tekintette töredékesnek sem életét, sem költészetét. Nyilvánvaló, hogy még rengeteget akart dolgozni, fejlődni, írni s legfőképpen élni, de amit megírt és megélt, azt teljes egésznek tekinthetjük. Czigányék viszont Kárpáti Kamil nyomán töredékesnek tekintve az egész életpályát, egy agyontöredezett, nagy snittekkel dolgozó filmet forgattak. „Kárpáti Kamil könyvéből megismertem a vértanú költő pontos történetét és verseit is. Töredéket egy lehetséges költői pályából…” Érdekes adalék ezzel kapcsolatban, hogy a rendező Töredék címen szerette volna jegyezni filmjét, ám a Televízió főszerkesztője azzal utasította el, ez a szó foglalt: Radnóti Miklósé. Czigány azonban 1996-ban nem ismerhette a pontos történetet, erre utalnak például a tévesztett nevek, évszámok is, ám ezt nem is tartja lényegesnek, csak azt, hogy felkeltse az érdeklődést Gérecz Attila iránt. Arra nem gondol, hogyha a sok apró részlet nem stimmel, akkor már nem egészen az iránt fognak érdeklődni, akiről valójában szó van. S bizony a ténybeli hibákon túl (1949-es letartóztatás, tizenöt év ítélet, 1956. október 30-i szabadulás stb.) az a fő baj, hogy a szereplők alakjai totálisan hiteltelenek. Nem azért, mert nem ilyenek voltak a valóságban, hanem mert nem beszél, gesztikulál senki úgy, ahogy ebben a filmben. A természetességre törekvés természetellenségre vezetett.

A koncepció így festett: „(…) a Kárpáti Kamil könyvében összegyűjtött visszaemlékezéseket korabeli riportokként vesszük fel. Mintha titokban készült, negyven évig dobozba zárt, fekete-fehér felvételeket találtunk volna.” Hasonló megoldást választottak az Ecseri tekercsek alkotói is, a film hatalmas vihart kavart, s az alapvetően izgalmas játék a visszájára sült el. Ezt a 2005-ös alkotást is Czigány Zoltán jegyzi forgatókönyvíróként és rendezőként is. Géreczről forgatott filmjénél egy pillanatra sem lehet elhinni, hogy régi képeket látunk, ráadásul ezt a kiindulást megfejelték azzal a módszerrel, hogy a színészeket állandóan megzavarták a szövegük elmondásában. Ezt állítólag a stáb minden tagja nagyon élvezte, de a befogadót ez egyáltalán nem vigasztalja. Ahogy az sem, hogy azt a nagyon kevés tényt, amit biztosan ismerünk, azokat is szüntelenül elferdítették; Marica egy kidőlt-bedőlt földszintes ház tövében – a képek sugallata szerint az otthona –, a törmelék téglák közül szedegeti ki az elrejtett papírokat a versekkel, vagy a Dunából kilépő, csuromvizes főhős feje felett már dereng a felkelő nap (holott a képek pörgése közben végig halljuk a verset, este tíz óra, polírterem stb.), majd délelőtti napfényben kéredzkedik be a falusi házakba a szigeten, vagy a narrátor szerint Attila már Pesten jár, mikor a képek még a faluban.

Vélhetően kevésbé lehetnénk kritikusak, ha úgy született volna meg A szökés a nagy árvíz idején, ha előtte már egy hagyományos dokumentumfilm és egy játékfilm is feldolgozta volna Gérecz Attila filmért kiáltó alakját. Mindezeken túl találhatunk értéket is a filmben, és megérthetjük Czigány Zoltán nemzedékére vonatkozó hitvallását, mikor szökéseiket Gérecz nemzedékének szökéseivel hasonlítja össze: „A hazugságok előli szökéseinket, melyekbe sorra belebuktunk, s csak rossznak tartottak végül, nem forradalmárnak, és a konvenciók előli szökéseinket, melyeknek sorába tartozott ez a film is.” Magyarán ő (és nemzedékének tagjai), akkor és ott nem tudott hagyományos filmet forgatni egy valódi szabadságharcosról. Majd a próféta szól belőle saját megrendítő sorsáról is: „Bele is betegedtünk: nekünk nem lesz forradalmunk, és nem lesz hősi halálunk sem.” Utolsó mondatában az ágy és a párna szerepel. S valóban ez jutott neki osztályrészül korai halálában.

Jó ötlet, hogy a szökést vallomásos interjúkból ismerhetjük meg az ügyesen megválogatott pályatársaktól. Jól sikerült a Duna-parti séta megidézése és az Aladár utcai jelenetek az elfogással, s élmény volt nézni a még romos Continentál szálló belső tereit. Az épületet az utolsó pillanatban sikerült megszerezni forgatási helyszínül még felújítása előtt.

Czigány Zoltán filmjének szinte ellentétpárjaként nézhetjük Jánosi Antal „Szállj, ragyogj, te mennyei fény” című moziját. Ellentéte annyiban, hogy teljesen hagyományos, ha úgy tetszik, konzervatív megoldásokkal él. A film elején egy narrátor néhány mondatban bemutatja Gérecz Attilát, majd ettől kezdve sorra következnek a költő versei, teljes összhangban a pergő képekkel. Például a Daróc a szürkéhez sorai alatt egy börtönőr jár föl-alá a trepnin, vagy a Beszélőt hallgatva egy idős asszonyt láthatunk, amint a rács mögött álló rabruhás alak keze felé nyúl. Az extravagáns Czigány-féle feldolgozás ellentéte ez a túlságosan fegyelmezett, néhol sematikus megoldás. Itt minden a helyén van, a természetképek már-már túl szépre, a színészi szavalatok erősen túlfűtöttre sikerültek. Egyes jelenetek a giccs határán mozognak. A szökési jelenetnél azonban itt sem sikerült a valót és az igazat megmutatni: kisvíz idején forgattak, így szegény színész átmászik a szögesdróton, majd csetlik-botlik lefelé a partfal rézsűjén és a megtámasztó köveken, míg kínkeservesen betámolyog a Dunába. Miért? Ezer mód lett volna arra, hogy ennek a jelenetnek a valódiságát máshogyan tárják a nézők elé. A szigeten kikecmergő alak botladozik a csontszáraz gyökerek, faágak és növényzet között, miközben a narrátor mintha meg is nyomná a zápor szót egy kissé. Majd visszatérünk a hitelesnek mondható feldolgozáshoz, a forradalomhoz érve elfogynak a versek, ám ritkán látható ötvenhatos képek futnak ezt kárpótolandó, ám ezalatt a narrátor október 30-i szabadulásról és a Tamási Áronéknál végleges formába öntött kiáltványról beszél, amit november elsején sugárzott a Kossuth rádió. (Gérecz november elsején szabadult, nem találkozott Tamásival, és kiáltványát nem adta le a rádió.)

Ellentétes a két film forrása tekintetében is: A szökés a nagy árvíz idején Kárpáti Kamil visszaemlékezéseire épült, míg Jánosi filmje H. Drechsel Mária fotóit és emlékeit jeleníti meg. Van egy része, ahol sorozatban peregnek az ifjúkori szerelmes portréi. Aki nem ismeri őt és élettörténetét, nehezen értelmezheti, például miért látjuk őt egy kórházi ágyon az utcára tolva.

A Gyarmathy-féle szökés filmnél említett néhány kisebb hibával ellentétben a Csendkút című filmben semmi sem valósághű, és így hiteltelen. A bírósági helyiség, az öltözékek (se rab, se rendőr, se őr nincs korhű, vagy ahhoz hasonló ruhában), a börtön épülete (előtérrel ellátott börtöncellát látunk), sem a párbeszédek nem hangozhattak így el a valóságban. Ha hívószavakat keresünk, ennél a filmnél a bornírt, bugyuta, hajmeresztő, polgárpukkasztó, morbid és ehhez hasonló szavak juthatnak eszünkbe. Háromszor kell nekiveselkedni, hogy egyszer végig bírjuk nézni a Pozsgai Zsolt által írt és rendezett filmet. A rendezőnek hatalmas szerencséje, hogy megúszta pereskedés nélkül ámokfutását. Ha Gérecz Attilának, vagy bátyjának Árpádnak volna fia, nem valószínű, hogy szó nélkül hagynák felmenőjük ragyogó alakjának eltorzítását. Mit akart a rendező? És vajon többségében kiváló színészei miért hagyták, hogy így legyen? Vajon Dörner György miért lehetett hajlandó bakterruhában, saját sírjában ülve fafejű vasutasként megjeleníteni vitéz Gérecz Ödönt, amint fiával a háborúról polemizál, miközben az édesanyát alakító Kubik Anna korholja halott urát, hogy megint elfogyasztotta a sírját díszítő krizantémok vizét? Ezek után már nem csodálkozhatunk azon sem, hogy a párbeszédben elmondott tényadatok is tévesek: Gérecz Attilát nem az apja íratta be a katonaiskolába, mert akkor már nem élt.

A nyilvánvaló őrültségeken túl, a filmnek az a receptje, hogy megjelenít, vagy utal számos tényre a főhős életéből, s azokat mind kifordítja a helyéből, hozzájuk tapaszt valami képtelenséget, vagy átalakítja másvalamivé. A kritikák kiemelték a feliratozást, a fiktív szövegek a film narrációjául szolgálhatnának, ám többségében teljes képtelenségeket tartalmaznak, pl. az Írószövetségből küldtek Gérecz Attilának reszelőt a szökéshez… De kétségtelen, hogy a feliratok képiségükben a hivatalos iratokra, dokumentumokra utalnak.

Kronologikusan nagyjából rendben lennénk, sorra következnek egymás után a megtörtént események, és ez mutatja, hogy a rendező képben volt. Ferdítései szándékosnak tűnnek. Gérecz Attila szerepét egy mamlasz, nagydarab, kifejezetten lassú (erős, de nem fürge) karakterű színészre osztotta. Az apa bizarr megjelenítése után következik a legdurvább becsületsértés: a bíróságon az ítélethirdetés után megtudhatjuk (a jelenet teljesen képtelen, mintha a fogvatartottak diskurálhattak volna egymással és a hozzátartozóikkal, ezt mindenki pontosan tudhatja, hogy nem így volt, nem kell hozzá ismerni Gérecz édesanyjának leírásait sem), hogy Attila társait mind kivégezték, csak ő kapott ilyen enyhe tizenöt évet, ezért valószínűleg áruló. Ha negyven év alatt a kommunista titkosszolgálatnak nem jutott eszébe ez a gonosz ötlet, hogy ezzel járassa le Gérecz Attilát és körét, akkor miért kombinál ezzel a képtelenséggel a rendszerváltoztatás után egy rendező?

Talán nem érdemes az összes hamis motívumot kivesézni, például a sosemvolt költőcella ábrázolásának csúsztatásait, ez még beleférhetne az alkotó művészi szabadságába.

Figyelemre méltó a nők megjelenése a filmben, ami megint az sugallja, hogy Pozsgai Zsolt sokkal tájékozottabb hőse életét illetően, mint amilyen eszementségeket filmje mutat. A már említett édesanyán kívül – aki egy-egy jelenetben kifejezetten meggyőző (például a beszélőn, bár ott is a rács, valószínűleg készakarva, nem a rab és hozzátartozója között, hanem a nézők és a színészek között húzódik…) – Margit és Klára mellett egy vörös nőt is megismerhetünk, Ágnes néven. Hozzá megy fel Gérecz szökésekor rendes ruháért, ám a nőnél épp egy magas rangú ávós alszik, kipihenve az együttlét fáradalmait. Így a kényszerűen a fürdőszobában zajló párbeszédből tudjuk meg, hogy nem ő az egyetlen férfi, akivel kénytelen szerelmeskedni, így segítve kitelepített szülein, hogy legalább élelemhez juthassanak. Valóban volt egy vörös nő, aki Géreczék házában lakott, és nagy tapasztalattal vezette be a fiúkat a testi szerelembe, ráadásul Gérecz őt is látta egy pillanatra Budapesten szökése napjaiban. Vagyis itt olyan pluszt tesz művébe Pozsgai, ami nem így történt, de a jelenetnek van valóságalapja, és egy olyan valós szereplőt is bemutat, akinek hasonló sors jutott osztályrészül.

Gérecz szerelmei, Margit és Klára mindketten feketék voltak, de nem kifogásolhatjuk, hogy a filmben egyikük vörösesszőke, a másikuk tán szőkésbarna. Ettől még mindkettő hihető alakítás. Ugyanakkor merész húzás, hogy Marica (Kicsi), a költő igazi mennyasszonya egyáltalán nem szerepel még csak említés szintjén sem.

A szökésjelenet annyira eltér a valóságtól, nyilvánvalóan készakarva, hogy megint csak miértjeinket sorjázhatjuk, ráadásul megint egy olyan elemet beleépítve, ami az abszurditás tetőfoka: Gérecz Attila halott társa elé térdel a börtönudvaron és az „Üdvözlégymáriát” mormolja, miközben tudható, nyakas kálvinista volt, majd kereket old a mentőautónak kitárt kapun.

Konklúzió

A hat film alapján néhány megállapítást tehetünk, melyek részben minden történelmi témájú feldolgozásnál érvényesek lehetnek. Talán az egyik legfontosabb kérdés, hogy rendelkezésre állnak-e dokumentumok, történelmi források, illetve azok mennyire megbízhatóak. Ahogy láttuk Michnay Gyula szökésének több tanúja is volt, maga a szökevény filmben is elmondta a történteket (oral history), és meg is írta azokat memoárkötetében. A recski rabok közül is többen megszólaltak, illetve írtak a tábor történetéről, s mivel a szökés kivételes esemény volt, arról is megemlékeztek. Az egykori rabok közül többen emigráltak, ahol szintén volt ideje kiforrni egy változatnak, amit nem vont senki kétségbe. Michnay társai is szívesen nyilatkoztak, s mivel nagy eltérések nem látszottak a legfontosabb részletekben, ez megadta a szamárvezetőt mindegyik feldolgozáshoz. Annak értékelése, hogy Michnay kihasználta-e társait a maga javára, vagy csak jóval ügyesebb és tudatosabb volt náluk, ezt nagyon nehéz az utókornak megítélnie, az adaptációk nem is vállalkozhattak erre. A rendezők kevésnek és hiányosnak érezték az ÁBTL-ben fellelhető dokumentumokat, ezek mégis némi irányt szabhattak munkájukhoz.

Ellentétben Gérecz Attila szökésével, ahol a filmek készítésekor egyáltalán nem állt rendelkezésre egyetlen dokumentum sem, persze a legfontosabb szereplőtől, Gérecztől igen, ráadásul két változatban is: levélben és egy hosszú versben is megírta történetét. A kettő közötti eltéréseket, csak szerzőjük tudta volna tisztázni, ám negyven évvel korábban hősi halált halt az első film forgatásához képest. Társai nem voltak, csak hallomásból, vagy Gérecz elmeséléséből ismerhették a történetet. Így azzal együtt sem tudjuk pontosan rekonstruálni a három nap eseményeit, hogy azóta több fontos dokumentum is napvilágra került: Gérecz édesanyjának leveles naplója, a szökésért indított büntetőper iratanyaga, és egy ÁVH-s jelentés az ügyről.

A két esemény tehát a források szempontjából jelentősen eltér egymástól, így a rendezői szándék volt a meghatározó az elkészült alkotásoknál. Míg Michnay történeténél a játékfilmes feldolgozásnál is az események elmesélése volt a legfontosabb cél, addig a három Gérecz-film mindegyike egyfajta kultuszteremtési, és önmegvalósítási szándékkal született. Míg A szökés képkockáinak valóságtól eltérő mozzanatai is a befogadást segítik, addig a Csendkút mindvégig torz képet közvetít. A Michnayról szóló dokumentumfilmek a forrásokból adódóan jóval informatívabbak és pontosabbak a Géreczről készítetteknél. Bár nem ismerem a művek költségvetését, azt is megállapíthatjuk, hogy önmagában ez nem volt perdöntő, hiszen a Jules szökése, vagy a Czigány Zoltán-féle szökés feldolgozás egyike sem kerülhetett sokba, egyértelműen a rendezői szándék határozta meg azokat. Az is fontos különbség, hogy a recski szökésről szóló filmek mindegyike igyekszik megjeleníteni a korszakot, a történelmi hátteret, a Gérecz Attiláról szólóak pedig ezt teljes mértékben elkerülik.

A kevésbé jó és a jól sikerült filmek is lehetőséget adnak az ötvenes évek eseményeinek átgondolására, így például arra is, milyen személyiségnek kellett lennie annak, akinek sikerült a szögesdrótok és rácsok mögül szabad levegőre jutnia. Gérecz Attila, Michnay Gyula és Dobó József is cőgerek, egykori katonaiskolások voltak, Karácsony Szilárd pedig határőr. Tehát olyan képzést kaptak már egészen fiatalon, ami alkalmassá tette őket a tervük megvalósítására. (Kitartás, állóképesség, gyorsaság, ügyesség, tájékozódás, lélekjelenlét stb.)

A másik párhuzam, illetve ellentét Gérecz Attila és Michnay Gyula szökésénél segítőik megítélése és az őket ért retorzió kérdése. Míg Gérecz bújtatói, Farkas Margit és Labancz Dénes a rendelkezésre álló adatok ismeretében minden következmény nélkül élhette tovább életét, addig Dénes Istvánt és családját elvágta a hatalom mindenfajta előmeneteltől. Farkasékat ugyanakkor rendre árulónak bélyegzik a Géreczről szóló írások – valóban, vallatáskor elárulták, hogy ők bújtatták el a szökevényt –, de nincs arra bizonyíték, hogy szándékosan feladták volna. Dénes István édesapja ugyanúgy beismerte a nyomozóknak, hogy beszélt a szökésben lévő Michnayval és pénzt is adott neki, amiért egész családját számos retorzió érte. Ha születne még film ezekről a szökésekről, talán a forgatókönyvírók és rendezők, ezeket a finomságokat is megjeleníthetik a vásznon.