tiszatáj | 2021. november 23.

Létünk sártekéjén

INTREGALDE

SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA
Pusztán a téma változik, a stílus ugyanaz: Muntean legújabb, ismét pőrére csupaszított drámája nemcsak lokális problémákon időzik, egyenesen a modern világ legnagyobb rákfenéi kerülnek elő tragikomikus keretben…

Ide-oda sétálgató, ügyes-bajos teendőikkel foglalatoskodó humanitárius dolgozók pillanatfelvételével nyit az Intregalde: noha a direktort saját bevallása szerint általa megélt élmények, azaz jó szándékból vállalt önkénteskedése inspirálta és erről kívánja lerántani a leplet, műve jóval többről beszél. Szinte az első percek arcul ütnek – az egyik munkás kislánya egy csaknem rokonléleknek beillő kiskutyát tár anyukája elé, mire a felmenő hirtelen rászól, kizárólag emberéleteket menthetnek vagy csomagokat osztogathatnak, de állatokat nem vihetnek magukkal.

 

Rögvest feltárul az ellentmondás, Muntean filmje egyrészt a szamaritánus-hozzáállás kétarcúságát, mi több, hipokráciáját bírálja, ugyanakkor uszkve 90 percében nemcsak a mindenkori román társadalmat veszi górcső alá, egyetemes távlatok felé is kacsingat. Dokumentarista-távolságtartó formanyelvével félreérthetetlenül közli, mire számíthatunk. Nincsenek támpontok, csupán minimalistán rögzített beállítások, rajta látszólag feladatukat végző, ám valójában rendkívül elveszett jedermannokkal: az Intergalde kb. 30 percen át csak beszélő fejeken állapodik meg, jelesül megismerjük a rendező által játszott, keresztnévazonos csapatfőnököt, valamint a mű főszereplőit. Igaz, az alfahím Dan, a sofőr Ilinca és a rátermett Maria arcról felismerhető, könnyen beazonosítható figurák, más kerül centrumba. Hosszadalmas beszélgetéseket folytatnak kijelölt feladatkörtől szingliségen át egészen az anyaságig, természetesen rengeteg hosszú beállításban, csakhogy Muntean olvasatában sok beszédnek igen kevés az alja – az Intregalde e nemesen szimpla, ám hihetetlenül összetett gesztussal ráirányítja figyelmünket a drámaiatlan sztori gócpontjára.

Merthogy itt véletlenül sem a közlés szerepe, pláne egymás megértése számít: nyomatékosan kommunikációképtelenségre húzott román újhullámos darab pereg a szemünk előtt. Tekintetekbe préselt, premier plánokra fókuszáló, rendezetlen hangkulisszájú, nyers-karcos beállításokon hadarják el mondandóikat a szereplők – vagyis a rájuk szegeződő felvevőgép arra kényszeríti a nézőt, hogy szót nem értő figurákat kísérjen, így az intim, sőt, kényelmetlen, társas közelség rettenetesen klausztrofób helyzetet teremt, egyedül maradunk négy támpont híján csatangolóval. Zárt térbe szuszakolt karaktereivel Muntean végképp célt ér, így a néző bármiféle kapaszkodó nélkül, tehetetlenül ül a székében – az Intregalde totálisan lebontja az akciót, illetve a cselekményt, dokumentumetűdökből rémlő, szinte „fly on the wall”-anyagokra emlékeztető húzásai örökké a történetközpontú és karakterorientált szüzsé ellenében dolgoznak. Ilyen rangban a direktor nem a godardi montázselméletet bevető Radu Jude, netán a hagyományos elbeszélés és eszköztelenség balanszát létrehozó Cristian Mungiu párja, hazai kollégái közül leginkább Cristi Puiu idegenítően sallangmentes filmjei jelenthetnek inspirációit a Lazarescu úr halála egyszerre groteszk és piti odüsszeiájától az Aurora tátongó ürességén keresztül a Sieranevada panel-foszlányaiig.

 

Szimbolizmusból ugyancsak jelesre vizsgázik a rendező: beszédesen az Erdélyi-középhegység 59 lelket számláló falujában, a Fehér megyei Havasgáldban járunk, a 320 ezer fős Kolozsvártól délre. Piszkos talajjal, hegycsúcsokkal, fenyvesekkel határolt lélekvesztő ez, Munteant egy percre sem hagyják cserben képességei. Sárban, hóban időznek a humanitárius munkások, de nem jutnak előre: az Intregalde jelképes vágóképein a karakterek egyik kocsiból ülnek a másikba, hirtelen eltűnnek, majd újra felbukkannak, esetleg soha többé nem látjuk őket újra, ráadásul idővel verbális pengeváltásokban vesznek részt. Felcserélődnek a szerepek: Dan felszívódik, hogy indulatosan térjen vissza, Ilinca nyakába szakad a sofőri felelősség, Maria pedig bármennyire is szeretné, csak téblábol a lucskos, didergető senkiföldjén. Absztrakt helyszínen ragadnak a figurák és az Intregalde pontosan ekkor kap szárnyra: a természet nem oltalmazó, hanem kiismerhetetlen mikrouniverzum, hovatovább, múlt és jelen kibékíthetetlenségének színhelye, így a hangulatfestészet még jobban a bőrünk alá kúszik. Össze-vissza bukdácsoló, pufit, üdítőt szállító, de csak ignoráns, lerobbant házakban tengődő falusiakkal ütköző antihőseivel az Intregalde nem más, mint a zátonyra futott emberi kapcsolatok tablója.

Onnantól pedig, hogy a főkarakterek útbaigazítást kérnek a halandzsázó, gyötört arcú öregembertől, a földúton császkáló Kentétől (az amatőr Luca Sabinra helyszínkereséskor bukkant a stáb), teljesen nyilvánvaló lesz, mit közölne a film. Mivel a bukaresti, elvileg felvilágosult elit tagjai nem ismerik egymást, azt sem várható el tőlük, hogy szót értsenek a régmúltat képviselő idős bácsival, aki ráadásul szenilis és memóriazavarában egy virágzónak hitt fűrészmalomhoz kalauzolja a városiakat. Darabokra hullik a nyelv, a kommunikáció eszméje, a csapattagok acsarkodása után Kente szinte transzban, magában beszél, vagyis a múlt ugyancsak tovaszállt, ízzé-porrá forgácsolódott csökevény. Így ha a régi idők és a haladás reprezentánsai sem tudják, éppen mi zajlik körülöttük, a társadalom is vakvágányra kerül, ebből a szintén hosszú snittekre alapozott csávából pedig végképp nem húzza ki senki a szamaritánusokat és főleg egy alkoholista, teherautós apa lesz képtelen rá a szituációt ugyancsak nem értő fiával.

 

Ijesztően úgy hangzik ez, mint a való élet hajba kapó páriákkal, sőt, az Intregalde még a román történelem örökségét is a hátán cipeli a II. világháború és a Ceausescu-rezsim diszfunkcionalitásától egészen napjainkig – innen a sötétségbe, hóba vetett nímandok allegorikus rajzú veszteglése. Felbomlottak az emberi kapcsolatok, nem létezik többé civilizáció sem, az óriásira nőtt szociális olló révén csak még jobban tágul az osztályellentét, a kultúrsokk („culture clash”), egészen pontosan a meg nem értettség, így az Intregalde személyes és nemzeti identitásról szóló, múlt-jelen tematikája folytán emlékezetpolitikai dilemmákkal is bíbelődő dráma. Felejtésbe, tagadásba zárkózik mindkét éra, vagyis a karaktereknek tényleg nem jut más az egy helyben toporgásnál: Radu Muntean jószerivel a teljes modern civilizáció szakadékba rohanásáról pingál freskót – a romániai forradalom zűrzavarában bonyolódó Jelszó: a papír kékre vált, az Ünnepek után párkapcsolati tragédiája, illetve Az alsó szomszéd leépített pszichothriller-dramaturgiája után világos, rendezőnk privát és szociális síkon is képes átadni az üzenetét.

Noha az Intregalde belekap a felelősségvállalás kérdéskörébe, felvetése jóval nagyobb távlatú. Olykor ugyan vizsgálja, tényleg óhajtják-e a falusiak mások segítségét vagy csak jobb nekik belesüppedni a tehetetlenségébe, sőt, arra is kitekint, a fővárosiak valóban önzetlenül járnak-e házról házra vagy csak legyintenek a nehéz sorsúakra, Munteant kevésbé izgatják a felebaráti segítség bibliai felhangjai. Záróképében befut egy autó a humanitárius segélyszervezet telephelyére, szenvtelenül, bármiféle hűhó nélkül bámuljuk a jelenetet: az Intregalde mintha azt sugallná, csak tudjuk le a napi robotot, a nincstelenek senyvedjenek omló viskókban, önnön nyomorukban, míg a többiek hanyagul lezárják a műszakot és egy újabb eseménytelen napot indítanak a végtelenségig.

 

 

Intregalde (2021)

Rendező: Radu Muntean

Szereplők: Maria Popistasu, Ilona Brezoianu, Alex Bogdan, Luca Sabin, Toma Cuzin