Magas, fekete férfi tol egy kerekesszékes férfit, mindkettejük arcán önfeledt vigyor, háttér a havas táj. Az Életrevalók plakátján könnyedén átszökhet a blockbuster-nemzedék harsány, monumentális képekhez szokott szeme, olyan, mint maga a film: tiszta, egyszerű és üdítő. Eric Toledano és Olivier Nakache alkotása csendesen, szerénykedve taszítja le trónjukról a hollywood-i popcorn produkciókat.
2011 decemberében került a hazai mozikba az Életrevalók, nem tudni, hogy a közelgő karácsony szelleme vagy a változatosság iránti vágy hajtotta be a plázák vásárlóközönségét a termekbe, mindenesetre rengetegen voltak kíváncsiak Philippe és Driss történetére. Félreértés ne essék azonban, a film önmagában sikerre hivatott.
Egy igaz történetet vett alapul a szerzőpáros, Philippe Pozzo di Borgo vitorlázóbalesetet szenvedett (az adaptációban siklóernyőzés közben), nyaktól lefelé lebénult és ápolónak Abdel Sellou-t (a filmbéli Drisst) fogadta fel maga mellé. A két végletekig ellentétes ember a kezdeti nehézségek ellenére barátságot köt, fokozatosan ébrednek rá, hogy sok bennük a közös. Philippe tehetős arisztokrata, az élete felesége haláláig, valamint a balesetig egyszerű, mondhatni idilli volt. Bővelkedett anyagi és szellemi javakban, és ahogy mondja: „még egy csodálatos szerelmi történetet” is megélt. Magától értetődőnek ítélt mindent, amit az élettől kapott és a vagyonos emberek sznobizmusával, csodálkozásával tekintett azokra, akik nem birtokolhatták azt a tapasztalatot, amivel ő rendelkezett. A baleset után visszahúzódó, mogorva lett, nem tűrt meg senkit maga mellett, a környezetéből áradó szánalom-hullám az élni akarás utolsó morzsáit is kiirtotta belőle. Driss sokgyerekes családban nőtt fel Párizs egyik szegénynegyedében, életét az állandó küzdelem jellemezte a létminimumért, menekülési útvonalai egy jobb világba sorozatos kudarcot vallottak. Az állásinterjúra Philipphez is csak egy aláírásért érkezik, hogy megkapja végre a munkanélküli segélyt. Philippet azonban felrázza hosszúra nyúlt téli álmából a férfi kegyetlen, egyszerű őszintesége, annak az embernek a tapintatlansága, aki már eleget látott ahhoz, hogy sajnálni tudjon.
Mint ahogy két eltérő anyag szorosra zárt közegben, úgy csiszolódnak a történet alatt egymáshoz, fokozatosan alakítva a másikat. Nem eggyé vagy hasonlóvá, csak egy életélmény közös birtokosaivá. Philippe újra látja hajnalban a Szajnát, kiszáradt torokkal nevet a marihuánától, végre szabadnak érezheti magát a párizsi utakon száguldva a rendőrök elől. Drissnek Berlioz már nem csak egy lakónegyed, az éneklő fa látványa is csak elsőre kavarja fel, rájön, hogy a repülés mégsem ijesztő. Olyan dolgokat tapasztalnak, tanulnak meg, melyekre, főként társadalmi helyzetük miatt, nem lett volna soha lehetőségük. Így válnak ők ketten az elvárásoktól, koncepcióktól elérhetetlenné, ahogy azt az eredeti cím is mutatja (Intouchables). A film egyik nagy érdeme, hogy az amúgy is fajsúlyos mondanivaló mellett burkolt vagy éppen szembeszökő társadalom és művészet kritikát ad. A magát humánusnak valló, ugyanakkor pénzorientált ápolójelölt, a környezet első megbotránkozása Philippe új gondozóján, Driss drogdíler öccse, mind aktuális problémákat festenek fel. És bár „a művészet az egyetlen, ami túlél minket”, mit ér ez az örökérvényű emlékezet, ha olyan, „mintha valakinek vérzett volna az orra”, vagy ha könnyedén lefesthető és a mecénás adott szava miatt magas áron el is adható?!
Nehéz lenne egy műfaji kategóriába besorolni az alkotást, a mondanivalót és az indító történetet tekintve mindenképpen dráma, ugyanakkor az ellentétes karakterek, valamint Driss kirobbanó, sokszor indokolatlan vidámsága rengeget humor forrása a filmben. Ügyesen lavíroz tehát a vígjáték és dráma címke között, mindkettőből pont annyit engedve, amennyire szükség van. Így a könnyes jelenetek nem elcsépeltek, a komikus helyzetek pedig nem súrolják a blődség határait, könnyedén váltogatják egymást.
Az Életrevalók sikerreceptjének egyik fő hozzávalója az aláfestő zene. Ludovico Einaudi lágy zongorakísérete, vagy Vivaldi Négy évszakának Nyara nélkül lehetetlen lenne megteremteni azt a különleges atmoszférát, ami a film sajátja. Tökéletesen megkomponált összhangban működik hang és kép, Nina Simone Feeling good-ja alatt ütemre ringanak a siklóernyők, a gettólét bemutatása komolyzenei háttérrel pedig sokkal megrázóbb, mintha hip-hop üvöltene alatta.
A színészek játéka is kiemelkedő, a két főszereplő akár mellékszereplők nélkül is elvinné a hátán az alkotást. Omar Sy Driss szerepében olyan természetességgel mozog, hogy elképzelhetetlennek tűnik, hogy csak fikció az egész. Francois Cluzet Philippjé-nek nehezebb dolga van, hiszen csak nyaktól felfelé mozoghat, így mindent mimikával vagy a tekintetével kell kifejeznie. A figyelem ebből következően inkább az érzelmekre, mint a cselekményre irányul, a kamerakezelés is ezt hangsúlyozza a sok közeli felvétellel.
Az Életrevalók az utóbbi évek egyik legjobb alkotása, olyan érzés végre egy ilyen filmet látni, mintha hosszú percek után bukkanna fel az ember a víz alól. Felszabadító, üdítő, élettel tölt fel, mint egy mélyre szívott levegődózis.
Gulyás Ágnes
Az Életrevalókról: Galántai László írása
