Külvilágra ragasztott emlékezet

ARCÉLEK, ÚTSZÉLEK
Látszólag két eltérő perspektíva ötvöződik az idén Oscar-díjra jelölt dokumentumfilmben, és nem is tévedünk nagyot, ha oldalakt írnánk erről a vetületéről, csakhogy az Arcélek, útszélek jóval termékenyebb talajra merészkedik. Bill Nichols tipológiájával szólva résztvevő non-fikciós darabbal jutalmazza rétegpublikumát az idén 90 éves francia újhullámos nagyasszony, Agnés Varda és a kultikus hírű, nagyjából Banksy performanszaival rokonságot ápoló utcai művész, JR közös bandukolása… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

ARCÉLEK, ÚTSZÉLEK

Látszólag két eltérő perspektíva ötvöződik az idén Oscar-díjra jelölt dokumentumfilmben, és nem is tévedünk nagyot, ha oldalakt írnánk erről a vetületéről, csakhogy az Arcélek, útszélek jóval termékenyebb talajra merészkedik. Bill Nichols tipológiájával (itthon a Metropolis 2009/4. számában olvashatunk róla bővebben) szólva résztvevő non-fikciós darabbal jutalmazza rétegpublikumát az idén 90 éves francia újhullámos nagyasszony, Agnés Varda és a kultikus hírű, nagyjából Banksy performanszaival rokonságot ápoló (és mellesleg ismeretlen személyazonosságú, állítólag Jean René néven anyakönyvezett) utcai művész, JR közös bandukolása. Interjúkat készítenek_, furgonos-gyalogos utazásukkal a belevonódás érzetét keltik.

Jóval izgalmasabb, relevánsabb a mű emlékezetpolitikai felvetéseit vizsgálni. Vardát és JR ugyanis a közösségi szellem lepárlása izgatja. Olyan mementókat hoznak létre, amely az évek múlásával remélhetőleg tartósan fennmarad, talán túl is éli a gyorsan pergő napokat. Így az Arcélek, útszélek sajátosan, kedélyesen, a maga egyszerre játékos (rögtön kiviláglik a rajzfilm-intróból) és intelligens-komoly hangütésével szelíden besorol az emlékezetről és az időről filozofáló szerzői dokudarabok közé. A furcsa módon összeszokott rendezőpáros több oldalról közelít a gondolatkörhöz. Egyrészt saját összecsiszolódásuk révén nemzedéki különbségek villannak fel, habitusok szellemes találkozását látni, másfelől azonban a problémát nemcsak a saját létükre vonatkoztatva, hanem a megszólaltatottakra kiterjesztve is filmre viszik. Kisemberekkel, munkásokkal, az arctalan dolgozók tömegébe beleolvadókkal vállalnak sorsközösséget, és e melósszolidaritástól válik jószerivel az összes alany többé a közegénél. Ragyogó drágakőnek tetszik egy kameraközelbe hozott beszélő fej – az Arcélek, útszélek nyitányában felbukkanó idős bányászok múltja elevenedik meg, napi rutinjuk részletei kerülnek említésre, régi fotók árulkodnak családi örökségről, apák, nagyszülők tradícióját folytatókról és az immár vénkorúvá lett egykori fiatalok jelenbeli keserédességéről.

Rezignáltnak és felszabadultnak tűnik Varda és JR direktori stílusa: az eléjük vetődőkből egyszerre hoznak ki némi mélabút – és ez jóval lényegesebb – őszinte vidámságot, ráadásul erre többnyire egy-egy lazább hangsúly vagy arcra ülő pici mosoly engednek következtetni. Hideg megfigyelő-pozíció szövődik össze a résztvevő dokumentumfilm társra lelő, jótékonyan beavatkozó hozzáállásával – az Arcélek, útszélek kamerafestészete minden riportalany életét jobban formálja egy kicsit. És Vardáék ezt az örökséget kívánják rendkívüli nyomatékkal átadni mind a nézőnek, mind a világnak: ha JR fotó-furgonjába beül valaki és felvétel készül róla, ami aztán egy házfalon, netán fémkonténerek emelvényén köt ki állványos, létrás óriásplakát-ragasztások után, valójában az átlagpolgárok tünékeny impressziói költöznek az örökkévalóságba betonra, vasra tapadt lenyomatokként – az emberi memória a külvilág maradandó díszeként létezik tovább. Beszéljünk fiatal eladónőről, csapzott művészlélekről, Le Havre-i hajógyári munkások nejeiről, 800 hektár földet betakarító, komputervezérelt traktort hajtó, családszerető földművesről, egyikük sem számít alacsonyabb rendűnek, egyformán az optimizmust hirdető dokumentarista filmkép részei.

Struktúra híján, lendületes spontaneitással, vagyis a kanonizált, középponttal rendelkező cselekményív ellenében születnek meg az Arcélek, útszélek celluloid-portréi, a különböző alanyokról regélő fejezetek jelzés nélkül, egyik pillanatról a másikra ékelődnek a játékidőbe. Mintha az élet rendszertelen folyását imitálná a két direktor, ugyanakkor ezzel vissza is zökkennek az újhullámos lelemények vidékére. Közel 60 évvel azután, hogy lánglelkű fiatalok leszámoltak a papa mozijával és kamera-töltőtollat ragadtak a Cahiers du Cinema kritikusai, Varda és az új generációt reprezentáló JR visszaveszik a hagyatékot, darabokra aprítják a narratívát, zömmel plan airben forgatnak, szabadkézi felvevőgép-kezelésben, futó párbeszédekben hisznek. Ahogy a The Capital Times nevű progresszív wisconsini újság kritikusa, Rob Thomas megjegyzi, e perspektíva izgalmasabb, realistább, mint politikusokról, királyokról tablót gyártani. Varda és JR legjobban talán egy befejezetlen tetőszerkezetű, omladozó házakból álló kísértetfalu gyors benépesedésének epizódjában figyelik ezt meg legjobban: Párizs luxus-intellektualitásának hátrányára az egyszerű emberek étkezése, színes léggömbös játéka, gyerekek összeboronálása lesz a francia vidék igazi szíve. Az életet, a nem vagyonosok közé tartozók históriáját igenis az ilyen apró pillanatok írják az uralkodó történelmi tekintet/ emlékezet helyett.

Megkapó a dokumentumfilm szubjektív vetülete: az Arcélek, útszélek nagy gondot fordít Varda halandóság-tudatára, illetve arra, miként helyezi ezt kontextusba a harmincas éveit taposó társa. Szemműtétre felel a Külön banda című Godard-filmet nyíltan idéző Louvre-futás (Varda egyik kedvenc mozijában a rohanás tolószékes vidámságra cserélődik), normandiai fotók hoznak felszínre régi emlékeket, és velük Varda fiatalságát, miközben ő és JR hol pimaszul, hol éretten osztják, vonják kérdőre egymást, de leginkább, élnek a mának – ilyen értelemben az elkerülhetetlen vég is pozitivitást sugárzó műalkotássá alakul, az idős rendezőnő lefényképezett lábujjai egy tehervagonról integetnek vissza. Újfent az elmúlás melankóliáját helyezi előtérbe a mozi végső csattanója – Varda nem találkozhat az egyik leghíresebb újhullámos rendezővel, ám cserébe lelki békére tesz szert a padon mellette ülő JR személyében. Nagyformátumú rendezőnő ölel keblére egy unokakorú transzgresszív graffiti-művészt. Ismét a nem kanonizált, a mindennapi ünneplése zajlik egy humánus, cseppet sem grandiózus életpillanatban.

Az Arcélek, útszélek újrafogalmazott road movie-jában olyan korábbi Varda-rendezések idéződnek meg, mint a Párbeszéd szerkesztetlen faluábrázolása vagy a Sem fedél, sem törvény csellengésmotívuma az azt átható pesszimizmus nélkül. Igaz, akadnak tempóproblémái, lehetetlen nem szeretni a belőle áradó életkedvet: amikor JR végre leveszi a védjegyeként hordott napszemüvegét a romló látású Agnés Varda kérésére és Matthieu Chedid, az M becenevű rockzenész fülbemászó dallamai újra felcsendülnek, a nagybetűs Emberség nő a film határozott főtémájává finom elégiával és légies örömmel.

Szabó Ádám